Nyomtatás Nyomtatás

Adventi elmélkedések – I. gyertya

Adventi I. gyertyaBár az adventi koszorú felállítása egy evangélikus lelkész ötlete volt, aki gyermekek oktatásával foglalkozva lehetőséget látott a lelki irányítás, eme szimbólum segítségével könnyebb megvalósítására. Anyaszentegyházunk átvette ezt a szokást és gazdag lelki tartalommal megtöltve minden hívő korosztály üdvösségmunkálásnak hasznára alakította.

Azonnal szembetűnik sok azonosság, mely összeköti a üdvösség történetének két fontos ünnepét és a hozzájuk vezető lelki út jellegzetességeit. Az Advent és a Nagyböjt bűnbánati szerepe, a nagy misztériumokra való felkészülés, a lélek befogadó készségének erősítése, nevelése különös hangsúlyt kap mindkét liturgikus időszakban. Ennek kifejezője a bűnbánat lila színe, az örvendező Alleluja éneklésének, az angyali szózat (Gloria in excelsis Deo) és a nagy hálaadó himnusz a (Te Deum laudamus) elmaradása a liturgikus imádságokból.

Két elválaszthatatlan ünnep, a megváltás művének töretlen íve rajzolódik ki már abban a pillanatban, amikor adventi koszorúnk első gyertyájának szerény fénye fellobban és majd nyer diadalmas égi fényt Húsvét hajnalán a nyitott, üres sírból.
Adventi koszorúnk négy gyertyája régen természetesen fehér, illetve viasz színű volt és csak a rákötött három lila és egy rózsaszín szalag jelezte a lelki tartalom hétről-hétre való gazdagodását. Ezen a ponton emlékezzünk egy pillanatra a nagyszombati Exultet hangjaira, amikor az ünnepet meghirdető diakónus énekében a gyertya viaszát adó méhek munkáját említi. Még az oktalan állatvilág is tanít, hogy magunkból adunk, munkánkat, fáradtságunkat, áldozatainkat, könnyeinket nyújtjuk. Adunk, áldozatot vállalunk, mert hitünk tanítja meg Jézus Krisztus áldozatának, ajándékának mérhetetlen mivoltát.

S mindez naponta itt van velünk az áldott Szentmise-áldozatban – most adventben éppúgy, mint az Egyházi év minden pillanatában, Jézus örökké élő, változhatatlan tanításában.

***

Az Advent első vasárnapi [Dominica I Adventus ~ I. classis] szentmise Introitusa:

Ad te levávi ánimam meam: Deus meus, in te confído, non erubéscam: neque irrídeant me inimíci mei: étenim univérsi, qui te exspéctant, non confundéntur.

[Hozzád emelem, szómat Istenem. Téged vár a lelkem, hogy oltalmat nyerjen. Jöjj el édes Üdvözítőnk!]

Úgy vagyunk, mint az Úr születése előtt az emberiség, mindenki megindul egy hely felé, kit csillag vezet, kit álombeli intés, kit angyali szó, de mindannyian megyünk, felsorakozunk, számba vétetünk most az isteni Kisded, általában pedig az örök Bíró jövetelére. Ebben a haladásban sok régi pátriárkával, prófétával, előképpel és jövendöléssel, ószövetségi személlyel találkozunk. Bálaám csillaga, Jessze és Áron vesszeje, Ádám koponyája, Melkizedek kelyhe, Éva gyümölcse, Dávid koronája/kardja/hárfája, Izajás Emmánuel-je, Keresztelő Szent János darócruhája, prédikációja, a Boldogságos Szent Szűz szeplőtelen tisztasága, Istentől előre rendelt kiváltsága: ezek lesznek advent négy hetén át a mi tanítóink. Az ószövetség eme újjáélése beszédesen érezteti azt a sok hiányt, ami a megváltást nélkülöző emberiség lelkéből ásított.

