Miért nem támogathatja egy keresztény az azonos neműek házasságát?

Gondoljuk csak el, hogy 325-ben az első egyetemes zsinaton, Niceában olyan szintű vita zajlott Krisztusnak az Atyához fűződő viszonyáról, hogy a vita hevében Miklós (akinek személyes mítoszából fejlődött ki később Mikulás alakja és ünnepe), az ortodox (értsd: bibliai-hitvallásos) keresztyén nézet védelmezőjeként felpofozta Ariust, aki azt állította, hogy Krisztus az Atyával nem egylényegű, csak hozzá hasonló.

Szerk.: Katolikus szempontból egy meglepően jó írás a református lelkész úrtól!
Erősen ajánlom mindenkinek az írás végig olvasását!

Itt és a későbbi zsinatokon sem dogmatikai szőrszálhasogatás folyt, hanem az egyház léte forgott kockán: az apostolok követői, apostoli atyák, majd az ő nemzedéküket követő egyházatyák, illetve az őket követő presbiterek és püspökök hűek maradnak az apostoli hit-örökséghez, vagy pedig módosítják azt, elhajolnak attól, hűtlenné válnak hozzá.

Márkus Tamás református lelkész igen részletes és igényes írásában a keresztény ember egyéni felelősségére mutat rá az azonos neműek házasságának (Szerk.: és a transzgender – LMBTQxxxxxxxxxxxxxxxxxxx) megítélésében.

Ez nem egyszerűen a „nagy elődök” örökségéhez való görcsös ragaszkodás volt, hanem az igei buzdításoknak, pontosabban utasításoknak való engedelmesség. Például ilyen apostoli imperatívusz az, hogy a ránk bízott drága kincset meg kell őriznünk a Szentlélek által (2Tim 1,14), és meg kell maradnunk abban, amit tanultunk és amiről megbizonyosodtunk (2Tim 3,14), sőt, ezt – amit megőrzünk és amiben megmaradunk – hirdetnünk kell, és elő kell vele állnunk alkalmas és alkalmatlan időben (2Tim 4.1-2). Erre már csak azért is szükségünk van, mert az apostol arra figyelmeztet bennünket, hogy eljönnek azok az idők – 2000 éve aktuális ez a figyelmeztetés -, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, és az emberek saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat (2Tim 4,3). Sőt, lényegében az egyház azért fogalmazott meg dogmákat (dogma = „ami helyesnek bizonyult”), mert a bibliai igazságokat folyamatosan támadták, és ezekre a támadásokra adekvát, tömör válaszokat kellett adni. Tehát nem az történt, amit az egyházellenes összeesküvés-elméleteket dédelgetők gyakran terjesztenek, hogy az egyház a hatalmi arroganciájától vezérelve l’art pour l’art zsinatosdit szeretett volna játszani, csak azért, hogy kirekesszenek és megbélyegezzenek másokat.

Az igazság nem mindig felel meg a többség véleményének – valamikor egy egészen szűk kisebbség sajátja. Így volt a korai egyház idejében is. Szabados Ádám evangéliumi író nemrég megfogalmazott rövid gondolata abszolút ide illik: „…amikor Athanasziosz alexandriai püspök azt írta, hogy aki az egyház kezdeti hitét elhagyja, ’az már nem lehet keresztény, s nem is nevezhető annak’, az egyház püspökeinek többsége (!) ariánus volt (tagadták Krisztus teljes istenségét), a hitvalló Athanasziosz pedig éppen a pusztában rejtőzködött üldözői elől.” Tehát azok a keresztyén püspökök, presbiterek, akik ragaszkodtak – sokszor egzisztenciális veszélyeket is vállalva – az apostoli örökséghez, megfogalmazták a maguk egzakt fogalmaival a támadásokat kivédendő azokat a hitigazságokat, amelyek a Szentírásban találhatók. Hangsúlyozzuk: nem kitalálták, hanem felismerték és megfogalmazták azokat. Ezeket a történelmi helyzeteket, amikor az apostoli tanítást támadták és az egyház kényszerhelyzetbe került és reagálnia kellett, nevezzük status confessionis-nak (szó szerint: hitbeli döntést igénylő helyzet vagy állapot), azaz hitvallás-kényszernek, amikor az egyháznak mindenképpen meg kellett szólalnia.

