Az FSSPX.News weboldal teológiai értékelést közöl Ferenc pápa pápaságáról, amely hat részből áll. A teljes szöveg PDF formátumban lesz elérhető, amikor az utolsó rész is megjelenik. Tizenkét évnyi merész gesztusokkal és mélyreható reformokkal jellemezhető pápaság után Ferenc pápa ellentmondásokkal teli teológiai örökséget hagyott maga után.

Évszázadok óta nem volt olyan pápa, aki ilyen kifejezett ellenállást váltott volna ki a püspökség soraiban. Néhány bíboros még annyira is elment, hogy nyilvánosan Dubia-val fordult hozzá. Ugyanakkor folyamatos támogatást kapott a leghaladóbb áramlatoktól az egyházon belül. Pápasága senkit sem hagyott közömbösen.

Ezért helyénvaló azonosítani e pápaság legjelentősebb aspektusait, hogy tisztázzuk annak szerkezetét és belső logikáját. Ezen elemzés révén megpróbáljuk megérteni nemcsak azokat a teológiai döntéseket, amelyek Ferencet reformjaiban vezették, hanem azt a globális víziót is, amely kezdeményezéseit formálta és maradandó nyomot hagyott az egyház történelmében.

1. Ferenc előtt: Jorge Bergoglio társadalompolitikai teológiája

Az első jezsuita pápa és az első amerikai kontinensről származó pápa, Jorge Mario Bergoglio bíboros – akit Ferenc néven választottak meg – választásának éjszakáján úgy mutatkozott be, mint aki „a föld végéről” érkezett. Ez az egyszerű mondat máris egy szakítást jelezett: évszázadok óta először nem a régi Európa, az addig minden korábbi pápát adó történelmi bölcső pápa vezette az egyházat.

1. Származás és képzés

Olasz szülők gyermekeként – apja a félszigeten született – Jorge Bergogliót mélyen meghatotta családja története. Bevándorlók gyermekeként egész életében különös érzékenységet tanúsított a migráció kérdése iránt: azt a befogadó országok gazdagodásának forrásának tekintette, és ragaszkodott a feltétel nélküli vendégszeretet kötelességéhez. Ez a személyes tapasztalat egyfajta kritikus távolságtartást is táplált benne Európa iránt, amelyet fáradtnak, öregnek és olykor önmagába zárkózottnak érzett.

22 évesen belépett a Jézus Társaságba, 33 évesen, 1969 decemberében szentelték pappá, és gyorsan emelkedett a ranglétrán: először novíciusmester, majd tartományfőnök lett. Ezek Argentínában nagy feszültségekkel teli évek voltak. Az 1976. március 24-i katonai puccs a junta ellenőrzése alá helyezte az országot. Ebben a robbanásveszélyes politikai helyzetben a latin-amerikai egyházat mélyen megrázta a már teljes fejlődésben lévő felszabadítási teológia felemelkedése¹.

Jorge Bergoglio nem támogatta aktívan ezt a mozgalmat, amely marxista kategóriákon alapult, forradalmi szakítást hirdetett, és ráadásul Róma hivatalosan elítélte. Mindazonáltal a leendő Ferenc pápa közelebb állt egy mérsékeltebb ághoz, az úgynevezett „nép teológiájához”, amely mélyen meghatározza mind gondolkodásmódját, mind lelkipásztori megközelítését.

1. A „nép teológiája”: a bölcsesség hangjának meghallgatása

A Fratelli tutti című enciklikában Ferenc kiemeli a nép fogalmának instrumentális felhasználásának kísértését: „A populizmust a társadalmi valóság értelmezésének kulcsaként kezelni² […] figyelmen kívül hagyja a „nép” szó legitim jelentését. Ez a demokrácia mint „a nép kormányzása” fogalmának megszüntetéséhez vezethet³.”

Ferenc számára a nép nem csupán névtelen tömeg, sem pedig közvetlen valóság. Ezt a következőképpen magyarázza: „A néphez tartozni azt jelenti, hogy részesei vagyunk egy közös identitásnak, amely társadalmi és kulturális kötelékekből fakad. Ez nem automatikus folyamat, hanem egy lassú, nehéz folyamat… egy közös projekt felé való elmozdulás.⁴”

Így megkülönbözteti az igazi népi vezetőket, akik képesek megérteni a nép szívét és kifejezni annak törekvéseit, és a demagóg vezetőket, akik a kollektív kultúrákat saját személyes hatalmuk érdekében használják ki.⁵ Ez a megkülönböztetés lehetővé teszi, hogy megértsük pápaságának egyik legfontosabb értelmezési elvét: az egyháznak kísérnie kell a népet, nem pedig manipulálnia.

Ebben a fogalmi kontextusban helyezkedik el a „nép teológiája”. Ez a közösségek, különösen a legszegényebbek meghallgatását hangsúlyozza, akiket teológiai loci-nak, azaz olyan térnek tekint, ahol Isten szól és cselekszik⁶: a teológusnak meg kell hallgatnia a népi bölcsességet, amely Jorge Bergoglio szerint az isteni bölcsességet tükrözi, még akkor is, ha azok még nem lettek evangelizálva. Ezeket a kultúrákat az evangélium „váró köveinek” hasonlítja, amelyek tele vannak vallási és erkölcsi betekintéssel, és már magukban hordozzák, különösen költészetükben és mitikus elbeszéléseikben, a Szentlélek előfutárának lélegzetét⁷.

Véleménye szerint az őslakos kultúrák bölcsessége bizonyos mértékben hasonló szerepet kell, hogy játsszon az evangelizációban, mint a görög filozófia az evangélium európai terjesztésében… Van azonban egy jelentős különbség: a görög filozófia főként racionális eszközöket nyújtott a hit megfogalmazásához és védelméhez, míg az őslakos kultúrák, ezzel szemben, alapvetően naturalista és immanens világnézetüknek megfelelően közvetlenül vallási jellegű elemeket kínálnak.

Ez egy pasztorális programot eredményez:

• A népi vallásosságot nem kijavítandó babonaként, hanem a hit hiteles kifejezésének tekinteni, amelyet teológiailag kell kísérni és reflektálni.
• Az evangéliumot az inkulturáció révén a helyi hagyományokba gyökerezni, tiszteletben tartva azok gazdagságát és eredetiségét.
• Helyet adni a perifériáknak, nemcsak földrajzi, hanem egzisztenciális értelemben is, hogy megkülönböztessük a Szentlélek működését.

Így az argentin gazdasági válság idején, 2001-ben, a Buenos Aires-i érsek találkozott az „új szegényekkel” és a kirekesztettekkel, hogy velük és rajtuk keresztül megkülönböztető tapasztalatot szerezzen. Ez a konzultációs gyakorlat később inspirálta az egyetemes szinten megvalósuló zsinati út elképzelését.

1. A „nép mítosza”: a történelem kollektív résztvevője

Ezek az évek mély meggyőződést alakítottak ki Jorge Bergoglióban: a nép nem csupán szociológiai vagy politikai entitás, hanem a történelem résztvevője, spirituális hivatás hordozója és alapvetően ártatlan. Ezért beszél a „szent, hűséges Isten népéről”, amelynek veleszületett joga van három alapvető valósághoz: földhöz, menedékhez és munkához.

