Évek óta homály borította a vatikáni medjugorjei vizsgálatot. Most azonban napvilágra került a Ruini-bizottság jelentéséről szóló ítélet (A Hittani Kongregáció Feria IV szavazása – szerk. megjegyz.): a szavazók kétharmados többsége elutasította a jelenések természetfeletti jellegét. Miért mozdult el mégis az Egyház a lelkipásztori elfogadás, és nem a végleges elítélés felé? Ez végső soron a megkülönböztetésről, az engedelmességről, a Hagyományról… és a Szinodális Egyház különös új logikájáról szól.

A szinodális Egyház és Međugorje: Egy beszédes kapcsolat története

Augusztus 6-án David Murgia olasz újságíró exkluzív jelentést tett közzé a bosznia-hercegovinai Međugorjében történt állítólagos Mária-jelenések mélyreható tanulmányozása és hitelességének értékelésére XVI. Benedek pápa által 2010-ben létrehozott, Camillo Ruini bíboros által vezetett nemzetközi bizottság 33 teológusának és magas rangú egyháziak titkos szavazásáról.

A medjugorjei jelenések 1981. június 24-én kezdődtek, amikor a hercegovinai kis faluból származó hat fiatal azt állította, hogy látta a Szűzanyát, aki a hírek szerint a „Béke Királynőjeként” mutatkozott be. Azóta a látnokok azt állítják, hogy lelki üzeneteket, valamint a megtérésre, imádságra és bűnbánatra buzdító felhívásokat kaptak, néhanyan közülük a mai napig.

Bár a Katolikus Egyház hivatalosan nem ismerte el őket természetfeletti eredetűnek, sőt, a helyi ordináriusok – különösen a Mostar-Duvnoi egyházmegye püspökei, Pavao Žanić (1980–1993) és Ratko Perić (1993–2020) – határozott fenntartásai ellenére ez az állítólagos Máriától származó jelenség nemzetközi mozgalmat és világméretű zarándoklatot indított el, és évente emberek milliói látogatnak el Međugorjéba a lelki megújulás vagy megbékélés reményében.

Elkerülhetetlenül jelentős ájtatossági és lelki piac is kialakult a jelenség körül, amely főként a turizmushoz kapcsolódó tevékenységekből áll. Vencel Čuljak szociológus becslései szerint ezek összességében meghaladták a 11 milliárd eurót 1981 és 2013 között. Međugorje évente összesen 90 millió eurós bevételt termel.

Ebből az üzleti forgalomból mindössze körülbelül 3 milliárd maradt a medjugorjei településen, és még kevesebb – az adományoktól eltekintve 290 millió euró – a helyi egyházmegyében. Noha a pénzügyi gazdálkodás nagyrészt autonóm és helyi jellegű – részben éppen amiatt, hogy a Szentszék nem hozott hivatalos döntést a jelenségről –, az elképesztő gazdasági hatás egyúttal gyengén szabályozott, és ez jelentős anyagi bevételeket jelent, amelyek közvetve, de folyamatosan beáramlanak az egyetemes értelemben vett Egyházba.

Ezt a gazdasági szálat nem azért hoztam fel, hogy meddő, ideológiai, álszocialista polémiákat szítsak, amelyek szerint a vallási jelenségek csak a profittermelés végett léteznek, vagy (ami még rosszabb) amelyek szerint a vallási jelenségeknek semmilyen módon – még közvetve sem – szabadna profitot termelniük: ez a fajta gondolkodásmód annak sajátja, aki nagyon keveset ért a gazdasághoz, és általában ahhoz, hogy hogyan működik a világ.

Valójában elkerülhetetlen, sőt törvényes is, hogy a jelentősebb spirituális események körében egy piaci szegmens alakuljon ki, amint az többek között a fatimai, a guadalupéi vagy a lourdes-i kegyhelyek esetében is történik. Egyszerűen: ahol kereslet van, ott kínálat is keletkezik. Mindazonáltal hasznos elidőzni a Međugorjéhoz kapcsolódó gazdasági adatoknál, mivel azok súlya segíthet megérteni Ferenc pápa néhány stratégiai döntését az elmúlt évekből: erre rövidesen visszatérek.

Az sem lenne ráadásul az első alkalom, hogy a Vatikán Bergoglio pontιfátusa alatt (amelyet – mint ismert – mély pénzügyi válság is fémjelez) hagyta magát befolyásolni gazdasági megfontolásoktól, miközben továbbra is képmutatóan elítéli a piacgazdaságot és a magántulajdont.

