A Szeplőtelen fogantatás [Conceptione Immaculata] ünnepe
a szépség ünnepe
December 8.
„Amint a gótikus dómok és várak architektonikai vonalai a kőrózsában egyesülnek és nyernek művészi betetőzést, úgy Szűz Máriában: a titkos értelmű rózsában virágzanak ki a kinyilatkoztatásnak leggyöngédebb és legfölségesebb titkai.” (Schütz: Dogmatika I. 501.)
Mi hívő keresztények arra vállalkozunk, hogy mindazt a szépséget, amit az Isten Anyjának áldott személye rejt, saját életünkben megvalósítsuk, lemásoljuk. Mikor valami szépség, eszmény testet ölt, megvalósul egy műremek. Ma annyit beszélnek a művészlelkületről. Mi nézzük meg a katolikus hívő lelkét a szépség oldaláról és kérdezzük meg: lehet-e az élet művészi valóság?
Gaudens gaudébo in Dómino, et exsultábit ánima mea in Deo meo: quia índuit me vestiméntis salútis: et induménto iustítiæ circúmdedit me, quasi sponsam ornátam monílibus suis.
Introitus az ünnepen (Szerk.)
| Dogma: “Szűz Mária szeplőtelenül fogantatott.“ Noha a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának tételét IX. Piusz pápa 1854. december 8-án mondotta ki tanítóhivatala péteri magasából kötelező erővel, a dogmának hosszabb előtörténete van, mintsem gondolnánk. A szenthagyományban ez a hittétel is bejárta a dogmafejlődés útját, eleinte feltűnés nélkül, az egyéni jámborság, lelkiélet vidékein; majd amikor fontosabb személyiségek, püspökök, teológusok töprengtek rajta, mind többen érdeklődtek a megtestesülés e távoli előkészítésének misztériuma iránt, de nem kevesen akadtak olyanok is, akik vitatták, tagadták a Szeplőtelen Fogantatást. Az egyházatyák a bibliai Ádám–Krisztus párhuzam alapján megalkották az Éva–Mária párhuzamot, s ezzel az Ószövetség rejtett üzenetei érthetőbbé váltak, Mária és egyszülötte, Krisztus egészen sajátos, szentségi kapcsolatba kerültek. Mária szentségéről az atyák serege értekezik, s az iránta megnyilvánuló hyperduliát személyének a bűn valamennyi fajtájával való összeférhetetlenség hangoztatásával támasztják alá. Szír, görög, latin, örmény egyházatyák beszédeit kell felütni, és a Máriáról szóló szövegek hatalmas csokrában ott találjuk azokat a kijelentéseket, amelyek a dogma korai meglétét bizonyítják. Szent Ágoston a pelágiánusokkal vitázva állítja, hogy a bűn minden ember számára alapadottság, “kivéve azonban Szűz Máriát, akiről az Úr Krisztus méltósága miatt egyáltalán hallani sem akarok, ha a bűnről van szó“. A hyperdulia meghozta a maga Mária-ünnepeit is, s noha az augusztus 15-i Mária-ünnep ősiségével nem veheti föl a versenyt a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, a 8. század elejétől kezdve meg lehet lelni a nyomát. Először Euboiai János (†749-ben) beszédében, amelyet december 9-én tartott.2 A Jakab-féle protoevangélium szerint angyal adta hírül a szülőknek a rendkívüli, csodálatos fogantatást. A görög kapcsolatokkal rendelkező Nyugat fogadta be elsőnek a 8–9. század során (Ravenna, Nápoly), majd a magyarok dúlta 10. században Gallián, Normandián át Írországig eljutott az egymással kapcsolatban álló szerzetesi közösségek láncolatán keresztül. A magyarok megtértével Európa nyugati fele békésebbé vált, a világi papság is kezdte megismerni ezt a tanítást, ami áttételesen bár, de Krisztusra utal, Krisztus szentségéből fakad; és 1120-ban Szent Anzelm tanítványa, Eadmer, valamint clare-i Osbert Isten bölcsességéről értekezvén mondták ki Mária bűntelenségét, szentségét magzati léte első pillanatától kezdve. Szent Bernát ezt ellenezte, azonban ha a magzat fogantatásának korabeli biológiai ismereteit figyelembe vesszük, akkor megértjük Bernát ellenkezését.6 A kor értelmezési horizontja fölött azonban éteri magasságban átívelt, mint valami nyugvópont felé tartó