Valóság

Naponta szembesülhetünk olyannal, hogy eretnek vagy hitevesztett, netán sosem hívő, de bűnben élő emberek értelmetlen dolgokat vallanak, a logika teljes hiányával cselekszenek, és a valóságtól teljesen elrugaszkodott állapot jellemzi őket. Ennek az állapotnak pedig az a sajátossága, hogy nem stagnál, hanem egyre rosszabbá válik, mintha az értelmetlenség spiráljába kerültek volna, amely egyre mélyebbre és távolabbra viszi őket a fénytől.

És végül már a legalapvetőbb értelmesség híján élnek, a hétköznapokban is kapkodó, a következmények felmérését nélkülöző indulatos és gyűlölködő sodródás jellemzi őket, míg végül nem marad más számukra, csak a „levegőég összes démona, észvesztés”. Manapság ezt az állapotot szemlélhetjük a világban. Valamilyen bűnnel, bűnökkel tömegesen elszakadtak emberek a valóságtól, így már semmi sem valóságos előttük: sem a tett, sem a cselekvés következménye, sem Isten, sem ember. Nyitott szemmel és tehetetlenül sodródnak a sötétségbe.

De miért okozza az értelem elsötétülését minden bűn, és miért taszítja végső sötétségbe a hit elvesztése az embert?

A bűn választása az irracionalitás melletti döntés. Egy hívő embernél ez talán könnyebben átlátható igazságú állítás, mert Isten megismert akarata ellen választjuk a rosszat, ami az „erőviszonyokat” figyelembe véve semmi jóval nem kecsegtet minket. Tudjuk, hogy mi a bűn következménye, és ha nem ezt a következményt szeretnénk elérni, logikátlan és irracionális a bűnt választani. Ha pedig ezt a véget szánjuk magunknak, már eleve csúszhat a kuplungunk.

De a hitetlen embernek sincs mentsége a bűn választására, mert az emberi természetbe kódolva van a jó és rossz alapszintű ismerete, a lelkiismeret szava működik, egy darabig legalábbis, mert a tízparancsolat a természeti törvény kodifikálása, és az emberi értelem az igazság keresésére és ismeretére van teremtve. A bűn választása tehát a hitetlen embernél is ugyanúgy irracionális, mint a hívőnél.

Az irracionális választásával viszont a valóság ellen döntünk, és ennek nyomán az értelem valósághoz való viszonya sérül, elveszítjük az igazságot, mert az igazság az értelem megfelelése a valóságnak. Ha meglazul vagy megszűnik ez a kapcsolat, erőszakot követünk el az értelmen, amelyet a természete elleni működésre kényszerítünk. Annál is inkább, mert az értelem részesülés az Értelemből. A természettel ellenkező működés viszont maga a betegség, amely súlyos esetben teljesen képtelenné tesz bennünket az igazság ismeretére, véglegesen elszakít a valóságtól. De természetesen a valóság nem szűnik meg emiatt, ahogy a döntésünk következményei sem. A pokol az azt tagadók számára is valóságos lesz.

A politikainak látszó nézetek szerinti csoportosítás Felix Sarda y Salvany atya meghatározása alapján értelmezendő: “A liberalizmus ezért minden isteni igazság és keresztény dogma radikális és egyetemes tagadása, minden eretnekség legfőbb formája, Isten és az Ő Egyházának hatalma elleni legfőbb lázadás”

A valóságtól való végső elszakadás gyökerénél a hittel szembeni döntés áll. Bár nehéznek tűnhet igazolni ezt az állítást, de éppen a napjainkban a nyugati társadalmakban megfigyelhető genderőrület, és szodomita tombolás mutatja ezt. Mert, ahogy Aquinói Szent Tamás kedvenc szentírási idézete mondja, a bolondok száma végtelen, de sehol sem annyira végtelen, mint a keresztény hittől eltávolódó, és az ellen döntő társadalmakban. Miért lenne ez így, ha nem lenne összefüggés közöttük? Mert a hit elleni döntés az alapja a végső őrületnek, azaz a valóság végső tagadásának, tekintve, hogy az egy Istenbe vetett hit megtagadása jelenti a valóság legfontosabb struktúrája elleni döntést. Ez a végső értelmetlenség választása. És a végső értelmetlenség választása a Sátán fattyává teszi az embert, mert ő a hazugság atyja: ő volt az első, aki saját képzeletét választotta a valóság helyett, amikor Isten szépségét magának kívánta, anélkül, hogy ennek elérésére bármiféle reális lehetősége lett volna. És ezért ő valóban gyilkos kezdettől fogva, mert tudatában volt tette értelmetlenségének, mégis angyalokat és embereket vett rá ugyanerre az értelmetlenségre. Az utóbbi évtizedekben például a bűn tagadásával, a csak irgalmas Isten tanításával.

