Nyomtatás Nyomtatás

A II. eucharisztikus ima visszatetsző hegemóniája és annak rendkívül kétes okai

Sem a II. vatikáni zsinat előtt előkészített liturgikus témájú munkadokumentum (schema), sem a végül elfogadott és törvényesített liturgikus konstitúció, a Sacrosanctum Concilium végleges szövege nem említ semmilyen új eucharisztikus imát. A zsinati atyák közül egyedüliként Wilhelm Duschak S.V.D. (egy németországi születésű misszionárius püspök a Fülöp-szigetekről, a protestánsoknak elfogadható ökumenikus miserend létrehozásának legfőbb támogatója) kérelmezte

egy új eucharisztikus ima bevezetését a római kánon helyett, vagy annak alternatívájaként. A zsinati többség a javaslatot nem találta időszerűnek, és nem támogatta.

Miközben a zsinat még ülésezett, számos „progresszív” teológus (pl. a hírhedt Hans Küng), vagy önjelölt liturgikus „szakértő”, elsősorban a németalföldi területekről és Franciaországból, elkezdte összeállítani saját eucharisztikus imáit. Az Apostoli Szentszék engedélyének megkérése nélkül ezeket a helyi püspökök konferenciái jóváhagyták, kinyomtatták és terjesztették még azelőtt, hogy a népnyelvek használatát a misekánon imádkozásában jóváhagyták volna.

A liturgikus reform végrehajtásával megbízott Consilium 10-es számú tanulmányi csoportja volt a miserend esetleges megváltoztatásáért felelős „szakmai” grémium. A tanulmányi csoportnak az (egyetlen) római kánon változtatás nélküli megtartásával kapcsolatos legfontosabb kifogásai három érvre épültek:

  1. A római kánon terhessé és unalmassá válna, ha mindig hangosan mondanák, hiszen mindig ugyanaz.
  2. A benne szereplő szentek listája túlságosan is Róma városához kötődik.
  3. A kánon stilisztikai szempontból nem kielégítő, és jelentős átdolgozást igényelne ahhoz, hogy összefüggő irodalmi egységként jelenjen meg, amely kielégíti a modern irodalmi ízlés igényeit.

A római kánonnal szemben (különösen Cipriano Vagaggini részéről) komoly kritika fogalmazódott meg annak „belső szerkezeti és teológiai hibái” miatt. A tridenti zsinat tanítását a misekánonról teljesen figyelmen kívül hagyták: „És miközben illendő, hogy a szent dolgok szent módon legyenek kiszolgáltatva, és minden szent dolgok között ez az áldozat a legszentebb; azért, hogy méltóképpen és tisztelettel legyen fölajánlva és magunkhoz véve, a Katolikus Egyház sok évvel ezelőtt megalkotta és meghatározta a Szent Kánont, amely olyannyira mentes minden hibától, hogy nincs benne semmi olyan, ami nem a legmagasabb fokon árasztja egy bizonyos életszentség és jámborság kedves illatát, és ami nem emeli föl Istenhez azoknak lelkét, akik az áldozatot fölajánlják.” (XXII. ülésszak, 4. fejezet.) Szerencsére, egyesek erőteljes ellenállása miatt (pl. éppen a hamletikus alkatú VI. Pál pápa részéről) a Consilium kénytelen volt elvetni a római kánon szövegének radikális újraszerkesztésére irányuló szándékát, ehelyett úgy döntöttek (a holland püspökök példáját és kérvényeit követve), hogy új szövegeket hoznak létre saját stilisztikai preferenciáiknak megfelelően.

Eredetileg két már létező, történelmi előzményekkel rendelkező anaforát akartak használni: a Hippolytus-féle kánont (a II. eucharisztikus ima ihlető forrását) és Szent Bazil alexandriai anaforáját (melyet végül nem fogadtak el, mert bizonyos teológiai nehézségeket vetett föl az epikélizis kérdése). Végül két vadonatúj kompozíciót fogadtak el: a bencés Cipriano Vagaggininak, a római Sant’Anselmo pápai liturgikus intézet professzorának tollából. Ez a két új eucharisztikus ima szolgált a jelenlegi III. és IV. kánon alapjául.