csillag, a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának lényege, s fényével megvilágította a középkori, sok arcú és sokszínű Mária-tisztelet útját az újkor felé. A Bázelben maradt zsinati atyák, a szuprakonciliarizmus kérlelhetetlen hívei 1439-ben, a 36. szesszión (ami már skizmatikusnak számít) ünnepélyes tanítást fogalmaztak meg a Szeplőtelen Fogantatásról, és mert skizmában voltak, végérvényesen kompromittálhatták volna e hittitkot, ha nem szól közbe a Magisztérium. Ugyanis IV. Sixtus pápa – anélkül, hogy a Bázeli zsinat skizmatikus szakaszának jottányi engedményt is tett volna – megtiltotta a december 8-i ünnepnek és tartalmának a támadását. Ezzel lehetővé vált eme Mária-misztérium továbbélése; a Trentói zsinat atyái pedig szükségesnek tartották kijelenteni a következőket: ,,Ez a szentséges zsinat kinyilvánítja azt is, hogy nincs szándékában az eredeti bűnről szóló eme határozat megállapításait vonatkoztatni az Isten Anyjára, a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz Máriára, hanem ővele kapcsolatban a boldogemlékű IV. Sixtus pápa rendelkezéseit kell követni, mégpedig az azokban foglalt büntetések terhe alatt, amely rendelkezéseket ez a szentséges zsinat ezennel megújítja.” A tilalmat – mint minden egyéb más tilalmat is! – időnként föl kellett újítani. V. Pál ezt 1616-ban tette, XV. Gergely pedig 1622-ben. A barokk kor Mária-kultusza a pestis elleni küzdelemben éppen úgy jelen volt, mint a török elleni küzdelemben, s a Beata Virgo dabit auxilium = Buda tovább egyengette a Szeplőtelen Fogantatás hittitka terjedésének és ünnepének az útját, majd XI. Kelemen pápa 1708-ban az egész egyház számára nyilvános ünneppé tette. A velencei nyomtatású 1744-es Breviarium Romanum függelékében a Szent Rítus kongregáció 1727. december 15-én hozott döntése alapján Germániában sub ritu duplici mondható valamennyi olyan szombaton, amikor nem kilenc leckés az officium, kivéve: advent, kántorböjt, vigiliák, nagyböjt. A francia forradalom eseményei az egyház idősebb leányának életére hatottak, s azon keresztül az egész egyház életére a 18. század végén, amikor körülbelül fél évig a katolikus világ azt hihette, nem lesz több pápa. A katolikus hit üldöztetésére, majd Napóleon által rendőri felügyelet alá helyezett megtűrtségére a válasz hamarosan megérkezett … Folyt: lentebb >>> |
Mi a műalkotás? Valamely szép eszmének, ideálnak tökéletes módon való kifejezése anyagban. A műalkotás anyaga: a kő, a vászon, a festék, a szó, a hang mintegy a maga sajátos rendeltetésétől megfosztva egy eszme, tehát egy szellemi valóság hordozójává lesz, amely eszmét művészien fejezi ki, azaz számolva annak szellemi elvontságával és önmagának anyagiasságával. Így lesz a kőből dóm, a márványból szobor, a vászonból és festékből gyönyörű festmény, a hangból szimfónia, a szóból pedig költemény.
Lehet-e művészi eszmény hordozója nem a kő, a festék, a márvány, a hang, hanem maga az élet? Lehet-e az életet a maga születésével adott rendeltetésétől: a természetestől elszakítani és egy eszmény szolgálatába állítva természetfölöttivé tenni? Lehet-e az élet sokdimenziós művészi valóság, lehet-e lelkünk a Szűzanyát kifejező, megjelenítő műremek?
Minden műalkotáshoz kell eszmény, ideál; kell az eszményt művészi módon kifejező anyag és a művész részéről ihlet. Ha ezt alkalmazzuk, ami ideálunk, amit életünkkel kifejezni akarunk: Mária. Mária igazi eszmény, valóban művészi ideál.
Mikor mindenki maculata (bűnökkel terhelt) ő egyedül immaculata (minden bűntől mentes); mikor mindenkinek szikkadt, száraz a lelke, Ő az egyedüli, ki az ég harmatával: malaszttal teljes; mikor mindenkit nyom az ószövetségi boldogtalanság, itt van közöttünk Ő, aki boldogságos.