A német eset erre jellegzetes példa: egy rendkívül gazdag Egyház, amely képes hatalmas befolyást gyakorolni, és a katolikus doktrínával, valamint a pápai tekintély cselekedeteivel nyílt ellentétben cselekedni, amint azt például Marx bíboros és a Német Püspöki Konferencia homoszexuális áldásokkal és a „queer” lelkipásztori szolgálattal kapcsolatos kezdeményezései is mutatják.

A Leó pápával szembeni kirívó engedetlenség és a Fernández bíborostól kapott vétó ellenére nem fenyegetett kiközösítés vagy egyéb kánoni szankció velük szemben. Sőt, Parolin bíboros nyilvánosan is tompította a retorikát (mellékesen: az SSPX-szel szembeni kiközösítés előestéjén), így nyilatkozva: „[Remélem], hogy soha nem kell szankciókhoz folyamadnunk, és a problémák békésen megoldódnak, amint az az Egyházban illik.”

A Ruini-bizottság és a püspöki állásfoglalás

Visszatérve a mostani hírekhez, Murgia leleplezése (megfontolandó, hogy egy olyan újságíróról van szó, aki hisz a medjugorjei jelenések hitelességében, és ezért nem vádolható ellenségességgel) hasznos a Ferenc által a jelenések és misztikus jelenségek terén követett program mélyebb megértéséhez.

2010. március 17-én XVI. Benedek pápa bízta meg Ruini bíborost a medjugorjei nemzetközi vizsgálóbizottság vezetésével. Úgy tűnt, hogy a bizottság hajlik a kedvező ítéletre – legalábbis a kezdeti jelenések jóváhagyása tekintetében. A valóságban azonban, mint látni fogjuk, éppen azok az első jelenések a legproblematikusabbak. Nagyon hamar különféle „furcsaságok” kezdtek felszínre kerülni.

Egyetlen cikkbe nem lehet sűríteni az összes teológiai hibát, a Gospa által a látnokoknak állítólagosan folyamatosan átadott, ezer meg ezer üzenetbe rejtett ellentmondást, a hat boszniai látnoknak adott „üzenetek” esetleges elfogadásából fakadó, a lelki és egyházi életre vonatkozó számos súlyosan problematikus következményt, sem pedig azt a kulturális-spirituális közeget, amelyben a medjugorjei jelenség megszületett és kibontakozott. Itt most szorítkozzunk csupán három olyan szempont bemutatására, amelyek – meglátásom szerint – az egész ügy legproblematikusabb pontjai.

A) Az Ördög megjelenése

A medjugorjei körökben gyakran figyelmen kívül hagyott szempont az első megnyilvánulások rendellenes természete. Az állítólagos jelenések ciklusa ugyanis nem a lelki béke légkörében vette kezdetét, mint Lourdes-ban vagy Fatimában, hanem a valóságos rettegés kontextusában.

René Laurentin mariológus szerint, aki a jelenség hitelességét pártolta (vö. La Vierge Apparait-Elle A Međugorje?, 1984), a legelső látomás – 1981. június 24-én – egy fekete lény volt, amely halálra rémisztette a látnokokat, és menekülésre késztette őket. Csak később, amikor a látnokok visszatértek a Hegyre, jelent meg az az alak, aki ezt követően Szűzanyaként azonosította magát.

Más beszámolók, mint például Donal Foley-é (vö. Međugorje Revisited: 30 years of Visions or Religious Fraud?, 2011), a Gospát („a Szűzanyát”) rendellenes, sőt egyenesen aggasztó vonásokkal írják le.
„A kezdeti megjelenések alkalmával a Gospa egy fényfelhőből lép elő, amely fokozatosan ölti fel egy késő tizenéves éveiben járó fiatal nő alakját. Kék szeme van, és szürke ruhát visel. Úgy tűnik, mintha »valami csecsemőszerűt« tartana a karjában, de a baba vonásaiból semmi sem látható. A kezei remegnek. Nevet. A látnokok meg tudják érinteni és meg tudják csókolni őt, de a ruházata »acélos tapintású«. Amikor egy doktornő megkérdezte, hogy ő is megérintheti-e, a Gospa beleegyezett, de panaszkodott a »hitetlen Júdásokra«.”

1981. június 26-án, miközben Marija a jelenés után jött le a hegyről, egy láthatatlan erő rejtélyes módon az ösvény szélére lökte őt.

1981. augusztus 2-án a Jelenés állítólag megengedte a jelenlévőknek, hogy megérintsék. Miközben azonban az emberek „megérintették” őt (bármit is jelentsen ez), a Szűzanya egyre sötétebb megjelenést öltött. Marija, a látnok ezt azzal magyarázta, hogy ezt az őt megérintők bűnei okozták.