De milyen igazságokról van szó? Elsősorban azokról az alapvető, bibliai alapozású doktrínákról, amelyeket az első négy egyetemes zsinaton deklaráltak (Niceai, Konstantinápolyi, Efézusi és Kalkedóni zsinat). Ezek a következők: a Fiú egylényegű az Atyával, és öröktől fogva született; a Szentlélek istensége; Krisztus kettős természete (valóságos Isten és valóságos ember), valamint, hogy Jézus Krisztus egyetlen személy. Szervesen ide tartozik természetesen az Apostoli Hitvallás is. Ezek a hitigazságok esszenciálisak a keresztyén hit szempontjából, ezért definíciószerűen csak azt nevezhetjük keresztyénnek, aki ezeket elfogadja, és nem tagadja. Ezeket egységesen elfogadják a különféle magyarországi felekezetek, legyen szó katolikusokról, vagy protestáns denominációkról. Itt egyénieskedésnek, szelektálásnak, válogatásnak helye nincs! Egyébként ez nem csak a keresztyénség sajátja, hiszen más vallásokban sem legitim svédasztal-szerűen válogatni hitigazságok között (például egy igazi buddhista számára, aki nem az Európában olyannyira elterjedt ezo-buddhizmust képviseli, megkérdőjelezhetetlen Buddha tanépítménye). Ha más vallások esetében igaz, hogy nem a hívek „turizzák össze” maguknak a hitvallási tételeket, saját ízlésük szerint formált vallási koktélt alkotva, akkor a keresztyénség esetében – ami egy kinyilatkoztatásra épülő hitrendszer, hiszen a testté lett Isten tanítása, élete, halála és feltámadása az alapja – fokozottan igaz.

A keresztyén tanítás terén tehát nincs „önkiszolgálás”.

Persze minderre mondhatja valaki, hogy annyiféle keresztyén felekezet létezik, hogyan lehetne tanfegyelemről beszélni. Igen, ez igaz, ezért szükséges rangsorolnunk egyes tantételek között: az esszenciális, elsődleges hitigazságok tekintetében nagyobbrészt egységet látunk (pl. az előbb felsorolásra került tételeket egységesen hiszi és vallja a keresztyénség), a másodlagos doktrínák mentén általában különféle felekezetekre tagolódik a keresztyénség (lásd keresztség módja és ideje, különféle egyházszervezeti modellek stb). És beszélhetünk harmadlagos doktrínákról is, amelyekkel kapcsolatban akár egy felekezeten belül is eltérő álláspontra helyezkedhetnek a hívők (lásd különféle eszkatológiai modellek).

Szerk.:
Lelkész úrnak igaza van abban, hogy “A keresztény tanításban nincs önkiszolgálás“, de ezt meg kell vizsgálni minden hitrendszer esetében, így a kálvinista (református) esetében is. Ugyanis elsődleges hitigazság pl. az Oltáriszentség, illetve ehhez kapcsolódóan a Szentmise áldozati jellege, vagy a (lutheri predestináció) Kegyelemtan megváltoztatása.

De hogyan érinti mindez a hívő keresztyéneket? Nos, a hívőket az Úr Jézussal való kapcsolatuk, a hitük és a hitvallásuk validálja arra, hogy az Egyház tagjának tekintsék magukat. Ezen túl pedig, ha valaki katolikusnak vallja magát, akkor az illetőnek a normatív katolikus katekizmusban foglalt hit-tartalommal kell azonosulnia, és nem a Heidelbergi Kátéval. Ha valaki reformátusnak vallja magát, akkor az illetőnek konkrét felekezettől függően a Káté, a II. Helvét Hitvallás, vagy egyéb református hitvallás tanítását kell elfogadnia. Ha valaki baptistának vallja magát, akkor magától értetődően a hívő/felnőtt keresztség gyakorlatával fog egyetérteni, és nem a csecsemőkeresztséggel, ha valaki pedig pünkösdinek, akkor nyilvánvalóan nem fogja tagadni, hogy a csodás karizmák a mai hívők életében is működhetnek. Senki sincs arra kötelezve, hogy bármelyik felkezet tagja legyen.