Az ószövetségben senkivel sincs Isten, de van valaki, aki előtt az ég küldötte is térdre omlik és akit angyali ajkak így köszöntenek: az Úr van teveled: Mária. Ő az anyává váló Szűz, az ő gyermeke az emberré vált Isten. Jézus ember lett, de nem szűnt meg Isten maradni. Mária anya lett és nem szűnt meg szűz maradni. Jézus Isten Fia és Isten szolgája egyúttal, Mária Istennek anyja és az Úr szolgáló leánya is egyben. Máriában egyesült legcsodálatosabban az Istenfiúság és Istenanyaság; az alázat tartózkodása és a szeretet egyesülni kívánó ragaszkodása; a hét fájdalom tőre és a nyolc boldogság titka. Ő Isten terveinek véghezvivője, mindannyiunkra nézve.
Az emberiség szétzüllött nyáj, ő a jó Pásztor anyja; az emberiség elhagyott, gazos ugar, Ő lesz az örök Magvető anyja; az emberiség nyomorult, koldus. Mária a nagy lakomát szerző Királynak anyja. Máriához esedezve, reménykedve várjuk és kapjuk a Fiút, s körülötte térdelve, imádkozva várjuk és kapjuk a Szentlelket.
Neki köszönjük Betlehemet, ahol megtanultunk szeretni; neki köszönjük Názáretet, ahol megtanultunk dolgozni; neki köszönjük a kánai menyegzőt, ahol megtanultunk örülni.
Ő az emberiség éjszakájában a hajnali szép csillag; ő a reménytelenség sötétjében a fényességes szép Hajnal; ő a természet világában a szeplőtelen Szűz; a kegyelem világában Istennek anyja, a dicsőség országában pedig a mennynek Királynője.
Van-e ideál ehhez fogható? Van-e eszménykép, amely méltóbb a megvalósításra, van-e cél, amely inkább vonzaná maga felé az élet útjait, mint az Istennek Anyja Mária?
Mária eszmény az élet minden helyzetében
Mária szűz: eszményképe a leányifjúságnak; Mária hűséges jegyes, ideálja tehát a hitvesi állapotban levőknek; Mária anya, példaképe az édesanyáknak; Mária özvegy, tisztaságos szívét nem házasította össze semmiféle bűnnel, ezért eszményképe az özvegyeknek. A szegény napszámosasszonynak ő a názáreti ács felesége, a királynék számára pedig a mennynek királynéja. Eszményképe nemcsak leányifjúságnak, hanem a férfiifjúságnak is. Sokan úgy vélekednek, hogy a Szűzanya nőiessége, gyengédsége, alázatossága ellentétben áll a fiúk hevességével, bátorságával, érvényesülési vágyával. A vallásos fiúknak talán jobban imponál Szent Mihály, aki a sátánt lesújtja, Szent György lovag, ki a sárkányt legyőzi, Szent László, a kunverő lovag király, vagy a fehérpalástos Lohengrin lovag, kinek hófehér hattyú húzza csónakját, hogy Isten nevében bajt vívjon a Grál becsületéért. Mindez nem áll. Mert ezek a lovagideálok csak azoknak a férfias vonások továbbfejlesztői lehetnek, amelyek a fiúkban már adva vannak. De a baj ott kezdődik, amikor az ifjút nem azok adományok érdeklik, amelyek lelkében már adva vannak. S ezek nem éppen azok, melyekre azt mondják: nőies vonások? A gyengédség, a másokért élő önzetlen szeretet nem bágyasztó, hanem éltető melege, lelkek kis háztartását pontosan rendben tartó erény, szóval azok a nőies vonások, amelyeknek híjával van és amelyet hol másutt keresne mint Máriában. Ez a magyarázata annak a nagyszerű foerster-i mondásnak: aki tisztán szereti Máriát, nem fogja tisztátalanul szeretni Évát.
A mi eszményünk, amit kifejezni akarunk.