Az ószövetség homályos derengés

Hiányzik a világ világossága: Krisztus. A hit napja helyett egyedül a remény kis csillaga, a megváltói jövendölések ködön átnéző homályossága mutat bizonytalan körvonalakat Isten jövendő országáról és a túlvilágról. Még a próféták között az utolsó, Keresztelő Szent János sem világosság, csak bizonyság a jövendő virradatról, csak pusztában kiáltó szó, mely megelőzi és jelzi az igazi Igét. Sőt még az ószövetség végén a Boldogságos Asszony is csak téli hajnal, melyben megtörik az éj sötétje és elömlik égi és földi látóhatárunkon az ő kegyelmi ragyogása.

Olyan az ószövetség mint Jákob első felesége: Lia, rossz a szeme, még a jegyesét sem látja tisztán; vagy mint az agg Izsák, aki gyermekeit is csak tapogatás által tudja megkülönböztetni. Ezért néz az ószövetség és vele együtt advent is az Eljövendő felé, mint „Oriens”, „napkelet” felé. Találóan nevezi Damiani Szent Péter a Boldogságos Szüzet Oriens Orientis-nek, a napkelet keletének, miként az agg Simeon Jézust a világ világosságának.

Az ószövetség öreg, korhadó fa. Azt mondja róla Kereszttelő Szent János, hogy a „fejsze már gyökerén van”. Hiába jön feléje új tavasz, nem zsendül élet az ágain, lombtalan, árnyéktalan, gyümölcstelen. Belső életerői: a hit, az erény régen kiszikkadtak, csak öreg repedezett kérge: a jog maradt meg. Csak felaprítani való az isteni Ács, Jézus názáreti műhelyében.

Az újszövetség nem ebből hajt ki közvetlenül. Kis mustármagból kel, amit csak most fog majd elvetni isteni Magvető. De ebből nagyobb, minden világrészre kiterjedő, életerős fa lesz, melynek ágain népek fészkelnek, mely árnyékába hívja még azokat is, akik makacsul kitartanak a régi, ösztövér csontváz mellett.

Az ószövetség rabság: egyiptomi, asszír-babilóniai, szeleukidai, idumeai, vagy római iga. Az idegen fennhatóság megszünteti Isten uralmát. Behatol a szentélyig, sőt a lelkiismeretig. Egyiptomban megfojtja újszülötteket, Babilonban nem engedi eltemetni a halottakat. A lelkeket bűn tartja rabságban, bilincsben, a jókat a pokol tornáca őrzi hosszadalmas várakozásban.

Az újszövetség felszabadít: először a lelki rabságból, azután közvetve a föld fogságból. Mélységes bölcsességgel írja Aquinói Szent Tamás [III. Qu. 35. a. 8, 8], hogy Jézus azért született a rabszolgaság korában, a nép-összeírás idején, mikor az egész világ adószedés és katonaállítás céljára felsorakozik, hogy ő maga is beleállva ebbe a szolgasorba, szabadítónk lehessen, mint ahogyan testünket is azért vette magára, hogy bennünket az életnek visszaadhasson. Krisztus rab lesz a mi szabadságunkért, a Szűzanya méhében, az emberi testben, a börtönben, a sírban, a pokoltornácában és így kivált minket az érzékiség, a test, a nyomor, a halál, a gonoszság és a túlvilág rabságából.

Az ószövetségben halálra szánt beteg az emberiség. A paradicsomban ütött seb nem gyógyul, mindig felszakad. Szemétdombon ülő, sebeit vakargató, nyomorult Jób az ószövetségi ember, akit hiába vigasztalnak melléje kuporodó társai: testében betegség, lelkében ködös kétség. Nincs orvosa és orvossága más, csak egyedül az Isten maga.

Krisztus az igazi egészség típusa és orvosa, aki gyógyítani jött a megtört szíveket, elméket, lelkeket. Talpra állít számtalan beteget, halottat, megbocsát a nagy bűnösöknek, feloldozza a sátántól megkötözötteket és maga is feltámad halottaiból. Önmagát orvosságul adja az Eucharisztiában, a tiltott étel ellentéteként elénk adott, immár parancsolt ételben. Az eredeti bűn közös betegségét a megváltásban orvosolja, fertőtleníti.