Ezt a víziót táplálja egy német filozófus, Rodolfo Kusch gondolkodása, akit gyakran idézett:

„Rodolfo Kusch […] megértette velem egy dolgot: a „nép” szó nem logikai szó. Ez egy mitikus szó. […] Ahhoz, hogy megértsük egy népet, be kell lépnünk a szellemébe, a szívébe, a munkájába, a történelmébe és a hagyományainak mítoszába. […] A nép nem logikai kategória, hanem inkább mitikus.⁸”

Más szavakkal, a nép nem csupán egyének összességére redukálható. A nép egy élő valóság, amely kollektív lélekkel és ártatlansággal rendelkezik. Ez a szemlélet magyarázza Ferenc közelségét a „népi mozgalmakhoz”, amelyekbe egy igazságosabb jövő reményét helyezi. Sőt, olyan politikai folyamatot is elképzel, amely túllép a reprezentatív demokrácia szokásos keretein, és hangot és hatalmat ad a kirekesztetteknek, akik a valódi változás reményét hordozzák.

A marginalizált emberekkel szembesülve Ferenc elítéli a háborúból és a pusztításból táplálkozó gazdasági rendszereket: „egy gazdaság, amely öl⁹”, ahogy emblematikus kifejezésében fogalmaz. Ezért a jelenlegi globalizációt „harmadik világháború részeként¹⁰” értelmezi, amelyet a dehumanizáló gazdasági logika idéz elő.

Ez a népről, jogaikról és történelmi küldetésükről alkotott elképzelés képezi Ferenc gondolkodásának alapját. Ez magyarázza elkötelezettségét az inkulturáció iránt, a perifériák iránti aggodalmát és az igazságtalannak ítélt gazdasági struktúrák kritikáját. Azonban egy központi teológiai elvre volt szükség ahhoz, hogy ezt az elképzelést egyetemes pasztorális tervvé alakítsa: az irgalomra, az egyház reformjának hajtóerejére és az egységről alkotott elképzelésének kulcsára.

Ferenc pápa öröksége: teológiai értékelés (2)

2 Irgalmasság: az egyház pasztorális és doktrinális reformjának hajtóereje

Ferenc pápaságának középpontjában egy kulcsszó áll, egy igazi értelmezési útmutató: az irgalom fogalma. Ez egyben teológiájának középpontja, reformjainak hajtóereje és legfontosabb kezdeményezéseit összekötő közös szál.

Ezt a központi szerepet 2013-as Evangelii Gaudium című buzdításában is megerősíti, amelyet ő maga „programszerűnek¹¹” nevez. Ebben vázolja fel „az egyház misszionáriusi átalakulásának¹²” tervét, vagyis egy mélyreható átalakulást, amely nemcsak az egyház struktúráit, hanem a világban elfoglalt helyét és küldetésének megértését is érinti. Az „evangélium szíve¹³” – magyarázza – az irgalom, amelyet Szent Tamás Aquinói „a külső cselekedetek tekintetében a legnagyobb erénynek”¹⁴ nevezett.

Ez a látásmód az Extraordinárius Irgalmasság Jubileuma¹⁵ során teljesedett ki. A Misericordiæ vultus bullában Ferenc meghatározza annak általános kereteit, kifejezetten összekapcsolva azt a II. Vatikáni Zsinattal, amelynek ötvenedik évfordulóját azzal ünnepelte, hogy december 8-át választotta a jubileum megnyitásának napjául.

2.1 A zsinati forrásokban: egy csonka irgalmasság

A jubileum kihirdetéséről szóló bullájában Ferenc pápa a II. Vatikáni Zsinat két kulcsfontosságú beszédét idézi: XXIII. János nyitóbeszédét, amelyben arra buzdította az Egyházat, hogy „a szigor fegyverei” helyett „az irgalmasság gyógymódját” válassza¹⁶, valamint VI. Pál záróbeszédét, amelyben a jó szamaritánus példázatában „a zsinat spiritualitásának modelljét” látta.

Azáltal, hogy az irgalmat ilyen módon összekapcsolja a II. Vatikáni Zsinattal, Ferenc különleges jelleget ad neki, amely szorosan kapcsolódik a zsinati, a világ felé nyitott pasztorális megközelítéshez:

• Krisztust elsősorban az Atya szeretetének és irgalmának jelképeként mutatja be – aki figyelmes a szegényekkel, a betegekkel, a kirekesztettekkel szemben… Ugyanakkor elfelejti bemutatni Őt, mint a világ Igazságát és Fényét, aki elsősorban azáltal gyógyít, hogy a kinyilatkoztatott igazság balzsamát önti a tudatlanság és az Isten elutasításának sebeitre. Valójában az első irgalom, amelyet a Megtestesült Ige hoz, éppen a megváltó fény.
• Ráadásul a Misericordiæ vultus-ban azt olvassuk, hogy Isten „mindig, szabadon adja magát, semmit sem kérve cserébe¹⁷”. De itt hiányzik egy lényeges dimenzió: az a válasz, amelyet Isten az embertől vár. Szent Ágoston már emlékeztetett minket: „Isten minket nélkülünk teremtett, de nem akart minket nélkülünk megmenteni^18”.
• Végül, a nyomorúságok, amelyeket Ferenc kiemel, elsősorban anyagiak: szegénység, korrupció, bűnözés¹⁹. A természetfeletti rend sebhelyei – a bűn, mint Isten elutasítása – sokkal kevésbé nyilvánvalóak. Így az irgalmasság a földi nyomorúságok gyógyítására összpontosít, a lelkek lelki gyógyítását pedig árnyékban hagyja.

Ezek a különböző kihagyások elkerülhetetlenül az egyház küldetésének mélyreható újradefiniálásához vezetnek: ez a csonka irgalmasság valóban „az egyház misszionáriusi átalakulásának” tanúi vagyunk.

2.2 Újradefiniált küldetés: a lelkek üdvözülésétől az emberi fejlődésig

Az Evangelii Gaudiumban Ferenc vázolja „az evangelizációs küldetés hiteles és integrális jelentését²⁰: minden keresztény […] arra hivatott, hogy törődjön egy jobb világ építésével²¹.” Ez a megfogalmazás egy valódi teológiai változást fejez ki. Az egyház küldetésének elsődleges célja már nem a lelkek örök üdvözülése, hanem a társadalmi és politikai struktúrák átalakítása. Romano Amerio „másodlagos kereszténységről” beszél: egy olyan pasztorális megközelítésről, amely elszakad a természetfeletti rendtől, és kizárólag az antropológiai és társadalmi szükségletekre összpontosít.

Ferenc pápa kifejti, hogy az egyháznak elő kell mozdítania az emberi személy teljességét gazdasági, társadalmi és kulturális dimenziókban. A lelkipásztorok hivatottak beavatkozni minden társadalmi életet érintő ügybe²², és ez az érdeklődés elsősorban a legszegényebbek felé kell, hogy irányuljon²³. Így az egyház a világ szemében hiteles szereplővé válik, elkötelezett a béke, a környezet, valamint az emberi és polgári jogok védelme mellett²⁴.