Ábel áldozata ugyanazért tetszett Istennek, amiért a mi szentmiseáldozaton való részvételünk is tetszhet neki, és ugyanazért nem tetszhet neki a mienk, amiért Káin áldozata sem tetszett. Minden áldozat Krisztus tökéletes keresztáldozatához kapcsolódva nyerte és nyeri el értékét: Ábelé és a mienk is az Egy, Igaz és Szent Áldozat miatt értékes, amihez alázatos lélekkel és töredelmes szívvel, azaz bűnbánatban kapcsoljuk a mi áldozatunkat: mert „Isten előtt kedves áldozat a megtört lélek”. Ha viszont „nincsenek bűneink”, mert „Isten annál nagyvonalúbb”, ezért nincs bűnbánatunk, a tökéletes áldozat semmit sem használ nekünk. Bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat.

Évtizedekig hallgathattuk a bűnbánat nélküli irgalomról beszélni, nehéz visszatérni a valósághoz, de valahol el kell kezdeni. Talán megfelelő lehet a kinyilatkoztatás menetét követve feleleveníteni a dolgokat: hogy megismerjük a megváltás értelmét, ismernünk kell, hogy mitől váltott meg bennünket Krisztus, ismernünk kell azt, hogy mi a bűn és hogy miként viszonyul Isten a bűnhöz. És erre mi lenne alkalmasabb, mint feleleveníteni az ószövetségi szentírás történeteit és törvényeit?

Krisztus azt mondta, hogy „egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből”, ezért aztán mi lenne, ha végre elolvasnánk ezeket a törvényeket, és közben ezt a kérdést tartanánk mindig szem előtt: mekkora förtelem lehet a bűn, ha ilyen halált érdemelt miatta bárki is? És felidéznénk Krisztus szavát, tudatosítva, hogy most ugyanilyen büntetésre lenne mindenki méltó például bálványimádásért, istenkáromlásért, jövendőmondásért, az Istennek szentelt nap megszegéséért, paráznaságért, szülők iránti tisztelet megsértéséért, házasságtörésért, szodomita cselekedetekért. És nem akármilyen halálra, hanem megkövezésre (hanyatt letaszítást magas helyről, amelyet ha túlélt az illető, az első tanú szívtájékra dobott köve következett, majd ha azt is túlélte, az összes jelenlévő kövei), elevenen megégetésre, akasztásra. Mi lenne, ha Isten előtt térdelve merülnénk el annak megfontolásában, amit mindig is kerültünk, igyekeztünk nem tudomást venni róla, mert ellenkezni láttuk vele a jézusi irgalmasságot, és életünkben először elmélyednénk az ószövetségi vérengzések történetében, megfontolnánk, hogy a bűn méltó következménye éppen az ilyen halál? Mivel Isten maga az Igazság, a súlyos büntetésnek arányban kellett állnia a bűnnel. A Noé idején eluralkodó őrület arányos büntetése volt minden szárazföldi élőlény elpusztítása! Különben, ha mindez nem illeszkedett volna Isten akaratához, hogyan lehetne tévedhetetlen a kinyilatkoztatás? Ha viszont illeszkedett, milyen súlyos dolog a bűn, amely ilyen büntetést tesz szükségessé?

Ha a valóságnak ez az alapvető ismerete hiányzik, lehetetlen felfogni és értékelni a megváltást. Ha viszont nem fogjuk fel a megváltás értelmét és súlyát, hogyan láthatnánk a valóság elutasításának súlyát, és hogyan térhetnénk vissza a valóság ismeretére?

Forrás: invocabo.wordpress.com

Legolvasottabb írások128 times!

Print Friendly, PDF & Email