Az ószövetség folytonos harc testamentuma

Káin kezében fegyver van. Ábrahám hadvezérkedik. Mózes megöli az egyiptomit, Józsue és a bírák, Dávid és a királyok, Ezdrás és a Makkabeusok folytonos harcban élnek. Sebeket adnak és kapnak. A béke-ország csak prófétai vízió; majd ha a kardok sarlókká görbülnek, a kiontott vértől szennyes ruhák tűzbe vettetnek, majd ha eljön a Kisded – akinek ez a neve: Béke fejedelme.

Az újszövetség a béke testamentuma. Az isteni Kisded egészen fegyvertelen, míg Heródes katonái fegyvert köszörülnek, addig az ő angyalai békét énekelnek. Visszatéteti a hüvelybe a kardot és egy más harcot említ, melyet a test és vér kapcsolatai, az alsóbb ember ellen kell folytatnunk, mely nem zavarja, hanem egyenesen megteremti a békét. A nagy harcot ő maga vívja a bűnnel, sátánnal, halállal: a mi békességünk ára az ő vállán van, mint Izaiás írja. [Iz 53,5]

Az ószövetség a véráldozatok kora: füstös oltárok, véreskezű papok, lármás, vonagló állatok között feltűnik az agg Melkizedek, aki kenyér- és boráldozatot hoz a csata után Ábrahám elé. Titkos személye birtokolja mindazt, ami Ábrahámnak csak ígérve van: az országot, a papságot és a királyságot. Így előképként jelzi Krisztust, aki egyesíti a véres keresztáldozatot az Eucharisztia étel-áldozatával: az ószövetséget az újjal. Az utolsó véres áldozata kereszté; az első igazi vérontás nélküli áldozat az Eucharisztiáé.

Az újszövetségben minden keresztény ember templom – míg az ótestamentumban csak egy volt –, a Szentlélek templomai vagyunk. A tiszta lélek a papja ennek a templomnak. Ebben is van áldozat: testünk megfeszítése a bűnökkel és kívánságokkal együtt.

Az ószövetségben Ádám, Éva és a paradicsom az emberiség indulása. Az igazi kezdetig csak a hit tud visszanézni: a hit ősembere más, mint a tudományé. A hit ősembere a tökéletes ember, akit még nem rontott meg semmi, aki ősboldogságban él önmagával, életének társával és a természettel, akinek ruhátlansága nem a bűné és nem a nyomoré, hanem az ártatlanságé. A tudomány ősembere félig állat, vad lázban égnek szemei, keze kőbaltát szorongat, élethalál harcban van környezetével a kenyérért és az asszonyért.

Az újszövetség nem állította vissza az ősállapotot, hanem annál többet adott: Ádám helyett Krisztust, Éva helyett Szűz Máriát és a paradicsom helyett az Anyaszentegyházat. Krisztus atyánk és fejünk lesz a természetfeletti rendben, tőle örököljük a megváltás áldásait, miként Ádámtól, a természetes jogi főtől az eredeti bűnt. A Boldogságos Szent Szűz anyánk lesz, ki táplál, ruház, nevel, vezet, oltalmaz és ellenkezésre tanít a kígyóval, akivel pedig ősanyánk, Éva barátságban élt. A paradicsom négy folyója helyett itt van az Egyház kertjét öntöző négy Evangélium, az élet fája helyett az Eucharisztia, a jó és gonosz tudásának fája helyett a szent kereszt, mely világosan megmondja, hogy milyen nagy rossz a bűn és mennyire jó az Isten. Addig nem jön Jézus, míg itt nincs az idők teljessége: teljesek könnyel, reménnyel, szenvedéssel. „Lássad ember, hogy mit érsz magadban” – írja Madách.