De ha önszántából valamelyikhez tartozónak vallja magát, akkor logikus, hogy egyetért annak tanításával.

Ebből két dolog következik.

Az egyik, hogy a hívőknek erkölcsi kötelességük lenne arra törekedni, hogy megismerjék felekezetük tanítását, hogy tudják, mit hisznek, és azzal teljes szívvel és meggyőződéssel azonosuljanak. Ne feledjük, hogy a korábban idézett apostoli felszólítások szerint erre mindenképpen szükség van, hiszen az tud a tévtanításokkal szemben védekezni, aki eleve tudja, miben hisz.

A másik pedig, hogy ha valaki eltér a keresztyénség tanbéli minimumától (Apostoli Hitvallás, első négy egyetemes zsinat határozatai), valamint eltér felekezetének normatív hitvallásaitól, vagy azokat egyenesen tagadja, akkor legyen őszinte magával és másokkal is, vonja le a szükséges konzekvenciákat, amelyek közül a legcsekélyebb az, hogy nem lép fel az adott felekezet nevében tanítóként, és nem terjeszti (tév)tanait.

De hogyan jön a képbe a házasság, illetve a család kérdése? Vajon a házassággal és a családdal kapcsolatos felfogásunk vízválasztó akkor, amikor azt próbáljuk meghatározni, hogy ki keresztyén, és ki nem az? Jogos a kérdés, hiszen – ahogy azt egyesek hangsúlyozzák – nem létezik a házassággal, vagy családdal kapcsolatos óegyházi dogma. Emiatt vannak, akik magukat keresztyénként aposztrofálják, és azt mondják, hogy az ember teremtettsége, férfi és női mivolta, a két nem komplementaritása, a házasság és a család meghatározása nem tartozik a keresztyén tanúságtétel lényegi részéhez, azaz lehet valaki úgy hitvalló keresztyén, hogy közben a házassággal és a családdal kapcsolatos álláspontja radikális módon eltér a keresztyénség 2000 éves tanításától – nevezetesen támogatja az azonosneműek házasságát, vagy azonos nemű párok számára gyermekek örökbefogadását.

Itt kell ismét felidéznünk azt, amit a status confessionisról, azaz a hitvalláskényszer-jellemezte történelmi helyzetről mondtunk. Ugyanis azoknak a már említésre került apostoli imperativusoknak a szavatossága nem járt le a Kr.u. 451-ben tartott Kalcedoni Zsinattal, sem a későbbi egyházi megnyilatkozásokkal, sem az 1500-as évek reformátori hitvallásaival, sem az 1934-es Barmeni Teológiai Nyilatkozattal (az utóbbi az ún. német keresztyének ellen fogalmazódott meg, akik a nemzetszocializmus eszméit akarták meghonosítani az egyházban; elvetették az Ószövetséget, és az Újszövetséget is meg akarták tisztítani a „zsidós elemektől”), amelyek felszólítják a hívőket arra, hogy őrizzék meg a rájuk bízott drága kincset, azaz a bibliai tanítást. Ennek mandátumát Isten a kezünkbe, a követői kezébe adja (nyilván tisztában vagyok azzal, hogy a katolikusok esetében elsősorban a Tanító Hivatal, a Hittani Kongregáció, a protestáns felekezetekben pedig egyes zsinatok illetékességébe tartozik intézményes értelemben mindez, de az egyes híveknek felekezettől függetlenül kötelessége ismerni, vallani és képviselni a történelmi keresztyén tantételeket).