Egy másik alkalommal, 1982. december 25-én Mirjana, a látnok elmondása szerint a Szűzanya helyett egy szörnyszerű lény jelent meg előtte, aki sikert és gazdagságot ígért neki. Hirtelen ez a jelenés „átváltozott” a Szűzanya képévé, aki bocsánatot kért (sic) a látnoktól, és elmagyarázta neki, hogy az ördögöt látták, és ez egy próbatétel volt.

A félelem, a metamorfózis, a nevetés és a sötétség jelenléte egyértelműen ellentétben áll a katolikus misztikus hagyománnyal, amely a hiteles Mária-megnyilvánulásokat a kegyelem és a természetfeletti béke jeleivel társítja, nem pedig a kétértelműség vagy a terror jelenségeivel.

B) Ellentmondásos orvosi vizsgálatok

Egy másik érdekes elem a látnokokon rendszeresen elvégzett orvosi vizsgálatokra vonatkozik. A medjugorjei körök által javasolt narratíva itt is úgy mutatja be a látnokokat, mint akik teljesen el vannak vágva a környezetüktől, egészen odáig, hogy már nem is érzékelik a körülöttük lévő embereket. Valóban, sok orvosi teszt igazolni látszik ezt a módosult tudatállapotot.

Vannak azonban más tesztek is, amelyek ezzel szemben ellentmondanak ennek a megállapításnak, és ezeket rendszerint meg sem említik. 1988-ban, a látnokok állítólagos eksztázisai alatt végzett független tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy – ellentétben azzal, amit a „Regina della Pace” Egyesület orvosai 1985-ben állítottak – Marija Pavlović szaruhártya-érzékenysége és pislogása teljesen normális volt. Ezek a változatlan tudatállapot fiziológiai jelei: ez azt jelenti, hogy úgy reagált, mint egy teljesen éber ember, cáfolva ezzel a természetfeletti jelenség hipotézisét.

1985. január 14-én, egy jelenés alkalmával Jean-Louis Martin – az egyik hívő – elhatározta, hogy maga „teszteli” az állítólagos eksztázist, és hirtelen egy karate-mozdulattal két ujjával a látnok Vicka Ivanković szemei felé tett szúró mozdulatot. Ahelyett, hogy rezzenéstelen maradt volna, Vicka becsukta a szemét, és gyorsan elrántotta a fejét. Az esetet lefilmezték, majd később elemezték.

Úgy tűnik tehát, hogy egy összetett jelenséggel állunk szemben, amelyben a módosult tudatállapotok váltakoznak a teljes hétköznapi tudatosság pillanataival. Ez az ingadozás, nem annyira szándékos csalásra utal, inkább egy preternaturális (démoni) természetű megtévesztésre, azaz egy Isten által megengedett diabolikus tevékenységre.

Ebből a szempontból a jelenség nyilvánvaló „hiányosságai” vagy következetlenségei – az érzékenység elvesztése és visszanyerése, a normális fizikai reakciók, a megjelent alak metamorfózisai – nem lennének véletlenszerűek, hanem nem-természetfeletti eredetének leleplező jelei. Olyan eszközök ezek, amelyeken keresztül a Gondviselés megengedné, hogy a jelenés valódi természete feltáruljon „azok számára, akiknek van szemük a látásra”, ahogy az Evangélium mondaná.

C) Eretnekségeket tartalmazó üzenetek

A medjugorjei jelenség legsúlyosabb eleme a Gospának tulajdonított üzenetek tartalmára vonatkozik. Ezek közül rendkívül sok az ismétlődő, sőt banális. Azonban ebben a valóságos szóáradatban elrejtve több teológiailag téves vagy nyíltan eretnek állítás is található, amelyek ellentétesek a katolikus hitletéteménnyel. Ezek közül csak néhányat ismertetek.

2017. július 2-án a Gospa állítólag ezt mondta Mirjanának: „[Jézus] ember volt, és Ő az Isten, egy és hármas.” Nyilvánvaló, hogy az isteni Személyek és Krisztus identitásának ez az összekeverése nem származhat a Szűzanyától, és ez a hiba túl durva ahhoz, hogy a látnok „gépelési” vagy fordítási hibájaként igazolható legyen.