Nemcsak az egyéni szükségleteket veszik figyelembe, hanem a társadalmak szükségleteit is: „a béke nemcsak az emberi jogok tiszteletén alapul, hanem a népek jogainak tiszteletén is²⁵”. Ezért szükséges „különösen azoknak a területeknek és élethelyzeteknek a felülvizsgálata, amelyek a társadalmi rendhez és a közjó eléréséhez kapcsolódnak²⁶”, mert „az egyenlőtlenség a társadalmi bajok gyökere²⁷”.

Bár az egyház bizonyos, a világi rendet érintő cselekedetei teljesen legitimek, itt ezek pusztán természetes befolyásra korlátozódnak, transzcendens dimenzió nélkül. A zsinati egyház, anélkül hogy kifejezetten lemondana szentelési küldetéséről, lényegében átveszi az állam sajátos célját. Ez a fokozatos változás mélyrehatóan megváltoztatja prioritásait és világban betöltött szerepét. Egy váratlan történelmi fordulat következtében megújul az egyház és az állam közötti szövetség. De ez a szövetség semmi közös nincs abban, ami a kereszténységet a múlt századokban jellemezte, amikor a két kard harmóniáján alapult: most már maga a szekularizmus képezi elvét és alapját.

Ferenc tovább bővíti ezt a látásmódot az ökumenizmus zászlaja alá helyezve: „Van egy olyan aspektusa az irgalmasságnak, amely túllép az egyház határain. Összeköt minket a judaizmussal és az iszlámmal, amelyek mindketten az irgalmasságot Isten egyik legfontosabb tulajdonságának tartják²⁸”. Így az irgalmasság a keresztény hit határain túlmutató, egyetemes egység elvévé válik. Így valósul meg a „misszionáriusi átalakulás”: ezentúl az „irgalmas” egyház már nem sajnálja a „halál árnyékában” fekvő lelkeket, és nem is igyekszik nekik hirdetni a megtestesült Igazságot, Jézus Krisztust. Ferenc irgalma más célt szolgál: „hogy ez az Isten irgalmát ünneplő jubileumi év elősegítse a találkozást ezekkel a vallásokkal és más nemes vallási hagyományokkal; hogy még buzgóbb párbeszédre nyissa meg számunkra az utat, hogy jobban megismerjük és megértsük egymást²⁹”.

2.3 A reformot kísérő új miszticizmus

Óscar Rodríguez Maradiaga³⁰ kardinális, a pápa közeli tanácsadója jól összefoglalja ezt a dinamikát. „Az irgalmas egyház Ferenc pápával” című előadásában kifejti, hogy a II. Vatikáni Zsinat ugyan intézményi reformokat vezetett be, de ezek nem voltak elégségesek a lelki átalakulás nélkül:

„Az egyházban végbemenő bármilyen változás végül megköveteli az új lehetőségek által inspirált motivációk megújításának fontolóra vételét. Az egyház intézményi és funkcionális megújulása megköveteli misztikus dimenziójának megújulását. [Most, ennek a miszticizmusnak a forrása] az irgalom, amely az egyház vitorláit a mély és teljes megújulás nyílt tengerére hajtja.”

Ez az új miszticizmus konkrét gesztusokban fejeződik ki. A családról szóló zsinat például megnyitotta az utat egy rugalmasabb pasztorális megközelítés előtt az elvált és újraházasodott személyek számára. Maradiaga szerint: „A felbomlott és újjáalakult családok valósága nem akadálya a teljes részvételnek az egyház életében. A szentségi közösség nem az egyetlen út […]; minden újraházasodott keresztény teljes jogú keresztény lehet, és otthonuk is olyan hellyé válhat, ahol Isten szeretete tanúskodik.”

Már 2014-ben Walter Kasper bíboros feltette ezt a kérdést: „Hogyan lehet az egyház a hűség és az irgalom közötti felbonthatatlan kötelék jelképe a válás után újraházasodott személyekkel kapcsolatos pasztorális tevékenységében?³¹” Ezek a gondolatok egy mélyreható változást jelentenek: a tanítás már nem rögzített keretként, hanem az irgalom nevében a körülmények szerint értelmezendő erőforrásként tekinthető. Ferenc pápa ezt egy frappáns képpel fejezi ki: a tanítás nem „dobálásra való kő”ként használható.

2.4 Konkrét példa: Fiducia supplicans

Ez a logika frappáns példát talál a 2023. december 18-i Fiducia supplicans nyilatkozatban, amely a befogadás és az irgalom nevében engedélyezi a homoszexuális párok nem rituális megáldását. Ez nem egy elszigetelt gesztus. Ferenc már kardinális korában is támogatta az azonos nemű párok polgári élettársi kapcsolatának gondolatát.

Itt még egy lépéssel tovább megy: az irgalmasság eltávolítja azokat a doktrinális akadályokat, amelyek ellentétesek lehetnek az egyének befogadásával egy inkluzív egyházban. Így értelmezve az irgalmasság feloldó elvként működik, fokozatosan eltávolítva a morális és dogmatikus tanítás minden normatív dimenzióját. Előkészíti a terepet egy horizontális, földi egységnek, amely nem a kinyilatkoztatott igazságra, hanem az egyetemes testvériségre összpontosít.

Az irgalmasság révén Ferenc új spirituális hajtóerőt ad az egyháznak. Miután a népeket teológiai locus-ként és a történelem kollektív résztvevőiként azonosította, most egy olyan pasztorális elvet kínál, amely lehetővé teszi számukra, hogy transzcendens igazságot rákényszerítés nélkül gyűljenek össze. Ez a dinamika természetesen megnyitja pápaságának harmadik fő tengelyét: az egyetemes testvériséget, projektjének végső horizontját.

Ferenc pápa öröksége: teológiai értékelés (3)

3. Az egyetemes testvériség: a pápaság horizontja és célja

Bár az egyetemes testvériség más témák, például az ökológia vagy a szinodalitás után került előtérbe, valójában ez a logikus csúcspontja Ferenc pápa gondolkodásának és cselekvésének. Sőt, ez az egész pápaságának szintézise:

• A „nép teológiája” adja a gyökereket, középpontba állítva azt az elképzelést, hogy minden nép hiteles hordozója egy spirituális küldetésnek.
• Az irgalmasság a hajtóerő, a pasztorális energia, amely lehetővé teszi mindenki befogadását és az ellentétek leküzdését.
• Az egyetemes testvériség a horizont, a tökéletes forma, amely felé az egész projekt törekszik.

Ez a testvériség fogalma különböző szövegekben, beszédekben és gesztusokban fejeződik ki, de legteljesebb formájában a 2020. október 3-i Fratelli tutti enciklikában található meg. Ahhoz azonban, hogy megértsük jelentőségét, vissza kell térnünk egy alapvető eseményhez: az Abu Dhabi-i dokumentum 2019-es aláírásához. Ez a pillanat nemcsak az enciklikát, hanem Ferenc szélesebb körű vízióját is megvilágítja.