Mindebből következik, hogy pusztán az, hogy az egyház nem nevesített egy bizonyos hitkérdést mindezidáig dogmaként a több mint 2000 éves története során, nem jelenti azt, hogy nem esszenciális, tehát nem elsődleges tantételről van szó, amelynek tagadása a keresztyén tanúságtétel teljes elutasításához vezet. Úgy gondolom, hogy a házasság és a család meghatározása ilyen kérdés, és mint ilyen, aki eltér ettől – attól, amit a Biblia tanít erről és ami az egyház történelmi nézete volt mindezidáig –, az aposztáziát (ἀποστασία), azaz hitehagyást követ el. Hangsúlyozom, igaz, hogy nem nevesítették az óegyházi zsinatok és hitvallások a házasság és család kérdését, de nem azért, mert ezek mellékes, lényegtelen dolgok lettek volna, hanem azért, mert ezeket mindezidáig nem támadták és nem próbálták átértelmezni. Ha a támadások kereszttüzében mi vízválasztóként kezdünk tekinteni e témára, akkor nem „új dogmát” alkotunk, hanem explicitté tesszük azt az igazságot, amelyet ezidáig impliciten minden keresztyén egységesen elfogadott és vallott.

Ha analógiát keresünk erre a mai helyzetre, az első egyetemes zsinatra, a Niceai Zsinatra hivatkozzunk. Képzeljük el, hogy az egyik szakadár püspök kiáll beszédet tartani a zsinaton, és azzal érvel, hogy felesleges a Fiú egylényegűségét (homoúszia) deklarálni, hiszen az utolsó apostol, János halála óta eltelt már több mint 200 év, és azóta soha senki sem érezte szükségét annak, hogy kijelentse, a Fiú egylényegű az Atyával. És most képzeljük el, hogy erre előlépett egy, a hit szabályához ragaszkodó másik püspök, és azt mondta: most viszont szükségét érezzük megfogalmazni, mert ezen a ponton támadjátok az apostoli tanítást.

Ennek szellemében fogalmazta meg Luther Márton is a következő sorait, amelyek ma különösen aktuálisak: „Ha a leghangosabban és a legtisztábban vallom is Isten igazságának minden részletét, kivéve azt az egyetlen kis pontot, amelyet a világ és az ördög támad, akkor nem vallom meg Krisztust, bármily bátran is állok ki a keresztyénség mellett. A katona hűsége ott próbáltatik meg, ahol a csata dúl; ha azon az egy ponton megfutamodik, hiába áll helyt az összes mellette lévő csatatéren, az pusztán menekülés és szégyen a számára.”  

Látjuk már talán, teljesen mindegy, hogy a Kr. u. 300-as, vagy a 2010-es és ’20-as évekről van szó, status confessionis-ban élünk folyamatosan. Viszont ami miatt e mostani helyzet különleges, az az, hogy minden valószínűség szerint a korábbi szakadár püspökök is radikálisan szembehelyezkedtek volna azokkal az ún. „keresztyénekkel”, akik azonosnemű párok „házasságkötését” a szent és mindenható Isten áldásában részesítenék, vagy akik a szivárványcsaládok mellett lobbiznak, természetesen a „szeretet” és az „elfogadás” nevében.

Ha valaki úgy gondolja, hogy egy opcionális etikai kérdésről van szó, amely kezelhető minden más tanítástól hermetikusan elkülönítve, jó, ha számol azzal, hogy a házasság és család kérdése a legszorosabb kapcsolatban áll az alapvető keresztyén tantételekkel (de még ha csak etikai kérdésről is lenne szó, vajon elfogadható volna, ha valaki konzekvensen tagadná, hogy lopni, vagy paráználkodni, vagy hamis tanúbizonyságot tenni bűn?). Bizonyos értelemben tehát dogmatikai kérdés is, hiszen érinti az istentant (a teremtést), az ember istenképűségét, azaz az antropológiát (azt, hogy az ember férfi és női komplementaritásában Isten képe és hasonlatossága), a krisztológiát (azt, hogy Krisztus isteni tekintéllyel tanított-e, vagy nem) és érinti az egyháztant, azaz az ekkléziológiát.