Kérdés, hol van az az anyag, hol van az a tér, amelyben ezt az eszmét érvényesíteni akarjuk? Ez az anyag, ez a tér nem a kő, nem a vászon, nem a hang, hanem maga az élet. Mégpedig elsősorban fiatal élet. Mikor Michelangelo elkészítette gyönyörű Pietà-ját, sokan a műértők közül kifogásolták, hogy Szűz Mária, a gyermekét ölében tartó fájdalmas anya, még nagyon fiatal. Michelangelo klasszikus választ adott, mikor így felelt: a szüzesség örök ifjúság. Ez a nagyszerű válasz annyit mond, hogy az ifjúság, a tiszta élet és Mária elválaszthatatlanok. Minden fiatalság, ifjúság ugyanis magában hordja a fejlődés lehetőségeit. Ez a fejlődés irányok szerint halad, az irányok végén pedig eszmény-képek állnak. A fiatal élet fejlődése, iránya a tisztaság – eszményképe pedig a tisztaságos anya: Mária.
Az összes művészeti ágak közül legmagasabb ponton áll talán a dráma. Mégpedig azért, mert a drámában nem a plasztikus arányok, nem a színek, nem a hangok lesznek a művészi eszme hordozói, kifejezői, hanem maga a cselekmény, maga az élet. Amikor Wagner megalkotta a zenedrámát, elnevezte Gesamtkunstwerk-nek: összművészetnek, azért, mert itt az életnek nem egy része, nem egy dimenziója, hanem maga az egész élet lesz a művészi eszme hordozója, kifejezője.
Ha az ilyen dráma műalkotás, akkor a Máriát másoló, Krisztust valósító élet még inkább az. Hiszen a dráma mindig fikció, színészet: schauspielerei, látszat szerinti játék, ahol a szereplők csupán behelyettesített egyéniségek, akik a cselekvésnek nem belső alanyai, vagy részesei. De mi, mikor az Istennek anyját: Máriát akarjuk életünk eszményévé tenni, akkor életünket igazi műalkotássá tesszük. Legyen életünk eposz, ahol nem a sorok, hanem a napok rímelnek egymással; legyen csodálatos zenemű, amelyben a tehetségek akkordjai fűzik a harmóniákat – és e műremeket Isten tetszésére nem elszavaljuk, nem is eljátsszuk, hanem éljük.
A műalkotáshoz végül kell ihlet, kell kifejező erő és ez minálunk az Isten kegyelme. A Szűzanyát halandó testben képviselni és megjeleníteni természetfölötti feladat, amelyhez természetfölötti erők kellenek. „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48) – tűzi ki Jézus a célt, de ő adja meg hozzá az ihletet: a kegyemet. Ami a művésznek az ihlet órája, az nekünk a kegyelem eszközeinek használata: a szentségek vétele. Luther ezek tagadásával tompította le a föntebbi eszményt: aki szent, az maradjon mindig szent, aki tökéletes, az maradjon mindig tökéletes.
A kereszténység szelleme nem ismeri sem a hanyatlást, sem a stagnálást. És mert ideálunk az Istennek Anyja, Isten malasztja pedig mindenkinek kijár, aki érte imádkozni tud: a fejlődésnek, a finomításnak, az élet remekművé való alakításának végtelen lehetőségei nyílnak.
Ez a keresztény élet a szépség oldaláról nézve. Igenis éljenek mindazok, akik programszerűen mernek vállalkozni arra, hogy életük forma-okává tegyék Máriát, akik nyíltan színt mernek vallani az Isten Anya mellett és akik egy életet tesznek fel ennek az ideálnak megvalósítására.
Tudjuk, hogy van egy ellentábor is, amelynek mások az ideáljai és amely mindent elkövet, csakhogy Krisztushoz ne kelljen tartoznia. Jól van: legyen nekik ideáljuk Achilles vagy Wotan, a mienk marad a názáreti Jézus. Legyen kincsük Homérosz Odüsszeája – a mienk marad Szent János evangéliuma. Tanuljanak erőt a japánoktól – mi a vértanuktól fogunk tanulni; csak menjenek áhítatot keresni egyiptomi misztériumok felé, mi meg majd éjféli misére megyünk. Csak építsenek süllyedő homokba hulláik számára piramisokat – a mi lakóhelyünk a kőszálra épített Anyaszentegyház marad: az élők palotája. Csak üljenek Platon symposionjánál bármilyen ruhában – mi a nagy Király asztalához, lakomájához vagyunk hivatalosak a megszentelő menyegzős ruhájával vállainkon. Csak legyen eszményképük az Vénusz, aki a földön hever – a mienk marad Mária, aki a felhőkön áll.
