Nyomtatás Nyomtatás

Szent József, Krisztus Urunk nevelőatyja és az Anyaszentegyház egyetemes pártfogója

Egészen friss a hír, hogy december 8-án Ferenc pápa kiadott egy apostoli levelet (Patris Corde címmel) Szent József tiszteletéről, egyúttal a most elkezdődött 2020/2021-es liturgikus évet a Megváltó hűséges őrzőjének dedikálta. Ez kiváló alkalom arra, hogy a nyugati egyház Szent József-tiszteletét górcső alá vegyük, és fejlődésének főbb állomásait rögzítsük.

Ha a mai állapotokból indulunk ki, az a benyomásunk támadhat, mintha Szent József az Egyházban mindig is ősi és egyetemes köztiszteletnek örvendett volna. Valójában kultusza (liturgikus tisztelete) nem nevezhető sem igazán ősinek, sem igazán egyetemesnek. Főleg a legtöbb liturgikus ünnep szülőföldjének tekinthető keleten volt tapasztalható egyfajta tartózkodás vele szemben, valószínűleg a születés ikon duzzogó József-ábrázolása, és az azt ihlető apokrif történetek miatt (József állítólagos kételyei okán jegyesének őszinteségét és tisztességét illetően).

Idővel az egyre élénkebb Mária-tisztelet “farvizén evezve” a József iránti érdeklődés és tisztelet is kezdett erőre kapni. Már Szent Jeromos, az Istenszülő mindenkor szüzességének nagy védelmezője is kihangsúlyozta, hogy mivel Isten Anyja szűz volt a Megváltó születése előtt, alatt és után, úgy szükségképpen Józsefnek is mindvégig szűznek kellett maradnia. Ebből az következik, hogy illő és üdvös, hogy Krisztus nevelőatyja és a Szűzanya törvényes hitvese mind szüzessége, mind a megtestesülés titkához való közelsége okán kellő tiszteletben részesüljön. Ennek ellenére csak az első ezredforduló környékén kezdett konkrét formát ölteni a József-tisztelet, amikor egyre rendszeresebbé vált a Szűzanya üdvrendben elfoglalt helyére vonatkozó teológiai reflexió (mariológia). A IX-X. századtól kezdve Szent József önálló titulust kapott mint Nutritor Domini, vagyis az Úr nevelője/táplálója/gondviselője. Kezdetben a bencések karolták föl kultuszát, akik nevét gyakran beillesztették saját liturgikus naptáriakba és martirológumaikba. Teológiai értelemben erősen ösztönzőleg hatott Aquinói Szent Tamás, az Egyház egyetemes és legfőbb doktora, aki komoly hangsúlyt fektetett József szükségszerű szerepére az üdvtörténeti eseményekben, amennyiben hűségével, kitartásával oltalmazta szüzen fogant szeplőtelen jegyesének és az ő isteni magzatának életét (vö. ST III, q. 28). Jean Gerson, a nagy tekintélyű Párizsi Egyetem kancellárja volt az első, aki szisztematikusan, önálló monográfiában értekezett Szent Józsefről, valamint 1416 és 1418 között e témában jelentős hatású beszédeket mondott a konstanzi zsinaton. Bizonyos értelemben ő tekinthető az ún. jozefológia atyjának, amely a mariológia mintájára természetesen csak a XIX. század végétől, XX. század elejétől kezdve tekinthető a katolikus teológia egyik önálló (al-)diszciplánájának.

Szent József kultusza (liturgikus tisztelete) tehát a középkori Mária-kultusz diadalmenetének mintegy poggyásza, szerencsés kísérője. A középkori teológusok és szentek (pl. a ferences Sienai Szent Bernardin) hatására és liturgiatörténeti szempontból meglehetősen kései fejleményként végül IV. Szixtusz pápa 1479-ben elrendelte, hogy Szent József ünnepet illesszék be a római misszáléba és breviáriumba. Azután – főleg a karmelita reform nagy alakjainak, Avilai Szent Teréz és Istenes Szent János egyháztanítóknak példája által ösztönözve, XV. Gergely 1621. május 8-án a március 19-i emléknapot duplex ünnep rangjára emelte, melyet az egész latin rítusú egyházban meg kellett tartani. Majd XI. Kelemen 1714. február 4-én ellátta az ünnepet teljes mise és zsolozsma propriummal, XIII. Benedek pedig 1726. december 19-én beillesztette Szent József nevét a mindenszentek litániájába.