Az utóbbival kapcsolatban jegyezzük meg, hogy Pál apostol Krisztus és az egyház kapcsolatát egészen plasztikusan a házasság metaforájával írja le: „Az ember ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom. De ti is, mindenki egyenként úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét” (Ef 5,31-33). Pál a Teremtés könyvét idézi, a házassági intézmény (amely az első intézmény a világtörténelemben) elrendelését. A férfinek és a nőnek a házassági szövetség keretein belül megvalósuló önfeláldozó, a másikat tisztelő, szeretetteljes, intim kapcsolata egy „felette nagy titok” kiábrázolása. Ez a titok nem más, minthogy Krisztus önzetlen szeretetétől vezérelve feláldozta magát a menyasszonyáért, az egyházért – mindazokért, akik hisznek az Ő nevében –, az egyház pedig hálából hűséges Urához – a vőlegényéhez –, követi és tiszteli Őt. Fontos, hogy a Pál által használt kép csakis a két eltérő nem, a férfi és nő házassági viszonyán belül értelmezhető, hiszen e két nem teremtettségi, lelki-biológiai komplementaritása képes egyedül megjeleníteni azt a szoros és intim kapcsolatot, amely Krisztus és az egyház közötti viszonyt jellemzi.

Ebből az következik, hogy aki a házasság definícióját kiterjeszti az azonos neműek viszonyára, az a Pál által használt metaforán követ el durva erőszakot: eszerint Krisztus önmagát önmagáért áldozta fel, mert magát szerette, az egyház pedig önmagának engedelmes, önmagához hűséges és önmagát tiszteli. Ezzel végső soron a házasság által kiábrázolt nagy titkot, Krisztus és az egyház kapcsolatának igazságát tagadja.

Ha tekintetbe vesszük ezeket az érveket, talán megértjük, miért fogalmaz olyan sarkosan a konzervatív evangéliumi keresztyének által 2017-ben megfogalmazott Nashville-i Nyilatkozat 10. cikkelye azzal kapcsolatban, hogy keresztyénként hogyan viszonyulhatunk ehhez a témához:

  • Megvalljuk, hogy bűnös dolog a homoszexuális erkölcstelenséget vagy a transzgender jelenséget jóváhagyni, és hogy egy ilyesfajta jóváhagyás a keresztyén hűségtől és tanúságtételtől való lényegi eltérést eredményez.
  • Tagadjuk, hogy a homoszexuális vagy transzgender erkölcstelenség olyan erkölcsileg semleges téma, amely felől hívő keresztyének tetszés szerint dönthetnének, hogy elfogadják azt, vagy helytelenítik.

Végezetül emeljünk ki egy lényeges szempontot az egész kérdést érintően: különbséget kell tennünk most is az igazság hiányos ismerete és annak szándékos tagadása között. Kérem keresztyén testvéreimet, hogy hirdessék a Biblia, illetve saját felekezetük, egyháztestük hitvallásai és katekézisei alapján, hogy mi a keresztyén családmodell és mit szimbolizál. Legyenek türelmesek, és ismertessék meg mindazokkal a Szentírás tanítását és egyházuk álláspontját, akiknek hiányosak az ismereteik. Viszont kellő határozottsággal, óvó szeretettel figyelmeztessék azokat, akik, bár tisztában vannak a Szentírás és egyházuk tanításával, attól szándékosan eltértek. Ha valaki pedig makacsul ellenáll, és nem hajlandó megváltoztatni álláspontját, akkor ne vindikálja magának a jogot arra, hogy keresztyénnek, vagy az adott keresztyén felekezet tagjának nevezze magát.

Márkus Tamás
református lelkész

Forrás: hunhir.hu

Legolvasottabb írások445 times!

Print Friendly, PDF & Email