3.1 Abu Dhabi: alapvető jelentőségű esemény

2019. február 4-én Ferenc pápája az Egyesült Arab Emírségekbe, Abu Dhabiba utazott, ahol Al-Azhar nagyimámjával, Ahmad Al-Tayyebbel együtt aláírta a Dokumentumot az emberi testvériségről a világbékéért és az együttélésért. Ez az esemény több okból is történelmi jelentőségű: ez volt az első alkalom, hogy egy pápa ellátogatott az Arab-félszigetre; az aláírásra több vallás képviselői előtt, nyilvános és a média által is közvetített keretek között került sor; és maga a dokumentum nem csupán szándéknyilatkozat, hanem mindkét fél teológiai elkötelezettségét kifejező szöveg.

A dokumentum különösen azt állítja, hogy „a vallások, a bőrszín, a nem, a faj és a nyelv pluralizmusa és sokfélesége Isten bölcsességének szándéka, amelynek révén Ő teremtette az embereket³²”. Ez a megfogalmazás messze túlmutat a puszta vallási tolerancián: a vallások sokféleségét Isten pozitív tervének részeként mutatja be. Ez a szakasz jelentős vitát váltott ki. A hagyományos katolikus tanítás szerint Isten ugyan megengedi a gonoszt és a tévedést, de soha nem akarhatja azokat pozitív értelemben. Most pedig azt állítani, hogy a vallások sokféleségét Isten akarta, azt jelentené, hogy létezik több legitim út is, amely hozzá vezet, és ezáltal megkérdőjelezné Krisztus és az Egyház üdvözítő egyediségét.

Az aláírás után Abu Dhabiban elindult egy építészeti projekt, az Ábrahám Család Háza, amely három egymás mellett elhelyezkedő istentiszteleti helyet fog össze: egy templomot, egy zsinagógát és egy mecsetet. A komplexum a Ferenc pápa és Ahmad Al-Tayyeb által aláírt dokumentumban hirdetett emberi testvériség látható szimbólumaként szolgál, amelynek célja a vallások békés együttélése egy közös térben. Ez a koncepció nem a kinyilatkoztatott igazságon, hanem a kölcsönös elismerésen és együttműködésen alapuló egységet ábrázolja: minden vallás egymás mellett áll, mint ugyanazon emberi ideál felé vezető különböző utak.

Ferenc számára ez az Abu Dhabi-i dokumentum alapvető fontosságú. Ezt kifejezetten elismeri a Fratelli tutti című enciklikájában, amelyben azt közvetlen inspirációs forrásként mutatja be, és kijelenti, hogy újra át kívánja tekinteni és tovább kívánja fejleszteni a nagy imámmal közösen megfogalmazott elképzeléseket. Ez jelentős és végleges doktrinális és pasztorális jelentőséget kölcsönöz a 2019-es eseménynek.

3.2 Sokszögű rendszer és inkluzivitás

A Fratelli tutti című enciklikában Ferenc olyan testvériséget ír le, amelynek kiterjednie kell az egész társadalomra, sőt az egész emberiségre. A cél egy „senkit sem kizáró társadalmi barátság és mindenki számára nyitott testvériség³³” megteremtése, egy „találkozások kultúrája34” és egy „kulturális párbeszéd³⁵” keretében. Ebben a vízióban az egyház már nem az emberi testvériség egyetlen forrásaként jelenik meg. Egy minden kultúrának és vallásnak közös projekt, a béke, az igazságosság és a szolidaritás projektjének szolgálatába állítja magát.

Ferenc különös hangsúlyt fektet a bevándorlók sorsára, akiket a modern társadalmak döntő próbájának tekinti: „A bevándorlók […] áldás, gazdagodás forrása, új ajándék, amely a társadalom növekedését ösztönzi³⁶”. Ezért kell ellenállni „a falak kultúrájának kiépítésére, falak emelésére, a szívben, a földön, hogy megakadályozzuk a más kultúrákkal, más emberekkel való találkozást³⁷”. Nem falak, hanem hidak; nem határok, hanem nyitottság.

Víziójának illusztrálására Ferenc az Evangelii Gaudiumban már megjelenő sokszög képét használja: „A globális nem szabad, hogy elfojtsa, a partikuláris pedig, hogy meddővé váljon. […] A modell a sokszög, amely tükrözi minden részének konvergenciáját, amelyek mindegyike megőrzi sajátosságát³⁸”. Ez a metafora a gömböt, amely a különbségeket kényszerű egységességbe lapítja, a sokszöggel állítja szembe, amely lehetővé teszi a sokféleség megmaradását egy harmonikus egészben. Ez egy megkapó kép: minden kultúra, minden vallás megőrzi saját identitását, miközben részt vesz egy közös építményben.

De hogyan lehet nem észrevenni egy ilyen testvériség törékenységét? Valóban, ha a törekvés tárgya az egység nem alapul egy mindenki számára kötelező transzcendens igazságon, akkor kizárólag a pusztán politikai akaraton alapul, hogy együtt éljünk. Milyen törékeny testvériség ez, amely társadalmi békéről álmodozik, miközben félreteszi az igazság egységét!

Mindenekelőtt, ha ezt az egyetemes testvériséget erkölcsi és társadalmi ideálként mutatják be, el kell ismerni, hogy ez az úgynevezett „inkluzív társadalmi barátság” gyakorlatilag kizárja Istent, és bár „mindenki számára nyitott”, konkrétan zárva van Krisztus előtt. Valóban, Krisztusnak már nem engedélyezett, hogy az emberiségnek olyan transzcendens testvériséget kínáljon, amely Istennel egyesíti őket azáltal, hogy isteni mivoltra emeli őket. Ő csupán a nyitottság és az emberség példájává válik a többiek között… már nem az egyetlen Megváltó a történelem középpontjában.

3.3 Az Egyház új horizontjai

Ezért ez a testvériség-koncepció messzemenő következményekkel jár az Egyház küldetésére nézve. Hagyományosan az Egyház magát az üdvösség bárkájának tekintette, amely összegyűjti a nemzeteket és elvezeti őket a kinyilatkoztatott igazsághoz és a természetfeletti élethez… Ferenc látásmódjában az egység már nem a megtérés és a megszentelődés révén valósul meg, hanem az együttműködés és a párbeszéd révén. Az Egyház facilitátorrá válik, csupán egy résztvevőjévé a globális testvériség-építési folyamatnak. Megkülönböztető küldetése beolvad egy közös, állítólag szélesebb és univerzálisabb projektbe, amely új horizontok felé mutat.

Amikor Ferenc kijelenti, hogy „manapság vagy mindannyian együtt üdvözülünk, vagy senki sem üdvözül39”, nem az örök üdvözülésről beszél, hanem a szegénység, az igazságtalanság és a társadalmi szenvedés elleni küzdelemről. Az „üdvözülés” szó így földi, immanens értelmet nyer, amelynek középpontjában a földi élet körülményei állnak. Az összes hit megkülönböztetés nélküli befogadása azonban csak az evangéliumi üzenet valódi semlegesítésével érhető el.