Innentől kezdve az események fölgyorsulni látszanak, a kultusz egyre nagyobb nyomot hagy nemcsak a katolikus néplélekben, de az egyházi hierarchia köreiben is. Boldog IX. Piusz pápa, meghallgatván az I. vatikáni zsinat több püspökének petícióját, Szent Józsefet az Anyaszentegyház egyetemes pártfogójává nyilvánította, és bevezette a “Boldogságos Szűz Mária Jegyese és az Anyaszentegyház Egyetemes Pártfogója” titulusú ünnepet, melyet először a húsvét utáni 3. vasárnapon ünnepeltek nyolcaddal, majd az 1911-es, X. Piusz-féle liturgikus reform után az azt megelőző szerdán. A Szent Rítuskongregáció dekrétuma, a Quemadmodum Deus (1870. december 8.) egyúttal március 19-ét az első osztályú duplex ünnepek rangjára emelte, de nyolcad nélkül a nagyböjtre való tekintettel. Egy évvel később IX. Piusz az Inclytum Patriarcham kezdetű dekrétumban (1871. július 7.) speciális suffragiummal (megemlékező imával) erősítette a kultuszt, valamint elrendelte, hogy a szokásos nagyböjti 2. kommemorációban (A cunctis) meg kell említeni Szent József nevét.

A József-kultusz igazi mérföldkövének számít XIII. Leó enciklikája, a Quamquam pluries (1889. augusztus 15.), melyben a pápa elrendelte, hogy az októberi rózsafüzér ájtatosságok alkalmával el kell mondani az általa fogalmazott “Ad te, beate Ioseph” kezdetű  Szent József imát (alant a teljes szövege olvasható; kíváncsi vagyok, hány magyar plébánián tartják még ezt a szokást), március legyen Szent József hónapja, és a plébániák legalább egy triduumot tartsanak a március 19-i főünnep előtt, amely – ahol csak lehetséges – legyen parancsolt ünnep.

XIII. Leó pápa imája Szent Józsefhez, az Egyház egyetemes pártfogójához:

Szorongattatásunkban hozzád folyamodunk, Szent József, és miután szentséges jegyesednek segítségéért könyörögtünk, a te atyai pártfogásodat is bizalommal kérjük. Arra a szeretetre, mely téged az Istenszülő szeplőtelen Szűzhöz fűzött, és az atyai gyöngédségre, mellyel a Gyermek Jézust magadhoz ölelted, kérünk és esedezve könyörgünk: tekints jóságosan az örökségre, melyet Jézus Krisztus saját vére árán szerzett, és a mi szükségeinkben erőddel és befolyásoddal siess segítségünkre! Oltalmazd, ó, leggondosabb őre a Szent Családnak, Jézus Krisztusnak választott népét; távoztasd el tőlünk, szerető atya, a tévelygésnek és megrontásnak minden ragályát! Légy kegyes hozzánk, erős védelmezőnk, és csatlakozz hozzánk az égből a sötétség hatalmával való küzdelmünkben, és miként egykor a gyermek Jézust a legnagyobb veszedelemből kiragadtad: úgy védelmezd most Isten szent Egyházát az ellenséges cselszövésektől és minden bajtól! Mindannyiunkat végy örökös atyai pártfogásodba, hogy példádat követve és segítségedre támaszkodva szentül éljünk, jámborul haljunk meg, és az örökkévaló boldogságot elnyerjük a mennyben! Ámen.

XIII. Leó a József-kultuszt és a vele szorosan összefüggő Szent Család-tiszteletet programatikus jelleggel, lelkipásztori szándékból igyekezett megerősíteni egy olyan korban, amikor az államok laicizálása, a szekularizáció és az egyre romló erkölcsi viszonyok a keresztény házasság intézményét, a családi élet szentségét, a keresztény férfi- és apaeszményt alapjaiban kezdték fenyegetni. A keresztény társadalmi és családmodell erősítése volt XV. Benedek pápa Szent Józsefről szóló, Bonum sane kezdetű motu propriójának (1920. július 25.) is fő motivációja.
Liturgiatörténeti szempontból – immár kellő történelmi távlatból szemlélve – XII. Piusz pápa szerepe a Szent József-kultuszban meglehetősen felemás. Amikor ugyanis egy alapvetően jó szándék által vezérelt, de sikertelen lelkipásztori koncepció mentén 1955. május 1-én bevezette “Munkás” Szent József ünnepét, a fogadtatás nem volt egyértelműen lelkes (egyházi berkekben sem). A II. világháború után politikai értelemben erősen balra tolódott olasz közéletet és a nemzetközi munkásmozgalom masszív vallás- és egyházellenességét pacifikálni kívánó gesztus viszonzatlan maradt, ellenben az egyesek által “Bolsevik” Szent Józsefnek csúfolt ünneppel elkezdődött Szent Fülöp és Jakab apostolok másfél évezredes hagyománnyal rendelkező ünnepének meghurcoltatása. A május elsejei ősi apostolünnep először május 11-re került át, majd – a VI. Pál-féle reformliturgiában – május 3-ra. Ráadásul, ezzel együtt eltörölték a IX. Piusz által bevezetett és húsvéti időben megtartott “Boldogságos Szűz Mária Jegyese és az Anyaszentegyház Egyetemes Pártfogója” című ünnepet.

