Korábban elmondottuk és újra megismételjük: a protestantizmus nem pozitív kinyilatkoztatáson, hanem negatíve alapon áll, építő kijelentés helyett pusztító tagadásra építi a maga tantételeit. Minden ami benne jó az a katolikus vallás öröksége, még ha azt nem is jogosan örökölte, hanem hamisan orozta és erőszakkal magához ragadta; minden sajátosan protestáns tan azonban kizárólag a katolikus tanítás tagadásaként és gyalázásaként határozza meg önmagát.
Előbbire példa a Szentháromság megvallása, a második isteni személy, Jézus Krisztus megtestesülésének, végtelen értékű keresztáldozatának és a megváltás szükségességének megvallása, a menny és pokol tanítása; káromlás azonban a szabad akarat tagadása, a megigazuláshoz egyedül elégséges hit meséje, a jócselekedetek kárhozatos volta, a szentmise, mint a keresztáldozat vértelen megújításának kárhozatos bálványimádásnak állítása, a tisztítótűz és a szentek közbenjárásának tagadása, valamint a predestináció és minden egyéb, szoros értelemben vett protestáns tanítás.
Ezzel az a sajátos helyzet áll elő, hogy a protestantizmus egyazon élő hagyományt – azaz a katolicizmust – egyszerre istenít és kárhoztatja: bizonyos elemeiben élteti és ugyanakkor az egészet kiöli a lélekből; egyeseket az üdvösségre szükségesnek, másokat pedig egyenesen kárhozatosnak vall – holott ugyanezen tételek másfél ezer évig a protestantizmus színre lépte előtt (a katolikus Egyház kebelében) mind az üdvösség eszközei voltak – és persze ma és mindenkor azok is maradnak!
Minden eretnekség – nevéhez híven – válogat, azonban a protestantizmus ennél tovább megy: egész eszmerendszere a tudathasadás, a skizofrénia láthatatlan tengelye körül forog; tagadásai egészen a hit fájának gyökeréig mennek vissza, így nem csoda ha az ágak is szárazak, a gyümölcsök pedig – melyekről a fa megismerszik– rothadtak és akárcsak a kígyó által hízelgő hazugsággal kínált alma: halált hozók. Nem hiába tartja a mondás: a katolikusok között azok a szentek akik hitük szerint élnek, a protestánsok között ellenben azok a jó emberek, akik nem a hitük szerint élnek…
Ahogyan a prostituált sem kérkedhet szépségével melyet a bűn szolgálatába állít – hiszen minden szépsége és vonzereje, összes testi adottságai pusztán női mivoltából következnek (melynek ő nem oka, csak „elszenvedője”), úgy a protestáns sem büszkélkedhet hitével, hiszen lelki tárháza egyrészt a katolikus hitből, másrészt annak tagadásából áll, jóllehet e hitet magát is rosszul és rosszra használja.
Amint az utcalány saját testét (amely az apostol szerint a Szentlélek temploma) bujaságra és kéjelgésre adja, úgy a protestáns is arra használja hitét, hogy lelkét felszabadítsa mindattól amit a katolikus hit megtilt, és lelkében paráználkodva az önistenítés bálványimádásának adja át magát és ezzel akaratlanul is a mennyei jegyest, Krisztus igaz Egyházát megcsalva a sátáni szajhának adja el magát.
S amint a prostituált is mentséget keresve a szükséget és megélhetést hozza föl paráznasága mellett (jóllehet az a puszta kéjelgésért van), éppígy a protestáns is az örök élet takaróját teríti hitehagyott lelke vacogására, a hitből mindazt megtagadva ami lelke kéjelgését, csapongó kénye-kedvét korlátozza és bűnös cselekedeteit kérlelhetetlenül elítéli. Megengedi magának azt amit Isten megtiltott, és paráznaságát tiszta szerelemnek hazudja; de nem veszi észre, hogy hitetlensége által éppúgy áruvá züllött e szerelem, amint a sátán is érzéki almára cserélte az érzékfeletti Istenszerelmet, s hogy ennek gyümölcse szintúgy az örök halál, mint ama első bűnnek melyet ő öntudatosan minden egyes hittagadásával újra és újra megismétel. Így nemhogy a megváltás gyümölcsével táplálná lelkét az örök életre, hanem elveszejti még azt is, amit az Üdvözítő kínhalálával és feltámadásával az ő számára is megszerzett.
Forrás: Máriássy Gergely(Facebook)
Legolvasottabb írások1763 times!
