Várom a karácsonyt

Gyermeki karácsonyi örömSzomorú decemberi estéken várom a karácsonyt. Virrasztok a korai sötétben, mint a betlehemi pásztorok; a hit messzelátóján egyre az eget vizsgálom, mint a napkeleti bölcs háromkirályok. Mikor korán kialszik minden fény és az alkonyat – ez az örökké gyászruhás özvegy – fekete árnyék-drapériákat függeszt a falakra, mikor a téltől a föld hangulattalan, mint a decemberi erdő – akkor olyan jó rágondolni, hogy „csengettyűs szánkóján, nesztelen, angyali szárnyakon” repül felénk a kisdeddé lett Isten, a mézzel folyó egek éjszakája, a karácsony.

Míg gyermek voltam édes, titokzatos, lappangó sejtéssel kipattanó titkot vártam és ajándékokat. Megrezzent szívem a boldog izgalomtól, mikor a hetek óta lezárt szobaajtó csillogó csodát nyitott meg előttem, az üdvözültek boldog mosolyával térdeltem le és mutogattam mindenkinek: mit hozott nekem a kis Jézus. Amit kaptam, az volt az ajándék és hit, hogy Jézuska hozza, ez volt a boldogító titok. De – mily szomorú – titkok nyitjára kíváncsi eszünk, titkokat tisztelni nem tudó kamasz lelkületünk utána kíváncsiskodott, a zárt ajtó titkának, az ajándékok eredetének. És megtudta a valót: mit ért vele? Egy világ omlott össze bennem: a gyermekkor, a boldog tudatlanság, a mély hit világa, mely semmit sem tart Isten részéről lehetetlennek. Megtudtam, hogy nem angyalok vágják az erdőn ezüstsarlóval a karácsonyfát, hanem fejszékkel, pénzéhes kufárok; rájöttem, hogy nem a Kis Jézus hozza szánkóján az ajándékokat, hanem gyűrt bankókért veszik nyerészkedő boltosoktól azok, kik szeretnek engem.

Isten alkotott meg, úgy, hogy csak azt tiszteljük, amiben titkot látunk. Nem az ajándék volt tehát a fontos, ha-nem a titok. Ajándékot azután is kaptam, de ez a karácsony már nem volt a régi. Hiányzott belőle a titok, a természetfölötti édes tudat: a hit, hogy a kis Jézus hozza. Miért várom mégis, felnőtt koromban is, család nélkül is boldogan a karácsonyt? Azért, mert most újra gyermek vagyok: semmi mást nem várok, mint a kis Jézust. Ő nekem minden: titok és ajándék egyszerre. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adá.” [Jn. 3,16.,18]

Ez, hogy Isten szeret engem, hogy hozzám való viszonya meleg, édes, alkalmazkodó, atyai, anyai, testvéri leereszkedés – ez a boldogító titok. Hogy egyszülött Fiát adja, ajándékozza nekem, kezembe, lelkembe, ajkamra, szívembe, életembe, mint a kenyér színének pólyájába takart édes kis gyermeket: ez az ajándék. Jaj nekem, ha ezt keveslem! De ez a hit boldogítóbb, édesebb, mint a gyermekkor karácsony-hite, mert tartalma valóság. Sőt értelmemet felülmúló, életfelfogásomat, boldogság fogalmamat messze túllépő igazság. De éppen ezért boldogítóbb is ez a hit, ez az éjféli, karácsonyi harangszó, mint a gyermek csalódó hite, mint a karácsonyfa csengettyűje. Ezért ez a hitből fakadó öröm elég, sőt sok nekem: megvan a titok, melyben hiszek: Isten nagyon szeret engem; és megvan az ajándék: egyszülött Fiát nekem adá…

***

Advent szomorúságában Szent Pál apostol a Szentíráshoz utal bennünket vigasztalásért: „Mind, ami előre megíratott, okulásunkra íratott meg, hogy reményünk legyen az írásokból merített béketűrés és vigasztalás által.” [Róm 15,4]

A paradicsom a gyermekkor. A gyermek legelső bűne az engedetlenség, a torkosság. Azután lassan föllép a hazugság, az irigység, a testvérgyűlölet, a szemérmetlen gerjedelmek, mint Káin és Ábel története mutatják. A gyermek habitualis erényei: a tisztaság, mely a ruhátlanságban még nem lát rosszat, a nemi különbségnek előtte ismeret-len volta, az állatok és virágok szeretete, az áldozat, az imádság, az őrangyal, a mindent látó Isten egészen magától érthető hite.