De még ha feltételezzük is, hogy ez hiba volt, vannak más problémás pillanatok is. Például, amint arra Perić püspök rámutatott, Vicka, a látnok kezdetben azt mondta, hogy a Szűzanya szerzetesi életre hívta, de aztán mégis a házasság mellett döntött. Vicka ezt így magyarázta: „A Szűzanya mindannyiunknak szabad akaratot adott. Mindenki arra a meghívásra válaszolhat, amelyikre akar. Bár férjhez mentem, továbbra is terjeszteni fogom a Szűzanya üzeneteit, mert a keresztény hitről a házasságban is tanúságot lehet tenni.”

A keresztény hivatásnak ez a felfogása enyhén szólva is sajátos, ha ezen azt értjük, hogy az ember autonóm módon döntheti el, melyik isteni hívást követi, mintha a hivatás egyszerűen egy lehetőség lenne a többi közül, amely teljesen az ő választására van bízva. A keresztény szabadság ugyanis nem abban áll, hogy önkényesen ellentmondhatunk Isten akaratának, hanem abban, hogy képesek vagyunk felismerni azt, és szabadon csatlakozni hozzá. Az ember természetesen elutasíthat egy Istentől kapott hívást, és élhet másként, mint amire hivatott; de ez nem teszi a választását az isteni akarattal megegyezővé.

1981. október 1-jén a Gospa állítólag kijelentette: „Minden vallás tagjai egyenlők Isten előtt. Isten úgy uralkodik minden vallás felett, mint egy uralkodó a királysága felett. A világon nem minden vallás egyenlő, mert nem minden ember tartotta tiszteletben Isten parancsolatait. Elutasítják és becsmérlik őket.”

Különös módon mondhatnánk, hogy a Gospa meglepő módon megelőlegezte az Abu Dzabi Dokumentumot, amely kimondja, hogy Isten „akarta” (sic) a vallások sokféleségét, és általánosabban Bergoglio pápa közömbös hozzáállását: „A vallások különböző nyelvek Isten elérésére, de Isten mindenki számára Isten, és mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk.”

De a Gospa egy másik esetben is megelőlegezte Bergogliót és pártfogoltját, Fernándezt, mégpedig a Mária Mediatrix titulusának megtagadásával. Az 1982. augusztus 31-i üzenetben ugyanis a Gospa állítólag ezt mondta: „Nem én rendelkezem az összes kegyelemmel. Csak azt kapom meg Istentől, amit imádság útján elnyerek.” Néhány nappal később, 1982. szeptember 4-én a Gospa visszatért a témára: „Jézus jobban szereti, ha közvetlenül Hozzá fordultok, nem pedig egy közvetítőn keresztül.”

Egy másik különösen jelentős üzenet a Gospának tulajdonított egyik legsajátosabb állításra vonatkozik: arra, hogy augusztus 5-e Szűz Mária születésének napja.

1984. augusztus 1-jén az állítólagos Madonna állítólag így kommunikált a látnokokkal: „Ez az augusztus 5. születésem kétezredik évfordulója”, és különösen intenzív lelki felkészülést kért az ezt megelőző három napban, valamint arra kérte az embereket, hogy ezeken a napokon ne dolgozzanak.

Ezért ez nem egyszerűen egy népi ájtatosság, amely spontán módon alakult ki Medjugorjéban: a dátumot az állítólagos jelenés kifejezetten a saját születésnapjaként jelölte meg.

A nehézség azonban nemcsak ezen információ bizonytalan eredetére vonatkozik. Mindenekelőtt arra a tényre, hogy augusztus 5-e nem semleges dátum az Egyház Mária-hagyományában. Az Egyház ugyanis szeptember 8-án ünnepli a Boldogságos Szűz Mária születését. Ez az egyik legősibb Mária-ünnep. Enyhén szólva is sajátos, hogy egy állítólagos Mária-jelenés beavatkozik, hogy ezt a Hagyományt egy teljesen más dátummal helyettesítse, ráadásul azzal az igénnyel, hogy olyan információkat tár fel, amelyek közel kétezer évig ismeretlenek maradtak.

De van egy még érdekesebb részlet is. Augusztus 5-e már most is Mária-ünnep: a Santa Maria Maggiore-bazilika felszentelésének (Havas Boldogasszony) ünnepe, amely a Nyugat legrégebbi és legfontosabb Mária-bazilikája. A hagyomány az Esquilinuson 352 nyarán lehullott hó csodájához köti, ami után Liberius pápa meghatározta a bazilika építésére szánt helyet.