XXIII. János pápa szilárd Szent József tiszteletének jeleként értékelhető, hogy az általa összehívott II. vatikáni zsinatot az 1961. március 19-én kiadott apostoli levelében (Le voci) Krisztus nevelőatyjának pártfogásába ajánlotta, valamint – miután a zsinaton ezt több püspök is javasolta – saját kezdeményezésére 1962. november 13-án elrendelte, hogy Szent József nevét illesszék bele a római kánonba (Communicantes). Itt meg kell jegyezni, hogy egy majdnem fél évszázados késéssel, 2013. május 1-én Ferenc pápa ezt kiterjesztette a VI. Pál-féle reformliturgia minden eucharisztikus imájára.

II. János Pál 1989. augusztus 15-én külön apostoli buzdítást adott ki Redemptoris custos címmel XIII. Leó Quamquam pluries kezdetű enciklikájának centenáriuma alkalmából. Ebben a korábbiakhoz képest nem jelent meg új elem, de a XIII. Leóra visszavezethető hagyománynak megfelelően II. János Pál is egy család és házasságpásztorációs programba illesztve értékelte a József-kultusz jelentőségét. Ezt hivatott most megújítani Ferenc pápa új apostoli levele, a Patris corde, mely a Quemadmodum Deus dekrétum 150. évfordulójára jelent meg. Fontos megjegyeznünk, hogy a Szent József-év ünnepélyes meghirdetését az Apostoli Penitenciára (az ún. belső fórum ügyeinek legfölsőbb egyházi bírósága) egy olyan dekrétuma kíséri, mely a 2021. december 8-án lezáródó egy éves időszakra több teljes búcsút is meghirdet. A teljes búcsú értelmét és elnyerésének föltételeit egy korábbi bejegyzésben már tisztáztuk. Most arra szorítkozunk, hogy a dekrétum által meghirdetett egy éven keresztül elérhető teljes búcsúkat ismertessük:

A teljes búcsú elnyerése a szokásos feltételek mellett (szentségi gyónás, szentáldozás és ima a pápa szándékára) megadatik azon keresztények híveknek, akik Szent József évében minden súlyos bűntől elszakadt lélekkel a következőket teljesítik:

  • akik legalább fél órát elmélkednek az Úr imájáról (Miatyánk), vagy részt vesznek egy olyan legalább egy napos lelkigyakorlaton, amelynek része egy Szent Józseffel kapcsolatos elmélkedés.
  • akik Szent József példáját követve legalább egyet végrehajtanak az irgalmasság testi vagy lelki cselekedetei közül.
  • azok a családok, illetve jegyespárok, akik együtt elimádkozzák a rózsafüzért.
  • akik napi tevékenységüket, mindennapi munkavégzésüket és kötelességteljesítésüket Szent József oltalmába ajánlják és közbenjárására bízzák.
  • akik elmondják a Szent József litániát (ha latin keresztények), vagy a Szent József tiszteletére szerzett akatisztoszt (ha bizánci rítusúak), vagy bármilyen más imát Szent Józsefhez, amely a saját liturgikus hagyományuknak megfelel, méghozzá arra a szándékra, hogy az Egyház megszabaduljon a belső és külső üldöztetésektől.
  • akik elmondanak egy Szent József tiszteletére szerzett hagyományos imát, például XIII. Leó imáját (Ad te, beate Joseph), kiváltképp március 19-én, május 1-jén, a Szent Család ünnepén, Szent József vasárnapján (a bizánci hagyomány szerint), minden hónap 19-én, vagy minden szerdán, a latin hagyomány szerint Szent József emlékének szentelt napon.
  • A Covid-19 vírus által okozott tartós egészségügyi válság közepette a teljes búcsú kiterjed a betegekre, idősekre, haldoklókra és mindazokra, akik jogos okokból nem tudják elhagyni otthonukat, amennyiben Szent József, a betegek vigasztalója és a haldoklók pártfogója tiszteletére elmondanak egy imát.

SCHOLION:

Mintegy járulékosan azért hadd jegyezzem meg: személyes meggyőződésem és megalapozott teológiai véleményem az, hogy a fölsorolt tanítóhivatali dokumentumok és a ma divatos teológiai áramlatok ellenére az Anyaszentegyház Józsefénál ősibb, egyetemesebb teológiai és liturgikus hagyománya szerint Keresztelő Szent Jánost kiemeltebb tisztelet (protodúlia) illeti. Vagy pontosabban fogalmazva őt illeti elsőként a kiemelt tisztelet (elsődleges protodúlia) a szentek közül (természetesen csak a Boldogságos Istenanyát illető hyperdúlia után). Ennek okairól, az erre vonatkozó érvekről, teológiai és liturgikus bizonyítékokról már értekeztem egy korábbi bejegyzésben.

 

Forrás: Alácsi Ervin atya blogja