- Pro Missa Tridentina Alapítvány - https://actio-catholica.hu -

Nagycsütörtök

Nagycsütörtökkel kezdődik az Újszövetség legszentebb pászkaünnepe. Liturgiája úgy mutatja nekünk Krisztust, mint főpapot, ahogy odaadó szeretetét az utolsó vacsora termében és az Olajfák hegyén hősies nagysággal és egyben bensőséges szelídséggel, sőt megragadó szépséggel kinyilvánította.

Ma legfölségesebb Oltáriszentség alkotja a liturgikus imádságok és cselekmények lényeges tartalmát mindazzal együtt, ami a Sion hegyén tartott kegyelmekben gazdag, utolsó vacsorán ehhez kapcsolódott: úgymint, az Úrnak nagy alázatossága a lábmosásnál, annak az áldozatnak az előzetes, vérontás nélküli bemutatása, amelyhez az Úr magát a következő nap, szörnyű kínok között, mint áldozati Bárány önként odaadja és ezzel az Újszövetségnek titokzatos és szeretetlakomájának megalapítása, Jézusnak az Olajfák hegyére vonulása, a getszemáni-kertben átszenvedett órái és ellenségeinek hatalmába való önkéntes kiszolgáltatása.

Az ősegyházban ezen a napon volt a megkeresztelendőknek utolsó scrutiniuma. Ez volt a szent keresztségre való előkészületük befejezése, azért most szent olajjal megkenték őket. Erre emlékeztet minket az olaj megszentelése, amelyet a püspök a székesegyházban a szentmise alatt végez el.
Végül ezen a napon volt a nyilvános vezeklők felvétele és feloldozása, tehát vezeklésük ünnepélyes befejezése, amikor a többiekkel együtt először járultak a szentáldozáshoz.
 
Neve: Fölséges és tartalomban gazdag jelentősége miatt megfelelő nevekkel nevezték el ezt a napot. A görögöknél és a nyugat némely országában szent, vagy nagycsütörtöknek is hívják. A liturgikus könyvekben a főünnepségre vonatkoztatva, ezt a címet viseli: Feria V. in Coena Dominin = csütörtök az Úr vacsorájának emlékére. Német nyelven és ezt utánozva sokszor magyarul is zöldcsütörtöknek nevezik, ez a megjelölés egészen a XII. századig kimutatható és a legkülönbözőbb magyarázatokat vetette fel. Egyesek zöld nevét a miseruhákból magyarázzák, amelyek III. Ince pápa (1198-1216) előtt szokásban voltak, a nyilvános vezeklőkre való vonatkoztatással, akik a feloldozás által Krisztus szőlőtőkéjén száraz ágakból megint zöld ágakká lettek. Mások nevét az ónémet grünen=greinen, vagyis sírni szóból származtatják, miután a bűnbánó vezeklők a templomba való bevezetésük alkalmával bűneiket gyakran hangosan megsiratták, vagy mert az egész rítus szívet megindító szertartás volt, úgy hogy a napot «Griner-Donnerstag»-nak nevezték. Mások megint a nevét az zöld füvekből magyarázzák, amelyeket az ebédnél használtak, emlékeztetésül arra a zöld salátára, amely a zsidó pászkalakomáknál is szabály volt.
 
Történet. Egészen biztosan tudjuk, hogy Nagycsütörtököt már a IV. és V. században Keleten és Nyugaton egyformán ünnepelték. Az első adat szerint (385-ből) Jeruzsálemben három istentisztelet volt. Az egyik korán reggel zsoltáréneklésből állott; a második az ünnepélyes mise volt délután, amelyen a hívők mind megáldoztak; este pedig az Olajfák hegyén. Nyugaton a legrégibb adat szerint (V. század) Galliában ezt a napot «nataliciæ calicis»-nek, a szent kehely születésnapjának nevezték és sok helyen ünnepnap volt az Oltáriszentség alapításának emlékére. Nevezték még később «dies competentium»-nak, mert a hittanulók ezen a napon mondták el tehát mintegy visszaadták a Virágvasárnap tanult Hitvallást (redditio Symboli).
Később a nagycsütörtöki liturgia 1. ünnepélyes (a püspöki székesegyházban való olajszenteléssel egybekapcsolt) szentmiséből, 2. a közös szentáldozásból, 3. szentségi körmenetből, 4. az oltárok megfosztásából és 5. lábmosásból áll, amelyet azok az elöljárók végeznek alárendeltjeiken, akiknek Istentől adott tekintélyük van, tehát a pápa, a megyéspüspök, rendfőnök, keresztény uralkodók, fejedelmek és királyok. Ezek mindnyájan úgy szólhatnának ugyanis alárendeltjeikhez, mint az Üdvözítő az apostolokhoz: «Ti engem mesternek és úrnak hívtok és jól mondjátok, mert az vagyok» [Jn 13,13]
 