Ezért olyan egybeeséssel állunk szemben, amelyet nehéz figyelmen kívül hagyni: egy állítólagos Mária-kinyilatkoztatás pontosan azon a napon vezeti be augusztus 5-ét a Szűzanya „valódi” születésnapjaként, amelyen az Egyház évszázadok óta ünnepli egyik legfontosabb Mária-ünnepét. A gyakorlati eredmény nyilvánvaló. Ha a hívők elfogadják a medjugorjei kinyilatkoztatást, augusztus 5-e új és rendkívüli jelentőséget nyer. A Tradíció liturgikus ünnepét így óhatatlanul beárnyékolja egy magánkinyilatkoztatáson alapuló új ünnep.

És pontosan itt érthető meg, hogy ha a jelenség preternaturális és megtévesztő eredetét feltételeznénk, miért bírhatna ez a választás koherens magyarázattal. A Sátán keresztény nézőpontból nemcsak abban érdekelt, hogy az embert nyíltan pogány kultusz vagy a hit kifejezett megtagadása felé vezesse. A megtévesztés sokkal kifinomultabb formája az lenne, ha meghamisítaná azt, ami hitelesen katolikus, megőrizve a keresztény áhítat látszatát, miközben fokozatosan a Hagyománytól idegen elemeket vezet be. Ebből a szempontból augusztus 5-e kiválasztása a megtévesztés szempontjából különösen intelligens lenne. Nem egy tetszőleges dátumot választana, hanem egy már a Szűzanyának szentelt ünnepet, amelyre egy új tartalommal látná el zavarkeltésből.

Mindez a „Mária és Jézus utolsó földi jelenéseinek” jól ismert ígéretében és a tíz titokban éri el csúcspontját. Ez a séma egyértelműen a fatimai mintát igyekszik reprodukálni, de eltorzítja annak jelentését: míg Fatima egyetlen eszkatologikus-egyháztani hatókörű titkot mutatott be, addig Medjugorje – akárcsak Garabandal, az állítólagos Mária-jelenések egy másik nyugtalanító és problémás sorozata – annak karikírozott, apokaliptikus változatát kínálja, amely inkább látványos, mintsem spirituális; egy olyan jelenség jeleként, amely fokozatosan eltávolodik a katolikus teológiától, hogy a misztifikáció vonásait öltse magára.

Ferenc reformja a jelenések megkülönböztetése terén

A medjugorjei jelenések – legalábbis közvetve – előidézték Ferenc pápa azon súlyos döntését, hogy módosítsa a jelenések és általánosságban az úgynevezett magánkinyilatkoztatások megkülönböztetésének folyamatát.

2016-ban – amint arról David Murgia beszámolt – a Ruini-bizottság 33 tagja (teológusok és püspökök) titokban szavazott a jelenések hitelességéről. A püspökök kétharmada ellenezte azt: constat de non supernaturalitate, vagyis „megállapítást nyert a nem-természetfeletti jelleg”. A teológia szaknyelvén ez jelenti azt, hogy a jelenség valójában emberi csalás vagy ördögi manipuláció (ebben a tekintetben inkább preternaturális, mintsem természetfeletti jelenségről beszélünk), vagy mindkettő. Az ördög gyakran játszik azoknak a rossz szándékaival, akiket manipulál.

Meg kell jegyezni, hogy a 33 teológusból álló csoport meglehetősen sokszínű volt; mondhatni, megfelelően tükrözte a mai Egyházban sajnos jelen lévő „teológiai érzékenységek” spektrumát: voltak köztük ultraprogresszívek, mérsékeltek, konzervatívok és még a Tradíció szimpatizánsai is. A Bizottság ezen ellenkező értelmű ítélete ellenére Ferenc úgy döntött, hogy másként cselekszik.

2014. január 17-én Bergoglio feloszlatta a Bizottságot, mivel az befejezte elemző munkáját. A negatív vélemény ellenére a pápa Medjugorjéba küldte Henryk Hoser lengyel érseket és nunciust, hogy a jelenséget ne doktrinális, hanem „lelkipásztori” szempontból elemezze. Lefordítva: hogy megértse, a jelenség terem-e olyan pozitív gyümölcsöket, mint a megtérések, az imádság, az áhítat, a Tanítóhivatalhoz való hűség stb.

Majd 2019. május 12-én, Hoser pozitív véleményét követően Ferenc úgy döntött, hogy hivatalosan engedélyezi a medjugorjei zarándoklatokat. Ez azonban nem jelentette az ott 1981 óta zajló jelenségek hitelességének elismerését. Így kezdett kibontakozni a doktrinális ítélet és a „lelkipásztori” ítélet szétválasztása, amelyet Bergoglio pápa röviddel ezután a megkülönböztetés hivatalos kritériumának rangjára emelt.

