Ferenc pápa: Egy “felébredt” pápa? (1)

A kérdés szemtelenségnek vagy akár sértőnek is tűnhet, és mégis, számos elem támasztja alá az igenlő választ. A Le Robert online szótár szerint a wokizmus vagy woke kifejezést – történelmi jelentésén túl – egy hivatalos ajánlás szerint “a dekonstrukció kultúrájának” kellene fordítani: “a dekonstrukció kultúrájának”: “töröljük le a múltat”.


A válasz első elemét Ferenc pápa legújabb önéletrajzában (két év alatt a harmadik) találjuk, amely egy vitriolos passzust tartalmaz azok ellen, akik vonzódnak a mise “a zsinat előtti misekönyv szerinti” ünnepléséhez.

A szöveg legalábbis kétes értékű pszichoanalitikus zsargont használva azzal vádolja ezt az ünneplést, hogy “ideológia”. Egy másik vád még inkább meghökkentő: a pápa furcsának találja “ezt a rajongást azért, amit nem értünk, aminek kissé okkult jellege van“. Tehát a mise, amely túlzás nélkül büszkélkedhet a “minden idők miséje” jelzővel, egyfajta okkultizmus lenne? Ráadásul a pápa szerint elcsábítja “még a legfiatalabb nemzedékeket is“.

Akik részt vesznek rajta, nem értik, mert nem értik a latin nyelvet, nem kétséges? Kit akarunk becsapni? Azokra a hívekre gondol, akik évszázadokon át megszentelték magukat azzal, hogy jámboran látogatták, és táplálékot találtak hitükhöz? Vagy a pápákra, püspökökre és papokra gondol, akik Isten dicsőségére és nyájaik üdvösségére celebrálták?

A többi aggasztó, mert pápai tollból származik, még ha magánjelleggel is: “Gyakran ezt a merevséget díszes és drága öltözék, csipke, szalagok, miseruhák kísérik“. Ez a lenézés a hívőkkel szemben és a liturgia szépsége ellen, amely mindig is az Egyház kinyilvánított gondja volt, mélységes.

A pszichoanalízis folytatódik: “Ez nem a hagyományok iránti ízlés, hanem a klerikalizmus hivalkodása, ami nem más, mint az individualizmus egyházi változata“. Az ars-i szent curé, aki szegénységben élt, olyan liturgikus anyaggal látta el sekrestyéjét, amely soha nem volt elég szép számára. A pápa ezt figyelmen kívül hagyja?

A passzus egy újabb pszichoanalitikus fejszével zárul: “Nem visszatérés a szenthez, hanem éppen ellenkezőleg, szektás világiasság. Néha ezek az álruhák kiegyensúlyozatlanságot, érzelmi eltéréseket, viselkedési problémákat, személyes rossz közérzetet takarnak, amit ki lehet használni“.

Más szóval, a hagyományos rítus szerint ünneplő papok egy világi “szektához” tartoznak. Díszleteik “álcája” mögött pedig kiegyensúlyozatlan emberek, deviánsok, neurotikusok és ki tudja, még mi minden rejtőzik.

Ferenc folytatja a liturgiáról alkotott felfogását, amely “nem lehet önmagában rítus, a lelkipásztori munka peremén. Sem egy elvont spiritualizmus gyakorlása, amelyet a misztérium homályos érzése burkol be. A liturgia találkozás, visszatérés másokhoz”.

Ez a liturgiát kizárólag a “leszálló” dimenziója alapján határozza meg, kihagyva a legfontosabbat, a “felemelkedő” dimenziót. Ez a kihagyás jellemző az új rítusban elmerülőkre, amely kitörölte, kidörzsölte és elrejtette ezt az utóbbi dimenziót. A liturgia többé már nem elsősorban Istenhez intézett ima, hanem “visszatérés másokhoz“.

Egy új bekezdésben, ahol a pápa mellékesen megjegyzi Lérins-i Szent Vincét (Kr. u. 445-ben halt meg és tévesen a 15. századba helyezi, ami 1 000 évvel fiatalabbá teszi), ezt a kijelentést kell megjegyezni: “A történelem és a kegyelem áramlása alulról felfelé halad“. Ami a történelmet illeti, ez még nem derült ki, de ami a kegyelmet illeti, a Szentírás formálisan az ellenkezőjét mondja. Szent Jakab írja kanonikus levelében: “Minden jó ajándék, minden tökéletes kegyelem felülről, a világosság Atyjától jön le.” Hogyan jöhetne alulról?

A transzcendenciának ez a hiánya, amely annyira jellemző az új liturgiára, teljes ellentéte a hagyományos latin misének, amely ezt az igazságot oly sokféleképpen fejezi ki: a szövegekben, a gesztusokban, a szertartásokban, más szavakban és mindabban, ami a rítust alkotja. Az oltár megfordítása, a liturgikus szellem radikális leépítése, az álló kézben való áldozás mind olyan elszegényedések, amelyek az új rítust a protestáns istentisztelethez közelítik.

Ez a dekonstrukció kultúrája? Ez az, aminek a II. vatikáni zsinat után tanúi voltunk, különösen a liturgiában. Ferenc egyértelműen azt akarja, hogy a hagyományos Kisasszony eltűnjön.

Forrás: fsspx.news

Legolvasottabb írások49 times!