Szentmise. A szentmise külsejében fényes ünnepi jelleggel bír, annak ellenére, hogy énekrészei és imái az Úr szenvedéseire vonatkoznak. A miseruhák fehér színűek, az oltár is fehér díszben van, virágokkal és szőnyegekkel gazdagon díszítve. Az oltárkeresztet sz eddig violaszínű lepel helyett fehér takarja. Harangszó és orgonaszó mellett éneklik a Glóriát. Mindez az Úr titokzatos szeretetére való örömteljes emlékeztetésül, amely szeretettel az Oltáriszentségben magát nekünk ide ajándékozta.
A Glória után azonban hirtelen elnémul a hangos örömujjongás, az orgona és a harangok elnémulnak a nagyszombati húsvéti Glóriáig. Az ünnep most ama esti órának szent komolyságát viseli, amidőn az Úr apostolaival együtt utoljára ette a jelképes húsvéti bárányt és odaadja magát nekik titokteljes eledelül a kenyér és bor színében. A szentlecke emlékeztet bennünket a legfölségesebb vacsora szerzésére, az evangélium pedig elmondja a lábmosást, míg a mise egész szövege majdnem kizárólag az Úr keserű lelki szenvedéseivel foglalkozik. A fakereplők, amelyek most az oltárcsengőket és harangokat helyettesítik, a legrégibb keresztény időkre emlékeztetnek bennünket, amikor az élesen csengő érchangok még ismeretlenek voltak. Az átváltoztatásnál a római rítus szerint két, nálunk három nagy ostyát konszekrál, az egyiket a miséhez, a másikat a nagypénteki liturgiához, a harmadikat a szentsír számára. Ezeket a pap az áldozás után egy üres kehelybe teszi el, pallával és paténával befedi és fehér selyemlepellel leköti. A máskor szokás békecsók elmarad, mert Júdás a szeretet jelét áruló csókjával megszentségtelenítette. Az áldozásnál a jelenlevő papok mindnyájan karinget és stólát vesznek fel és mindnyájan magukhoz veszik az Úr testét a celebráns kezeiből, mert magánmiséket ezen a napon nem lehet mondani. A világi hívőknek is mai napon kellene, amennyire lehetséges, áldozáshoz járulva résztvenniök ez áldozási ünnepélyen, utánozva ama első szentáldozást, amely az utolsó vacsora termében volt.
 
A szentségi körmenet. A szentmise után az oltáron lévő, befedett kelyhet a szent ostyával, lehetőleg a legünnepélyesebb körmenetben egy, a templomon belül lévő, virágokkal ünnepélyesen feldíszített és kivilágított kápolnába viszi át és ott elzárják. Itt a következő reggeli istentiszteletig éjjel-nappal folyamatos szentségimádást kellene tartani és legfölségesebb Oltáriszentséggel szemben ugyanazt a tiszteletet kellene megadni, mint a nyilvános kitételnél. Azokban a templomokban, ahol ünnepélyes karimát tartanak, a körmenet után a vespera-t mondják el. E vespera alatt az áldoztató kelyhet is elvisik a tabernákulumból és a tabernákulumot nyitva hagyják annak az emlékezetére, hogy Krisztus szenvedései napjaiban ővéinek köréből kiragadták.
 