Valóban, 2024. május 17-én a Hittani Dikasztérium kihirdette az új „Normák az állítólagos természetfeletti jelenségek megkülönböztetésének eljárásáról” című dokumentumot. Ennek újdonsága nem elhanyagolható, mivel jelentősen módosítja azt a módot, ahogyan az egyházi tekintélynek viszonyulnia kell az állítólagos jelenésekhez, belső lokúciókhoz, látomásokhoz és egyéb misztikus jelenségekhez.

Az új Normák előírják, hogy a megkülönböztetés során többek között meg kell állapítani, hogy vannak-e a jelenségekben isteni tevékenységre utaló jelek, hogy az üzenetek összhangban vannak-e a hittel és a jó erkölccsel, hogy a lelki gyümölcsök értékelhetők-e, és hogy helyénvaló-e azokat lelkipásztorilag előmozdítani. Ám közvetlenül ezután egy döntő pontosítást vezetnek be: „általános szabályként ezek az irányelvek nem vetítik előre, hogy az egyházi tekintély pozitív elismerést adna az állítólagos természetfeletti jelenségek isteni eredetére vonatkozóan.” Más szavakkal: az Egyháznak a továbbiakban már nem kell jóváhagynia a magánkinyilatkoztatásokat.

Legfeljebb egy „Nihil obstat” (nincs akadálya) döntést adhat ki, ahogyan az pont Međugorje esetében is történt. A formula nem jelenti azt, hogy a jelenséget természetfelettinek ismerték el. Hanem azt jelenti, hogy anélkül, hogy elfogadnák a hitelességét, felismerik a Szentlélek működésének számos jelét benne. Emiatt a püspököt arra bátorítják, hogy lelkipásztorilag segítse elő ezt a „tapasztalatot”, sőt, támogassa a zarándoklatokat is.

És pontosan itt merül fel a probléma. Egyetlen katolikus sem tagadhatja, hogy a lelki gyümölcsök fontosak. Maga az Úr mondta: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Máté 7,20). Ez az evangéliumi elv azonban nem jelenti azt, hogy minden olyan jelenségnek, amely látszólag jó gyümölcsöket terem, szükségszerűen jó fáról kellene származnia. Ez azért is van így, mert lehetséges az, hogy bizonyos gyümölcsök jósága csak észlelt legyen, és nem valóságos. 

Az Írás azt is mondja: „Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1János 4,1). A keresztény megkülönböztetés ezért nem állhat pusztán a megtérések és a szentségekhez való visszatérések számlálásából. Ha feltételezzük, hogy ami lelkileg pozitív gyümölcsöket terem, az automatikusan Istentől származik – ez a narratíva nagyon elterjedt Međugorjéban –, akkor a megtérések, hivatások, imádságok és jótékonysági cselekedetek jelenléte egyfajta implicit igazolásává válik az isteni eredetnek.

Az Egyház hagyományos bölcsessége azonban mindig is teljesen más álláspontot képviselt. Az ember megtérhet olyan körülmények között is, amelyek önmagukban tekintve nem Istentől származnak. Isten gondviselő módon felhasználhat egy emberi eseményt, egy hibát, sőt egy rossz helyzetet is, hogy egy lelket Önmagához vezessen. Az a tény, hogy Isten a rosszból jót hoz ki, nem teszi jóvá azt a rosszat, amelyből a jó származott.

A keresztény misztika története egy megrázó esetet mutat be arra, milyen veszélyes az életszentség hírnevét és a rendkívüli jelenségeket az isteni eredettel azonosítani. Ez Magdalena de la Cruz esete, egy spanyol ferences apácáé, aki a tizenötödik és tizenhatodik század között élt. Több mint húsz éven át élő szentként tekintettek rá. Gyermekkorától kezdve rendkívüli jelenségeket tulajdonítottak neki, és szerzetesi élete során a hírneve óriásira nőtt. Úgy tekintettek rá, mint aki prófétai ajándékokkal és rendkívüli misztikus jelenségekkel rendelkezik. Hírneve elérte a spanyol társadalom és az Egyház fontos köreit, egész tömegeket késztetve rózsafüzér imádkozására és bűnbánati körmeneteken való részvételre, sőt még a bíborosok figyelmét is felkeltette. 1543-ban, amikor súlyosan megbetegedett, a helyzet összeomlott. Magdolna bevallotta, hogy a neki tulajdonított jelenségek mögött megtévesztés, színlelés, és – saját bevallása szerint – a Sátánnal való folyamatos kapcsolat állt. 