Ez a fejlemény a politikai szinten is nyilvánvaló: Ferenc erősebb és hatékonyabban szervezett nemzetközi intézmények létrehozására és olyan globális kormányzás előmozdítására szólít fel, amely képes a világméretű kihívások kezelésére⁴⁰. Az egyetemes testvériség így az emberi jogokra és a globális szolidaritásra épülő új világrend alapjává válik, amelyben a pápa prófétai és szószólói szerepet tölt be.

Ez a testvériség azonban nem puszta absztrakció. Konkrét területeken ölt testet, elsősorban az ökológiában. A Laudato si’ című enciklikában Ferenc fejleszti a „közös otthon” fogalmát: a Földet az egész emberiséghez tartozó egyetemes javaként mutatja be. A környezetvédelem így a testvériség gyakorlásának kiváltságos terévé válik. A bolygó gondozásával az emberek egymást is gondozzák. Így az ökológiai válság a határok és megosztottságok feletti globális szolidaritás előmozdításának lehetőségeként jelenik meg. Ez a konvergencia elvezet elemzésünk következő szakaszához: az integrális ökológiához, amelyet Ferenc az egyetemes testvériség és az Egyház világban betöltött küldetésének alapvető dimenziójaként mutat be.

Ferenc pápa öröksége: teológiai értékelés (4)

4 Integrális ökológia: az egyetemes testvériség konkrét kifejezése

Az ökológia Ferenc pápaságának egyik fő témája. Rendszeresen bemutatásra került a 2015. június 18-án közzétett Laudato si’ enciklikában, és része annak a tágabb látásmódnak, amelyet Ferenc „integrális ökológiának” nevez.

Ez a koncepció nem korlátozódik a természet védelmére, hanem magában foglalja az emberi élet társadalmi, gazdasági és kulturális dimenzióit is. Az integrális ökológia a jelenlegi válságra adott globális válaszként, valamint az egyetemes testvériség megvalósításának konkrét területeként kerül bemutatásra. Ebben az értelemben a Fratelli tutti és az Abu Dhabi-i dokumentumban meghatározott projekt gyakorlati megvalósítását jelenti.

4.1 Az egyetemes kudarcokkal szembesülve: a természeten túli ökológia

Ferenc egy komor megállapításból indul ki: a modern világ mély válságon megy keresztül. A tudományos fejlődés és a gazdasági növekedés, ahelyett, hogy valódi jólétet biztosított volna, súlyos egyensúlyhiányokkal járt együtt. A technológia és a pénzügyek uralják a politikát, és az azonnali profit elérése elsőbbséget élvez a társadalmi igazságossággal és a teremtés tiszteletével szemben⁴¹.

A Laudato si’ című enciklikában olyan világot ábrázol, amelyben az anyagi fejlődés nem járt együtt erkölcsi fejlődéssel. Ennek következménye a természeti erőforrások gátlástalan kizsákmányolása, a széles körű szennyezés, az állat- és növényfajok eltűnése, és mindenekelőtt a gazdagok és a szegények közötti egyenlőtlenségek súlyosbodása⁴².

Ferenc számára ez a válság globális: mind a bolygót, mind az emberi társadalmakat érinti. A környezet és a társadalmi élet egyidejű romlását mutatja, amelyet ő a „minden összefügg⁴³” kifejezéssel foglal össze. Az ökológiai válság és a társadalmi válság ugyanazon rendellenesség két oldala. Ezért a megoldás az integrális ökológia.

Klasszikus értelemben az „ökológia” kifejezés elsősorban az élőlények és környezetük közötti kapcsolatok tanulmányozására utal. Ferenc felveszi ezt a meghatározást, de hozzáad egy kifejezetten emberi dimenziót: az integrált ökológia magában foglalja az emberek életének, városaiknak, gazdaságuknak, kultúrájuknak és társadalmi kapcsolataiknak a szervezését⁴⁴.

Ezért az ökológiai kérdés nem korlátozódik az erdők vagy az óceánok védelmére. Érintette a területrendezést, a munkakörülményeket, a technológiák használatát és általában véve mindazt, ami az emberi közösségi életet alkotja. Ebben az értelemben az integrált ökológia az emberi és társadalomtudományok szintézisének kísérletét jelenti. Magában foglalja a politikát, a szociológiát, a közgazdaságtant, a kultúrát és az ökológiát szigorúan tudományos értelemben. Ferenc az emberiség környezetével kapcsolatos globális és holisztikus víziót kíván felvázolni⁴⁵.

Ez a projekt bizonyos modern filozófiákra emlékeztet, például Auguste Comte pozitivizmusára, amely a szociológiát tekintette az összes tudomány csúcspontjának. Hasonlóképpen, Ferenc számára az integrált ökológia az emberi állapotról és az emberiség helyéről a világban való univerzális reflexió csúcspontjának tűnik.

4.2 A szegények prioritása és a globális kormányzás

A Laudato si’ középpontjában egy alapvető követelmény áll: a szegények védelme. Ferenc hangsúlyozza az ökológiai romlás és a társadalmi igazságtalanság közötti szoros kapcsolatot. A környezeti hanyatlás első áldozatai valóban a legsebezhetőbb népességcsoportok – azok, akik túlzottan kizsákmányolt vagy szennyezett régiókban élnek, vagy természeti katasztrófáknak vannak kitéve. Ferenc még a gazdag nemzetek által a szegényebb országokkal szemben felhalmozott „ökológiai adósságról” is beszél⁴⁶.

Ez az adósság nem korlátozódik a természeti erőforrások kifosztására, hanem magában foglalja a globalizáció társadalmi és gazdasági következményeit is. Ezért két prioritás merül fel: a szegények előnyben részesítése – az egyház társadalmi tanításából származó elv – globális dimenzióra kiterjesztve⁴⁷; valamint a fejlesztési modellek alapos felülvizsgálata, amelynek célja a nem megújuló energiaforrások felhasználásának csökkentése és a mértékletes életmód népszerűsítése.

Ferenc így az erőforrások felhasználásának jelentős korlátozására szólít fel⁴⁸, hogy megőrizzük a bolygót a jövő generációi számára. Ez az ökológiai retorika tehát erkölcsi és társadalmi diskurzussal párosul az igazságosságról és a szolidaritásról.

Ferenc úgy véli, hogy ezeknek a változásoknak a megvalósításához olyan struktúrákra van szükség, amelyek képesek a döntéseket globális szinten végrehajtani. A valódi szabályozási és szankcionálási jogkörrel felruházott „nemzetközi intézmények megerősítésére” utal⁴⁹.

Ez az elképzelés túlmutat a puszta államközi együttműködésen. Magában foglalja egy olyan globális kormányzás létrejöttét, amely képes összehangolni az erőfeszítéseket, közös normákat meghatározni és a gazdasági szereplőket a szabályok betartására kötelezni. Ferenc így a nagyobb politikai integráció mellett áll ki, amelyben a nemzetek szuverenitásuk egy részét nemzetközi szervezetekre ruházzák át.