Oltárfosztás. A nyitott ajtajú és üres tabernákulum látása hirtelen elvezet bennünket a nagypéntek komolyságába. A most következő Denudatio Altarium = az oltárok fosztása is már készülődés a Nagypéntek liturgiájához. A vespera után, vagy az áldoztatási kehely átvitele után a celebrán (a szerpappal együtt) albában és viola színű stólában az oltár lépcsőjére megy és a következő antifónát imádkozza: «Diviserunt sibi vestimenta mea et super vestem meam miserunt sortem = felosztották maguk között ruháimat, köntösömre sorsot vetnek». – Azután az oltárokon lévő oltárterítőket eltávolítják s közben a 21-ik, vagyis a szenvedési zsoltárt imádkozza. Az oltárokon csak a kereszt és a gyertyatartók maradnak. Így állnak megfosztva az oltárok Nagyszombatig és világosan jelképezik azokat a megfosztásokat, amelyeket az Úrnak szenvedéseiben tűrnie kellett: legtisztább testének ruháitól való fájdalmas megfosztását, a kereszt szégyenfáján istenségétől és szentségétől való megfosztását és minden vigasztalástól való megfosztását az Istentől való elhagyatottságában.
 
Olajszentelés. Püspöki székesegyházakban a püspökök a szentmise alatt a szentolajakat szentelik, azaz azokat az olajokat, amelyek a liturgiában a szentségek kiszolgáltatásánál és a szentelésekhez használnak és a kegyelem lelkihatását jelképezik és közlik is. Ezek: a betegek olaja, a katechumenek, vagyis a megkeresztelendők olaja és a szent krizma. Mind a három olajbogyóból sajtolt tiszta olaj, csak a krizmánál van egy kevés balzsam az olíva-olajjal összevegyítve.
Megkülönböztetésüket csak a szentelési imák és alkalmazásuk által érik el. Ez a szentelés apostoli eredetű és a püspök kizárólagos joga, aki a legfőbb tulajdonosa az Egyházban lévő összes szentelési meghatalmazásoknak. Ezen a napon pedig azért szentelik, mert egykor a mai scrutiniumban a katechumeneket a szent keresztséghez való közvetlen előkészület céljából mellükön és válluk között megszentelt olajjal, azaz a katechumenek olajával megkenték s a keresztség és a bérmálás felvétele előtt, mely régen a Húsvét éjjelén történt, jobb szentelési alkalom nem kínálkozott. A szentelés kezdettben külön misében történt és most is a püspök miséjébe van beleszőve, mert minden áldás és szentelés, de különösen a szentségi kegyelmek üdvözítő erejüket Krisztus kereszthalálából nyerik. A betegek olaját amely arra van hivatva, hogy lelkünket az utolsó kenet szentségében a haláltusában megerősítse és a mennyországba való bejutás utolsó akadályait «a bűnök maradványait» elhárítsa, a püspök egyedül szenteli éspedig az átváltoztatás után a Kánon végső imádsága előtt, amely a következő szavakkal kezdődik: «Per quem haæc omnia». Ezen a helyen ugyanis az első keresztény századokban, bizonyos napokon, külön áldási formulák mellett más tárgyakat is megáldottak, különösen élelmiszereket, úgy mint mézet, tejet, szőlőt stb. A katechumenek olaját és a krizmát az áldozás uűn egy külön erre a célra előkészített asztalon szentelik. Ennél asszisztálnak a püspöknek: 12 pap, 7 diakónus és 7 subdiakónus, a 12 apostolra és a 7 őskeresztény diakónusra való emlékezetül. A szentelés imák kizárólag a két olajnak a keresztelésnél és bérmálásnál való alkalmazására vonatkoznak. A szentelés előtt a püspök és apapok az olaj fölé lehelnek, a Szentlélek üdvösséget hozó kegyelmeinek jeléül. A szentelés után a szent olajakat, mint a megszentelő erő viselőit, háromszoros térdhajtással és üdvözlettel köszöntik: «Ave sanctum Oleum», illetve «Ave sanctum Chrisma». Végül pedig megcsókolják az olajedényeket,hálás megemlékezésül azokról a nagy kegyelmekről, amelyeket ez olajak az emberi lelkekben és általában Krisztus egyházában árasztani fognak. Az olajakat nagy ampullákban, vagy kannákban szentelik meg, ezután kisebb edényekben szétküldik a plébánosok és lelkészek részére. Hogy felcserélés ne történhessék, minden tartály jelzést visel: O.C. = Oleum Catechumenorum, S.C. = Sanctum Chrisma, O.I. = Oleum Infirmorum. A szent olajakat a sekrestyében kell őrizni és csak a következő év új olajainak átvételéig szabad használni. Ami megmaradt az előző évről, azt elégetik.
Lábmosás. V. Pius (1566-1572), a római misekönyv reformátora óta, a lábmosás is hozzátartozik a nagycsütörtöki ünnepélyes liturgiához. Tanítja a nagy tisztaságok, amellyel a léleknek az áldozáshoz kell járulnia: mentnek kell lennie a bűnöktől, sőt azon kell mindenkinek iparkodnia, hogy tiszta maradjon a mindennapi élet kis hibáitól és a tökéletlenségeitől. Emlékeztet minket ez a szertartás arra a megfoghatatlan, kiáradó nagy szeretetre és alázatosságra, amellyel az Istenember ezt az utolsó rabszolga szolgálatot apostolainak tette és megbízta őket hogy ezen példáját kövessék. A pápa a lábmosást 13 fehérbe öltözött papon végzi, a püspök 13 kanonokon, vagy 13 szegényen, az apátok, vagy más prelátusok 13 aggastyánon, épúgy a keresztény fejedelmek és uralkodók is. A 13-ik jelenti Pál apostolt, vagy magát Krisztus ist, a Nagy Szent Gergely pápa életéből vett legenda alapján. A szent pápa ugyanis naponként 12 szegénynek adott enni, egy alkalommal maga Krisztus Urunk is csatlakozott hozzájuk, mint 13-ik, egy angyal képében.
A szertartást végző prelátus violaszínű stólát és pluviálét vesz fel, de a mise alatt segédkező szerpapok fehér paramentumokban segítenek neki. A diakónus először a szentmisében szokásos rítussal a lábmosásról szóló evangéliumot énekli. Erre a prelátus leveszi a pluviálét, körül ővezi magát egy fehér vászondarabbal és kezdi az «apostolokon» a lábmosást. Mindegyik előtt letérdel, vizet önt annak mezítelen lábára, megtörli és megcsókolja azt. Ez alkalommal az «apostolok» gyakran fehér köpönyegbe öltözve, egy vagy két sorban egymás mellett ülnek. A kórus közben antifónákat énekel, amelyek az Úr lábmosására vonatkoznak, avagy a szeretetre vonatkozó parancsát dicsőítik. Mivel e szavakkal kezdődnek: «Mandatum»-nak is nevezik. A lábmosás után a prelátus a trónjához megy, a pluviálét megint felveszi és az egész szertartást szép kis versiculusok egész sorával és lelkünk megtisztulásáért való imádsággal fejezi be, melyet a lábmosás jelképez.
 