A megkülönböztetés fő kritériuma: Az engedelmesség

Egyáltalán nem elégséges megállni a „lelkipásztori” ítéletnél ahhoz, hogy legalább közvetve jóváhagyjunk egy állítólagos magánkinyilatkoztatást; sőt, ez nagyon is megtévesztő lehet. Ezért vissza kell térni a katolikus megkülönböztetés azon hagyományos kritériumához, amelyet a „lelkipásztori gyümölcsökre” helyezett kortárs hangsúly igyekszik elhomályosítani.

Ez a kritérium az engedelmesség. Márpedig az egyházi engedelmességet két szinten kell megkülönböztetni. Mindenekelőtt ott van az Egyház hitének, vagyis a hitletéteménynek való engedelmesség: a Szentírásnak, a Hagyománynak és a Tanítóhivatalnak – minden katolikusnak, beleértve a pápát is (és beleértve a Szűzanyát is!), engedelmeskednie kell ennek.

Másodszor, az első szintből levezetve, ott van a konkrét engedelmesség az egyházi tekintély törvényes rendelkezéseinek, amikor az a saját illetékességi körén belül jár el. Az Egyház mindig is azt tanította, hogy ha egy püspök olyasmit parancsolna egy hívőnek, amit az kellemetlennek, nem megfelelőnek, meggondolatlannak vagy akár lelkipásztorilag hibásnak tart, de ami nem mond ellent a katolikus hitnek és erkölcsnek, a hívő nem helyettesítheti egyszerűen a püspök ítéletét a sajátjával. Kérhet magyarázatot, kifejezheti egyet nem értését, akár segítséget is kérhet felsőbb tekintélytől, de nem engedetlenkedhet.

Ez még inkább igaz, ha egy állítólagos és el nem ismert magánkinyilatkoztatásra hivatkozva teszik ezt. Ezért ha egy állítólagos jelenés olyasmit parancsol, amit a püspök megtilt, a probléma már nem csupán lelkipásztori jellegű.

Nos, ha valóban le kell írnunk Međugorje gyümölcseit, a mellett a sok minden mellett, amit a međugorjei narratíva nap mint nap bemutat nekünk, biztosan megtaláljuk az engedetlenség gyümölcsét is. Valójában azt is mondhatnánk, hogy Međugorje esete ebben a bűnben fogant.

Amikor a jelenések 1981. június 24-én elkezdődtek, a hat látnok lelki vezetését két ferences szerzetes, Ivica Vego és Ivan Prusina látta el, akiket Žanić püspök éppen az engedetlenség miatt intett meg: a püspök elrendelte, hogy hagyják el azt a helyet, ahol a szolgálatukat gyakorolták, de a két szerzetes – bízva abban a hatalomban, amelyet a ferences rend történelmileg gyakorolt Bosznia-Hercegovinában – ellenállt. És pontosan e vita közepette az állítólagos jelenés elkezdett beavatkozni az ügybe, természetesen a ferencesek javára. 

1981. december 19-én, alig hat hónappal a jelenések kezdete után, Vicka Ivanković bejegyzett a naplójába egy a Gospának (a Szűzanyának) tulajdonított választ a vitával kapcsolatban. E feljegyzés szerint az állítólagos Szűz Mária kijelentette, hogy Žanić püspök a „felelős a zűrzavarért”, és hogy Ivica Vego „nem bűnös”, sőt megparancsolta neki, hogy maradjon Mostarban, és ne távozzon. Ha valóban a Madonna lett volna, ez rendkívül súlyos teológiai magyarázatot igényelne.

Amit itt leírtam, az csak egy kis része a számos anomáliának, amely Međugorje történetét jellemzi, és amelyeket terjedelmi okokból nem lehetett itt ismertetni. És talán éppen ez a határtalan kétértelműség teszi Međugorje esetét annyira emblematikussá a kortárs Egyház számára. 

Egy olyan Egyház számára, amely, amikor a megkülönböztetés feladatát kellene gyakorolnia, inkább felfüggeszti az ítéletet, a határozatlanságba menekül, és hagyja, hogy az idő – nyers megfogalmazásban: a személyes tapasztalatok „lelkipásztori” sikere és a gazdasági gépezet – döntsön helyette.

A helyzet még paradoxabbnak tűnik, ha összehasonlítjuk azzal a hozzáállással, amelyet ugyanez az Egyház a Hagyománynak számára tart fenn: amikor nincsenek megvédendő jelentős gazdasági érdekek, hanem csak a tanítás, az erkölcs, a liturgia és a minden idők Egyházának kontinuitása, akkor az ítélet felfüggesztése hirtelen eltűnik, és a tekintély ismét meglepően buzgóvá válik a tiltásban, korlátozásban és elítélésben.