F. atya
|
>>> Folytatás: … elsőnek francia földön: az Oltáriszentség, a Jézus Szíve- és a Mária-kultusz föllángolásában, az ultramontán eszmék terjedésében, a papi, szerzetesi, szerzetesnői hivatások százezres nagyságrendű jelentkezésében, a missziós munka hatalmas méretűvé válásában, a keresztény-szociális tanítás lassú bontakozásában. Az 1846-ban megválasztott IX. Piusz pápa a Qui pluribus kezdetű, 1846. november 9-én kelt körlevelében (magyar fordításban) 24 sort szentelt a pápai tévedhetetlenségnek, mintegy előkészítve közelebbről az 1854-es dogma kimondását, távolabbról pedig az I. Vatikáni zsinat Pastor Aeternus kezdetű hittani rendelkezését. A februári-márciusi forrongások után IX. Piusz 1848. június 1-jén teológiai bizottságot hozott létre, majd Rómából történt elmenekülése után Gaëtában kibocsátotta az Ubi primum kezdetű körlevelet, amely Szűz Mária tiszteletének fontosságát hangsúlyozva tudakolta a püspökök, teológiai fakultások véleményét a Szeplőtelen Fogantatás dogmakénti kimondása kapcsán. A válaszok összegzése alapján 543 püspök közül 484 akarta, 18 nem a dogma kimondását. 41 püspök vagy közvetett definiciót akart, vagy az időt nem találta arra alkalmasnak. A pápa, miután megismerte a világ püspökeinek a véleményét, teológusaival ismételten megtárgyalta a kihirdetendő dogma szövegét, s az ünnepélyes pápai tanítás mikéntjét. A világegyház püspökeit meghívta Rómába ezen alkalomra. A bíborosi testület 1854 novemberében négyszer ülésezett, majd december 1-én a pápa jelenlétében titkos konzisztóriumot tartottak, amelyen IX. Piusz ismertette a dogma szövegét, előtörténetét, és a bíborosok véleményét kérte a kihirdetés megtételéről. Mivel a válasz kedvező volt, kijelölte a dátumot. December 8-án a Szent Péter-bazilikában IX. Piusz pápa intonálta térden állva a Veni Creator himnuszt, majd az Ineffabilis Deus kezdetű bullát maga olvasta föl. Végül megindult hangon segítségül hívta a Szentháromságot és az apostolfejedelmeket, s a definimus, decretamus et comfirmamus szavakkal kezdve kihirdette a kötelező erejű megerősítést. A jelenlévőket a dogma szövegének előszöri hallása lenyűgözte, amint erről a visszaemlékezések egybehangzóan tanúskodnak. Ezt követően, általános megindultság közepette a pápa intonálta a Te Deum himnuszt, megáldott egy aranyból készített, díszes mívű koronát, s azzal a IV. Sixtus kápolnájában álló Szűz Mária-szobrot megkoronázta. Az ünnepnap estéjén egész Róma fényárban úszott. Végezetül álljon itt a dogma szövege: Így tehát mindenképpen illő volt, hogy ő mindig a legtökéletesebb szentség díszeivel fölékesítve tündököljön, és teljesen mentes lévén még az áteredő bűn szennyétől is, az őskígyón a legnagyszerűbb győzelmet arassa, ő, az oly tiszteletreméltó anya. Az Atyaisten úgy rendelkezett, hogy egyszülött Fiát – akit úgy szeretett szívből, mint önmagát, hiszen önmagával egyenlőnek nemzette – úgy adja oda anyjának, hogy természet szerint az Atyaistennek és Szűznek egy és ugyanazon közös Fia legyen. Maga a Fiú választotta őt, hogy valóságosan a maga anyjává tegye, és akitől a Szentlélek azt akarta és eszközölte ki, hogy tőle, az anyától fogantassék és szülessék meg, akiből ő származik. (…) A Szent és Oszthatatlan Háromság tiszteletére a Szűz Istenanya dicsőségére és ékességére, a katolikus hit fölmagasztalására és a keresztény vallás növelésére, Urunk Jézus Krisztusnak, Szent Péter és Pál apostoloknak tekintélyével és a sajátunkkal kijelentjük, kihirdetjük és meghatározzuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatában, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kiváltságából, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való kinyilatkoztatás, és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek.“ Török József Forrás: https://vigilia.hu |
Legolvasottabb írások36521 times!