Más szokások. A kolostorokban némely helyen a Nagycsütörtök liturgiája méltó befejezést nyer az Úr búcsúbeszédével [Jn 13,18]. A lábmosás után a diakónus elolvassa ezt egészen a következő szavakig: «Keljetek fel, vonuljunk el». – Közös ebédnél azután, amelyen az «apostolok» is részt vesznek s akiket most az apát szolgál ki, mint asztali olvasás végigfolytatódik az egész búcsúbeszéd. Komolyan és méltósággal átvezet a következő nagypénteki liturgiához, mert az úr szavainak legnagyobb részét az Olajfák hegyére történt visszavonulásakor, az isteni főpap áldozati útján mondotta. Az utolsó vacsora termében vérontás nélkül kezdte meg főpapi funkcióját és azt most a keresztfán véresen fejezi be.
Az Üdvözítőnek az Olajfák hegyén kiállott gyötrelmes óráit az Egyház az egész éven át azzal hívja emlékezetünkbe, hogy sok helyen csütörtök este az Angelus-harangozás után megszólaltat egy harangot, az ú.n. «Krisztus halálfélelme» harangját. Ugyan azt a célt szolgálja a «szentórá»-nak nevezett ájtatosság is. A buzgó lelkek csütörtök éjjel 11-12-ig szentségimádást végeznek. Néha az éjszakai imádság helyett, különösen a világi hívők, estefelé végzik el ezt az ájtatosságot. Hasonló módon emlékeztet minket a péntek délután 3 órakor megszólaló harangszó az Úr halálára.

Legolvasottabb írások55 times!

Print Friendly, PDF & Email