Ez az irány összhangban áll az egyetemes testvériségről alkotott elképzelésével, amelyben politikai szinten globális struktúrák létrehozására törekedett. A gyakorlatban az ökológia lesz az a terület, ahol ez a testvériség megvalósulhat és kiépülhet: az ökológiai válságot a globális egység előmozdításának eszközeként használják. A bolygó védelme így egyszerre lesz ürügy és hajtóerő egy univerzális léptékű politikai és társadalmi integrációs projekt számára.

Az integrált ökológia tehát nem korlátozódik a természet védelmére, hanem a globális kohézió eszközévé válik. Miközben a tudatosságot egy közös cél, a bolygó védelme köré mozgósítja, lehetővé teszi a népek, kultúrák és vallások összefogását egy olyan alapon, amely egyébként hiányozna. Ebből a szempontból az ökológia az egyetemes testvériség konkrét kifejeződése. Egyesítő projektet kínál, amely képes összefogni az emberiséget a kollektív cselekvésben.

4.3 Ökológiai megtérés: egy új spiritualitás

Ferenc azonban nem korlátozza magát technikai vagy politikai intézkedések javaslatára. Valódi „ökológiai megtérésre” is felszólít. Ez a megtérés belső változást, gondolkodásmód és viselkedés átalakulását jelenti⁵⁰. Ez azt jelenti, hogy tudatában vagyunk minden élőlénnyel való kölcsönös függőségünknek, szigorú és környezetbarát életmódot folytatunk, és részt veszünk egy ökológiai polgárságban, amely minden egyént kollektív erőfeszítésre kötelezi.

A Laudato si’ című enciklikában Ferenc az ökológiai megközelítést intenzív spirituális élményként is bemutatja. A természet gondozása irgalmasság és jótékonyság cselekedetévé válik, a teremtéssel való közösség és más emberekkel való egyesülés módjává⁵¹. Ez a spiritualitás nagyrészt az ember naturalista megközelítésén alapul. A cél már nem annyira a lélek Istenhez való emelése, mint inkább a Földdel és más teremtményekkel való összekapcsolódás érzése. Ez a megközelítés a „közös otthon” képében és bizonyos szimbolikus utalásokban csúcsosodik ki, mint például Assisi Szent Ferenc „nővérünk, a Föld” vagy „Anya Föld” kifejezéseinek használata⁵².

Egy ilyen spiritualitás mélyen veszélyesnek bizonyul: azáltal, hogy a hangsúlyt a természetre és az immanenciára helyezi, egyfajta implicit panteizmus felé csúszik, amelyben Isten összeolvad a teremtéssel. Az Amazonasról szóló zsinat és a Pachamama-epizód világosan illusztrálta ezt a veszélyt, olyan szertartásokhoz vezetve, amelyek legalábbis kétértelműek voltak, ha nem bálványimádók.

Végül is ez az „ökológiai megtérés” nem korlátozódik az életmód megváltoztatására: új formájú spiritualitást és valójában új világképet javasol. Az embert már nem elsősorban a Teremtőjéhez emelkedni hivatott teremtménynek tekintik, hanem a természet nagyobb egésze egyik elemének. Az Istennel való közösséget felváltja a teremtéssel való horizontális közösség, amelyet immanenciában élnek meg, és az Egyház küldetése összeolvad a földi egyensúly megőrzésével.

Miután azonban újradefiniálta az egyház horizontját (univerzális testvériség) és tevékenységi területét (integrális ökológia), Ferencnek még mindig javaslatot kell tennie egy módszerre, amellyel ezt a projektet az egyházon belül megvalósíthatják. Ez a szinodalitás funkciója, amelynek célja az egyház struktúrájának átalakítása, az új küldetéshez és az ökológiai kihívásokhoz való alkalmazkodás.

Ferenc pápa öröksége: teológiai értékelés (5)

Az FSSPX.News weboldal teológiai értékelést közöl Ferenc pápa pápaságáról, amely hat részből áll. A teljes szöveg PDF formátumban lesz elérhető, amikor az utolsó rész is megjelenik.

5 Szinodalitás: új módszer az egyház számára

A szinodalitás Ferenc pápaságának egyik legfontosabb fogalma. Fokozatosan terjedt el, mígnem globális szinten végrehajtott széles körű folyamat középpontjává vált. A pápa számára ez nem csupán intézményi kiigazítás, hanem mélyreható egyháztani változás: új módszer az egyházról való gondolkodásra és az egyházon belüli életre.

A kifejezés eredetileg „együtt járást” jelent (sýn-hodós). Ferencnél azonban sokkal tágabb jelentést nyer. A pápa 2015. október 17-én, a Püspöki Zsinat létrehozásának 50. évfordulóján elhangzott beszéde alapvető szövegnek számít: ebben vázolja a zsinati egyházról és a hatalom belső elosztásáról alkotott elképzelését.

5.1 A klerikalizmus kritikája: egy kijelentett ellenség

Reformjának bevezetéseként Ferenc rámutat egy ellenségre, akivel szembe kell szállni: a klerikalizmusra. Ezt az egyházat rongáló és a hívők részvételét akadályozó betegségként mutatja be⁵³. Ezzel kétségtelenül bizonyos valós visszaélésekre utal: a kasztbüszkeségre, a papság túlzott emberi hatalomgyakorlására és az autentikus pasztorális szeretet hiányára.

De kritikája ennél tovább megy. A klerikalizmus általános elítélésével Ferenc megkérdőjelezi magát a Krisztus által létrehozott szent hatalom gyakorlását. Így a „klerikalizmus” kifejezés retorikai fegyverré válik, amely igazolja a hatalom újrafogalmazását az egyházon belül: ennek a gonosznak a leküzdése érdekében legitimálódik a hatalom átadása a laikusoknak és a hierarchia átszervezése.

Ironikus módon egy pápát, akit gyakran vádolnak autoriter uralkodással, úgy mutatja be magát, mint aki elítéli a klerikális zsarnokságot, hogy egy nyitottabb kormányzást hozzon létre.

5.2 „Mindenki, mindenki, mindenki”: az inkluzivitás mint elv

Ferenc kedvence, ez a kifejezés többször is megjelenik pápaságának későbbi éveiben: „Mindenki, mindenki, mindenki!” Ez a teljes inkluzivitás iránti türelmetlen igényt fejezi ki: senkit sem szabad kizárni az egyház életéből! Sem az elvált és újraházasodott személyek, sem az irreguláris helyzetben lévők, sem pedig azok, akik objektíven erkölcstelen körülmények között élnek… Az egyháznak feltétel nélküli befogadás helyének kell lennie⁵⁴.

Ez a ragaszkodás összhangban áll a korábban tárgyalt irgalmasság fogalmával: feltétel nélküli nyitottságként értelmezve az irgalmasság a pasztorális tevékenység legfőbb szabályává válik; a szinodalitás nem más, mint ennek a logikának az intézményes megfogalmazása, amelynek célja olyan struktúrák létrehozása, amelyek megtestesítik ezt az inkluzivitást. Így a „Mindenki, mindenki, mindenki” szlogen nem csupán érzelmi, univerzális felhívás. Ez egy reformprogramot jelent, amely az egyházhoz tartozás kritériumainak újradefiniálását vonja maga után.