Ebben az értelemben Međugorje szinte a szinodális Egyház „támaszának” tűnik: mindkettő egy olyan Egyházat képvisel, amely elnéző azzal szemben, ami kétértelmű, feltéve, hogy az széles körű konszenzust, részvételt és olyan „lelkipásztori” eredményeket produkál, amelyekben a személyes tapasztalat megelőzi a Dogma tévedhetetlenségét. 

És talán ez az igazi anomália, amit Međugorje esete ránk hagy: nem pusztán egy olyan jelenésé, amely negyvenöt éve vár a végleges ítéletre, hanem egy olyan Egyházé, amely úgy tűnik, elveszítette a bátorságát, sőt az érdeklődését is, hogy kimondja azt.

Forrás

A David Murgia által nyilvánosságra hozott lista:

A 33 leadott szavazatból:

21: Medjugorje, constat de non supernaturalitate (Medjugorje nem természetfeletti eredetű)
9: Medjugorje, constat de supernaturalitate (Medjugorje természetfeletti eredetű)
3: Medjugorje, non constat de supernaturalitate (Medjugorje esetében nem tudjuk, milyen eredetű)

A szavazáson résztvevők listája:

1. Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció (CDF) prefektusa (Vatikánváros)
2. Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek (Ausztria)
3. Jean Pierre Ricard bíboros, bordeaux-i érsek (Franciaország)
4. Antonio Cañizares Llovera bíboros, valenciai érsek (Spanyolország)
5. Peter Turkson bíboros, az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának elnöke (Vatikánváros)
6. Francesco Coccopalmerio bíboros, a Törvényszövegek Pápai Tanácsának elnöke (Vatikánváros)
7. Ricardo Blázquez Pérez bíboros, valladolidi érsek (Spanyolország)
8. Angelo Scola bíboros, milánói érsek, Olaszország
9. Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsának elnöke (Vatikánváros)
10. John Onaiyekan bíboros, abujai érsek (Nigéria)
11. Zenon Grocholewski bíboros, a Katolikus Nevelés Kongregációjának volt prefektusa
12. Donald Wuerl bíboros, washingtoni érsek (USA)
13. Crescenzio Sepe bíboros, nápolyi érsek (Olaszország)
14. George Alencherry, a szír-malabár egyház nagyérseke
15. Roland Minnerath atya, dijoni érsek (Dijon, Franciaország)
16. Fernando Filoni bíboros, a Népek Evangelizációjának Kongregációjának prefektusa (Vatikánváros)
17. Marc Ouellet bíboros, a Püspöki Kongregáció prefektusa (Vatikánváros)
18. Camillo Ruini bíboros, a Nemzetközi Bizottság volt elnöke
19. Julián Herranz Casado bíboros, a Nemzetközi Bizottság volt tagja
20. Jozef Tomko bíboros, a Nemzetközi Bizottság volt tagja
21. Vinko Puljić bíboros, a Vrhbosna-szarajevói főegyházmegye metropolita érseke, a Nemzetközi Bizottság volt tagja
22. Josip Bozanić bíboros, zágrábi érsek, a Nemzetközi Bizottság volt tagja
23. Angelo Amato bíboros, a Szentek Ügyeinek Kongregációjának prefektusa (Vatikánváros)
24. Rino Fisichella, az Új Evangelizáció Pápai Tanácsának elnöke (Vatikánváros)
25. Luis F. Ladaria, a Hittani Kongregáció (CDF) titkára (Vatikánváros)
26. Joseph Augustine Di Noia atya, a Hittani Kongregáció (CDF) helyettes titkára
27. Charles J. Scicluna, máltai érsek
28. Monsignor Peter Smutelovič, a Nemzetközi Bizottság volt helyettes titkára
29. Prof. Achim Schütz, a Nemzetközi Bizottság volt titkára
30. Prof. David-Maria Jaeger, a Nemzetközi Bizottság volt tagja
31. Prof. Tony Anatrella, a Nemzetközi Bizottság volt tagja
32. Prof. Zdzisław Józef Kijas, a Nemzetközi Bizottság volt tagja
33. Prof. Salvatore M. Perrella, a Nemzetközi Bizottság volt tagja

Forrás: invocabo.wpcomstaging.com/2026/08/16/a-medugorjei-jelenesekrol-tartott-titkos-vatikani-szavazas-ketharmad-elutasitotta

Legolvasottabb írások34 alkalommal