Advent ködében a legjobb, legüdvösebb hangulat lelkünk számára a próféta szerint az alázat. A bűntudatból, Istenre szorultságunk érzetéből fakadó alázat, Isten is azért várt sok ezer évig, hogy hadd törődjék egészen alázatossá az ember, hogy elhasználva minden erejét és eszközét, megtörten végre is Istenre nézzen. Az Egyház is – bár nem hint hamut most fejünkre – lila színben mondja a Glóriátlan miséket hajnali vigíliás hangulatban. A próféták szavával mondja: „Ember, te kisdednek indultál, mit kevélykedsz?” Ha magasra nőttél hajolj mély Confiteor-ba, ha ez nem elég térdelj a jászol mellé.

Az advent nem mond „Ite missa est“-et, nem özönlik ki a fehér ruhás nyári közönség a templomból a napsütötte parkokba, hanem hazabandukol kendőbe burkolt lelkem, hogy újra kisdeddé és megvetetté legyen, amilyennek Jézus Betlehemben és a Golgotán akarta.

***

Az emberiség Istennek, az Ég Királyának gyermeke volt, aki a gonoszlélek mesterkedése folytán mint földönfutó koldus száműzetett a Paradicsomból, az atyai házból – mindaddig, amíg a Megváltó Krisztus, az Atyának legkedvesebb, egyetlen Fia el nem jött, amíg föl nem vette zarándokságunk ruháját: a testet és vissza nem változtatta bennünk Istennek hibátlan képét és hasonlatosságát.

De mintha az Úr Jézus Krisztus megváltása után is megmaradt volna a bennünket fenyegető háromszoros sötétség. Az elme sötétsége: a butaság – a szív sötétsége, a bűn – és az élet sötétsége: a nyomorúság.

Ez a háromszoros sötétség sokszor megüli lelkünket és akik nem tudnak belőle kikeveredni – azok örök Adventben, folytonos várakozásban és vágyakozásban élnek. Van-e tehát a Megváltónak küldetése, missziója e három sötétség eloszlatására, tudja-e száműzni az elme sötétségét a butaságot, a szív sötétségét a bűnt és az élet sötétségét a nyomorúságot?
Jézus a világ világossága. Mikor éjjel megszületik, fény gyúl ki az éjszakában; az Oltáriszentséget alkonyatkor rendeli, hogy az az élet sötétségében botorkálóknak fény és erő legyen. A keresztények a világosság fiai, azért van a szentek fején gloriolás fény. Az Úr Jézus pedig nyíltan mondja; „Én vagyok a világ világossága, aki utánam jön, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága lesz nála.” [Jn 8,12]

Jézus tanítói tevékenysége világosította fel elménk sötétségét, mely nem tudott a túlvilágról, Isten természetéről, lelke hívatásáról, az élet titkából semmit. Ő tanított meg arra, hogy az élet célja Isten, hogy tőle jöttünk és hozzá megyünk, hogy Isten belső élete Szentháromság, hogy lelkünk hívatása a tiszta élet, hogy a földi lét az érdemszerzés ideje. Szeressük, kövessük Krisztust, a Mestert, az ő nevében kezdjünk munkához, vessük a hálót jobb felé és evezzünk a mélyre.

A szív sötétségét: a bűnt jóvá tette, Ő az Istennek Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Ő a jó Pásztor, aki a Biblia szerint liliomok közt legeltet, aki fölfedezte az erények országát, aki segítő kegyelmet ad a kísértés ellensúlyozására és aki a bűnbocsánat szentségét alkotta és adta, hogy a bűn sötétségébe merült szívek ismét az élet világosságára jussanak. Legyünk tiszta szívűek, hogy megláthassuk Istent .

Az élet sötétségét, a nyomorúságot is eloszlatta Krisztus, amikor parancsba adta a szeretetet és az irgalmasságot. Hogyan is mondja? Aki tehát utánam jön, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága lesz nála.

Mi ez az élet világossága? Az örök élet könnyedségének verete rajtunk, a vidámság éneke ajkunkon, a kegyelem fénye fejünkön, az érintetlenség lelkünkön; a tehetségeken, a tisztaság illata vágyainkban, cselekvéseinkben. Ezt az élet világosságát hozza meg nekünk az isteni Kisded.

F. atya

Print Friendly, PDF & Email