1. Népi áhítat és a „nép teológiája”

A szinodalitás a népi jámborság megbecsülésén is alapul, amely témát már a „nép teológiája” kapcsán is érintettük. Ferenc a hívők spontán vallási megnyilvánulásaiban a Szentlélek jelenlétének jelét látja. A szinodális rendszerben ez a népi jámborság már nem csupán tolerált vagy kísérő jelenség: legitim megkülönböztetés forrásává válik. Isten népe arra hivatott, hogy a hierarchiától függetlenül kollektív bölcsességet fejezzen ki⁵⁵.

Ez a látásmód szimbolikus fordulatot jelent. Ferenc maga piramis képzeletbeli képpel él: a hagyományos egyházban a hierarchia áll a csúcson és irányítja a hívőket; a szinodális egyházban a piramis felfordul, a nép emelkedik a csúcsra, a hierarchia pedig a nép szolgálatába áll. Ez a fordulat a II. Vatikáni Zsinat által hirdetett „társszervezetesség” és „részvétel” konkrét alkalmazásának tekinthető.

5.4 A hatalmak megfordítása

A szinodalitás azonban nem csupán metafora. A hatalom hatékony átszervezését jelenti az egyházon belül. Ferenc mindhárom hatalomra kiterjeszti: a tanítás, az irányítás és a megszentelés hatalmára.

• A tanítás hatalma

Hagyományosan a magisterium a pápával közösségben lévő püspököké. Ennek reformja érdekében Ferenc a II. Vatikáni Zsinat által már eltérített formulára támaszkodik, amely szerint Isten népe „hitben tévedhetetlen”.

Eredetileg ez a kifejezés azt jelentette, hogy a hívők az átvett tanításhoz való ragaszkodásukkal részt vesznek az egyház tévedhetetlenségében. A zsinat hatására ez az elképzelés kibővült: a népet ma már az élő hit hordozójának tekintik, még akkor is, ha ezt szavakkal nem tudja egyértelműen kifejezni. A hatalom már nem kizárólag a csúcson van, hanem az alapokon is megtalálható. Ebből a szempontból a hierarchia már nem az egyetlen döntőbíró a tanításban: törekednie kell arra, hogy meghallgassa és értelmezze azt, amit a Szentlélek a nép hangján keresztül is közöl.

• A kormányzás hatalma

Az egyház kormányzása is újradefiniálásra kerül. Ferenc pápa a „társszervezetesség” fogalmát hirdeti, amely szerint a hatalom a hierarchia és a hívők között megosztott. Ezt a társszervezetességet néha „differenciáltnak” nevezik, jelezve a felszentelt papok és a laikusok közötti bizonyos különbséget. A gyakorlatban azonban ez a funkciók valódi újraelosztásához vezet56.

Ennek a fejleménynek konkrét jele, hogy nőket és laikusokat neveztek ki vezető pozíciókba a római kúria dikasztériumaihoz. Pontosan ez történt a Szent Élet Dikasztériumában, ahol egy nőt neveztek ki vezetőnek – ami a hagyományos szervezetben elképzelhetetlen lett volna.

• A rend és a megszentelés hatalma

Végül a szent rend szentsége is újragondolásra kerül. Ferenc pápa hangsúlyozza az összes megkeresztelt alapvető egyenlőségét, olyannyira, hogy a papi szolgálat a hívők közös papságához viszonyítva relativizálódik.

A szinodalitás így bizonyos szent funkciók megosztását javasolja a papság és a laikusok között: egyes, korábban a papságnak fenntartott cselekmények vagy döntések mostantól megbízott laikusok által is végrehajthatók. Ez a folyamat elmosja a köztük lévő különbséget, előnyben részesítve egy horizontális struktúrát, amelyben mindenki részt vesz a lelkek megszentelésében.

5.5 Lapított és horizontális egyház

E három fejleményt ötvözve a szinodalitás radikális átalakulást hoz létre. A hagyományos egyház hierarchikusan volt felépítve: Krisztus hatalmát az apostolokra és azok utódaira ruházta, akik a hívők nyáját vezették. A szinodális egyházban ez a struktúra megfordul és laposodik. A hatalom már nem felülről, hanem alulról áramlik. A pápa és a püspökök csupán egy kollektív folyamat koordinátorai vagy moderátorai lesznek.

Ez az átalakulás tökéletesen összhangban áll az egyetemes testvériség víziójával: egy kirekesztésmentes társadalom, ahol mindenki egyenlően részt vesz a közösségi életben, és egy horizontális, globális szolidaritáson alapuló kormányzás, amely mentes a hierarchiától és a vertikalitástól. A szinodalitás így a korábban kidolgozott elvek egyházi megtestesülésének tűnik, és alkalmas módszerként mutatkozik be a pápai projekt hatékony megvalósítására az egyházon belül.

Ferenc pápa öröksége: teológiai értékelés (6)

Következtetés: szilárd örökség és diléma a jövő számára

Ferenc halála után örökségének megítélése erősen megosztott: egyrészt a progresszív áramlatok lelkesedése, akik döntő reformerként tekintenek rá, másrészt azok aggodalma, sőt egyes esetekben nyílt ellenzéke, akik kezdeményezéseiben a hagyományokkal való szakítást látták.

Paradox módon, ennek az élesen megosztott kontextusnak ellenére azt a következtetést lehet levonni, hogy Ferenc pápa az egység szenvedélyes híve volt. Minden cselekedete ezt a célt szolgálta: az emberek összehozását, a nemzetek közeledését és a perifériák integrálását.

Lenyűgöző következetességű pápaság

A gyakorlatban ez az egység iránti szenvedély két egymást kiegészítő szinten nyilvánult meg: az egyházon belül a szinodalitáson keresztül, mint az összetartás és az átalakulás eszközén, a világban pedig az integrális ökológián keresztül, mint az emberiség egyesítésének konkrét színterén.

De a keresett egység nem az volt, amely hagyományosan az egyház jellemzője – különösen a kinyilatkoztatott igazságon és a Krisztus misztikus testéhez való tartozáson alapulva. Ferenc látásmódjában az egységet elsősorban a történelemben, horizontális síkon, együttműködés és párbeszéd révén érik el: látjuk, hogy az egyház átszerveződik, hogy részt vegyen egy széles körű, világméretű testvériség projektben. Az egység már nem a közös igazsághoz való ragaszkodáson keresztül megélt valóság, hanem a hitek és gyakorlatok sokfélesége közepette együtt bejárandó út célja.

A kinyilatkoztatott igazság tehát már nem ennek az egységnek az alapja, hanem csupán egy eleme egy szélesebb körű egyetemes projektnek. Ferenc ezért nem az egyetemes igazság hirdetésével igyekszik meggyőzni, hanem inkább a cselekvésen keresztül törekszik az egységre – közös projektek és szimbolikus gesztusok révén: a migránsok befogadása, a környezet védelme, a szegénység és a kirekesztés elleni küzdelem, valamint az egyház belső reformjának folytatása.