Az ószövetség betű, mely öl, az újszövetség szellem, mely éltet. Szent Pál – ki magán érezte az ószövetség kötelékeinek szorítását és az újszövetség emelkedettebb szellemét – lelkesen írja: „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!” [2 Kor 3, 17]

Az ószövetségben túlteng a törvény. Isten minden vonatkozásban érvényesülő uralma teszi, hogy szigorú törvényhozó szankcióval kell intézkednie minden profán tárgyban, magánjogban, vagyonjogban, perjogban, sőt büntető- és hadijogban is. De ez az isteni rész is betű, kőbe vésett, mennydörgés, villámlás közt kihirdetett kemény törvény, melynek állandó záradéka ez: Én vagyok az Úr.

Az Isten és ember közötti viszony: Isten végtelenül magas, erős, félelmetes – az ember hitvány, haszontalan, alkalmatlan szolga. Isten az ószövetségben is végtelenül jó – mégis önmagának s a végtelen igazságosságnak tartozik vele, hogy tiszteletet követel, a „kemény nyakú” néphez félelmet keltő, fenyegető szankciókkal beszél. A tökéletlenség testamentuma ilyen tökéletlen motívummal éri be, mint a félelem, a földi életben érvényesülő megtorlás, síron inneni csapás vagy jutalom. Az áldozatok, a nyilvános kultusz főrésze engesztelés. Folytonos bűntudat borong az ószövetségen, hiába olvassa bűneit megölt állatokra, pusztaságba elkergetett bakokra. A jó lelkek sem üdvözülhetnek, meg kell várniuk a pokol tornácában, míg eljön az Isten Báránya, ki egyedül veheti el e világ bűneit.

Az újszövetség a szabadság testamentuma

Itt nem a törvény betűje a fontos, hanem a törvény szelleme. Nem a cselekedet, hanem a cselekvő lelkület az, ami elbírálás és ítélet alá esik. Az Úr Jézus uralkodása a szombat felett ennyit jelent: nem szolgái vagyunk a törvénynek, hanem Krisztus szabadosai, barátai, Isten fiai, a bárhol fújó isteni Pneuma (Alkotó Lélek) birtokosai. Itt nem a jogi berendezkedés merevségei, hanem az eszmék fenséges vonzásai, az ideálok erői viszik a vezérszerepet.

Megszabadulhatunk a bűntől, a rettenetes múlttól, a pokol tornácától, a tisztítóhelytől, az előítéletek, faji, vérségi vagy öröklött korlátoktól, a lelkiismeret mardosásától, a halálfélelemtől. Élhetjük Isten fiainak szabadságát, melynek birtokában így szólíthatjuk meg Istent: Atyánk!

Ezért a mi vallásunk evangélium = örömhír, szabadsághirdetés, új, égi eredetű alkotmány. Nem kőre van írva a főparancs, hanem a szívre, s elég tíz helyett egy: a szeretet. Nem a Sinai-hegy, hanem a jászol a trón, nem mennydörgés, hanem angyali ének, nem villámlás, hanem napkeleti csillag hirdeti az új frigy: a szabadság testamentumának kezdetét.

Íme, első kis gyertyánk fénye megvilágítja az ó- és újszövetség különbségeit. A remény és a hit testamentumának eltéréseit. Jó nekünk az újszövetségben élnünk, de nem szabad felednünk, hogy mégis örök adventben vagyunk. Várjuk Krisztus második eljövetelét. A mennyországhoz képest mostani állapotunk ugyanaz, mint az újszövetséghez képest az ószövetség volt. Bizony félelem, homály, korhadás, rabság, betegség, harc a mi életünk ma is. Az igazi béke-hon és boldogságos ország a jövőnek van fenntartva, „ahol nincs sem halál, sem fájdalom, sem jajgatás többé, mert mindezek már elmúltak” [Jel 21, 4]

F. atya
Deo gratias.
Köszönjük atya.


Az Adventi IV. gyertya elmélkedése után egyben és PDF formátumban, nyomtatható változatban lesz letölthető a négy elmélkedés.