E teológiai tanulmány befejezéseként Ferenc pápaságának öt nagy pillére jelenik meg, amelyek belső koherenciája figyelemre méltó:

1. A „nép teológiája”, a koncepció gyökere.
2. Az irgalmasság, a pasztorális és doktrinális hajtóerő.
3. Az egyetemes testvériség, a végső cél.
4. Az integrális ökológia, a konkrét cselekvési terület.
5. A szinodalitás, a belső átalakulás módszere.

Ez a következetesség rendkívül hatékonnyá és nehezen megkérdőjelezhetővé teszi a rendszert.

A jövő: szakítás vagy folytonosság?

Ferenc nem ex nihilo fogalmazta meg ezt a tervet. A II. Vatikáni Zsinat szövegeiben már meglévő irányelveket bővítette és erősítette. A Lumen gentium és a Gaudium et spes víziói pápaságában egyértelmű és teljes mértékben elfogadott alkalmazást nyertek. Mondhatjuk, hogy Ferencnek sikerült kibontania a zsinat rejtett lehetőségeit, és logikus végkifejletükig eljuttatnia azokat: ebben az értelemben öröksége olyan folytonosságot jelent, amely messze túlmutat saját személyén. A hagyományosabb egyházfelfogáshoz való visszatéréshez nem csupán egyes elemek kijavítása lenne szükséges, hanem az egész rendszer alapjaitól kezdve való újragondolása.

Ferenc projektjének ereje éppen abban rejlik, hogy koherens és mélyen gyökerezik a zsinatban. Ezért nem lesz könnyű kihúzni az egyházat a jelenlegi patthelyzetből. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen örökséggel szembesülve XIV. Leó pápa most döntő választás előtt áll:

• Folytatni a zsinat által megkezdett és Ferenc által továbbfejlesztett dinamikát: azaz továbbra is reformálni az egyházat a szinodalitáson keresztül, és előmozdítani az egyetemes testvériséget, hogy az emberiséget békében és igazságosságban egyesítse, a „közös otthon” szolgálatában.
• Vagy visszatérni az egyház mint az üdvösség bárkája küldetéséhez: a kinyilatkoztatott igazság továbbadásához, az emberiség Jézus Krisztuson keresztül a Szentháromsághoz vezetéséhez – ami Francis örökségével és a zsinat alapvető irányultságával való szakítást igényelne.

Ferenc pápaságának érdeme, hogy ezt a dilemmát láthatóvá és elkerülhetetlenné tette. A jövő eldönti, hogy örökségét utódja megerősíti és elmélyíti, vagy újragondolja és kijavítja, káros elveivel együtt. Mindenesetre nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Menzingen, 2025. október 4.

Szent Ferenc ünnepe

Loading... Taking too long? Reload document | Open in new tab Letöltés [364.31 KB]

Önálló link:
https://actio-catholica.hu/wp-content/uploads/2025/10/the_legacy_of_pope_francis_an_essay_in_theological_assessment_en-hu.pdf

Források:

• 1A 1970-es években megjelenő felszabadítási teológiák a Latin-Amerikai Püspöki Tanács medellíni konferenciáján születtek. Különösen előmozdították a Szentírás – különösen az evangéliumok – marxista szociológiai elemzés keretében történő újraértelmezésének gyakorlatát, azzal a céllal, hogy elősegítsék a radikális társadalmi átalakulást.
• 2„Erőfeszítéseket tesznek arra, hogy egész népeket, csoportokat, társadalmakat és kormányokat „populistának” vagy nem populistának minősítsenek. (Fratelli tutti, 156. pont).
• 3Fratelli tutti, 157. pont.
• 4Uo., 158. pont.
• 5Vö. Fratelli tutti, 159. pont.
• 6A teológiai locus az egyház által elismert forrás, amelyből a teológusok merítenek a kinyilatkoztatás elemeiből a teológiai tudomány gyakorlása érdekében. A Szentírás, a hagyomány és a liturgia mind loci-nak tekinthetők.
• 7A Laudato si’ (145. pont) című enciklikában Ferenc pápa kijelenti, hogy egy őshonos kultúra eltűnése súlyosabb, mint egy állat- vagy növényfajé, mivel ez az emberi történelemben megtestesülő isteni bölcsesség egyedülálló kifejezését törli ki.
• 8Politique et société, egy 2017-ben megjelent, Dominique Wolton szociológussal készített, könyvhosszúságú interjú. A modernizmus klasszikus kategóriáját veszi figyelembe, de kibővített hatókörrel: az egyéni tapasztalatokból származó adatok logikus átvitelével egy egész nép tapasztalataira és kultúrájára. A vallásosság így a vallás alapjává válik, amikor az ellenkezőjét várhatnánk.
• 9Evangelii Gaudium, 53. pont.
• 10Homília Redipugliában, 2014. szeptember 13.

• 11Evangelii Gaudium, n. 25.
• 12Uo., 1. fejezet.
• 13Uo., 3. fejezet.
• 14Uo., 37.
• 152015. december 8-tól 2016. november 20-ig.
• 16A II. Vatikáni Zsinat megnyitó beszéde, Gaudet Mater Ecclesia, 1962. október 11.
• 17Misericordiæ vultus, 14.
• 18Homília 169, 11.13
• 19Vö. Misericordiæ vultus, 19.
• 20Evangelii Gaudium, 176.
• 21Uo., 183.
• 22Uo., 187.
• 23Uo., 190.
• 24Uo., 65.
• 25Pápai Igazságosság és Béke Tanácsa, Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 157, in Evangelii Gaudium, 190.
• 26II. János Pál, szinódus utáni apostoli buzdítás Ecclesia in America, 1999. január 22., 27. sz., in Evangelii Gaudium, 182. sz.
• 27Evangelii Gaudium, 202. sz.
• 28Misericordiæ vultus, 23. sz.
• 29Uo.
• 301993 és 2023 között Tegucigalpa, Honduras fővárosának érseke, 2001 óta bíboros.
• 31Walter Kasper bíboros, L’Évangile de la famille, Les éditions du Cerf, Párizs, 2014, 55. o.

• 32Dokumentum az emberi testvériségről a világbékéért és az együttélésért, 2019. február 4.
• 33Fratelli tutti, 94. pont.
• 34Uo., 30. pont.
• 35Uo., 136.
• 36Uo., 135.
• 37Uo., 27.
• 38Evangelii Gaudium, 235-236.
• 39Fratelli tutti, 137.
• 40Uo., 172-175.

• 41Vö. Laudato si’, n. 18, 54, 56.
• 42Uo., 20–22, 48.
• 43Uo., 70, 91, 117.
• 44Uo., 137–139.
• 45Uo., 141–142.
• 46Uo., 48–52.
• 47Uo., 158.
• 48Uo., 192.
• 49Uo., 175.
• 50Uo., 216-220.
• 51Uo., 233-242.
• 52Uo., 1.

• 53Evangelii Gaudium, n. 102.
• 54Uo., 47.
• 55Uo., 122-126.
• 56Uo., 32.

Forrás: fsspx.news

Legolvasottabb írások383 times!