Az 1967 októberében Rómában megtartott püspöki szinóduson a püspökök többsége egyetértett azzal a javaslattal, hogy új anaforákat illesszenek be a készülő új misekönyvbe, de csak bizonyos kikötésekkel, amelyek közül az egyik az volt, hogy a római kánonnak mindig az első és legkiválóbb helyet kell elfoglalnia az anaforák között, valamint ezt kell használni vasár- és ünnepnapokon (ez a kikötés ma már nyilvánvalóan üres és impotens frázis).

A progresszív püspökök szorgalmazására és a Consilium „szakértőinek” támogatásával terveztek engedélyezni sok más, már használatban vagy terjesztésben levő eucharisztikus imát (a ’60-as évek végére körülbelül már kb. 200 ilyen szövegről tudunk), de a pápa negatív döntése végül e reményeket lehűtötte. Ennek ellenére néhány püspöki konferenciának sikerült jóváhagyatnia egyes új szövegek használatát pro aliquibus locis – bizonyos területeken (pl. Svájci kánonok, gyermekkanonok).

Egy átlagos mai egyházközségben a II. eucharisztikus ima a leggyakrabban használt kánon, még vasárnapokon és kiemelt ünnepeken is. Olykor a III. eucharisztikus imát is igénybe veszik, különösen vasárnap és ünnepnapokon. A IV. eucharisztikus imát azonban alig használják; elsősorban azért, mert túl hosszúnak találják. Az I. eucharisztikus imát, a római kánont, amelyet a római rítusban nagyjából másfél évezreden keresztül használtak kizárólagosan, manapság szinte soha nem imádkozzák a papok. Amint egy olasz liturgikus tudós megjegyezte: „Használata manapság olyan minimális, hogy statisztikailag irreleváns”.

Szokás azt állítani, hogy a II. eucharisztikus ima lényegében megegyezik az úgynevezett „Hippolytus-kánonnal”. Hippolytus a harmadik század egyházának eléggé ellentmondásos alakja volt (†236). Igazhitűségét számos ponton gyanú övezte, de más tekintetben kifejezetten szorgos támogatója volt az ortodoxiának. Két pápával, Zephyrinus-szal (†217) és Callistus-szal (†222) komoly nézeteltérései akadtak, és az utóbbival szemben ellenpápává kiáltatta ki magát. Végül kiengesztelődött az Egyházzal, és vértanúként halt meg Szardínia sóbányáiban, az igazi pápával együtt. Számos korai egyházi forrást köszönhetünk neki, köztük azt is, ami egyes modern tudósok szerint a római egyház legkorábbi eucharisztikus imája volt, bár erősen vitatott, hogy ezt bárki valaha használta-e a szentmiseáldozat bemutatásakor.

Az úgynevezett Hippolytus-kánon az Apostoli Hagyomány című értekezés része. Ez az apostoli hagyományról alkotott személyes gondolatait tükrözi, és az Egyház soha nem ismerte el hivatalos egyházi könyvként. Az eredeti görög szöveg elveszett, és a most elérhető verzió kopt, arab, etióp, szír és latin változatokon alapul. Ezért nem tudjuk, hogy a meglévő szöveg mennyiben felel meg annak, amit Hippolytus valójában írt. Az összes tudós, aki ezt tanulmányozta, egyetért azzal, hogy a szöveg története során minden egyes egymást követő kiadással kiegészítéseket és módosításokat szenvedett. Egyes tudósok nagyon kritikusan kezelik a szöveg integritását. A teljes szöveg éppen legellentmondásosabb része az eucharisztikus ima, amelyben az eredeti jelentős módosításának gyanúja merül föl. Végül Hippolytus maga sem állította soha, hogy eucharisztikus imája a III. századi Rómában valaha is használatban állt volna. Világossá teszi, hogy az Apostoli Hagyományban található imák nem mások, mint az általa kívánatosnak tartott imádság modelljei.

Louis Bouyer, aki a reform-liturgia előkészítő bizottságának, a Consiliumnak tagja volt, elismerte, hogy jelentős szerepet játszott a II. eucharisztikus ima összeállításában, és emlékirataiban az alábbiakat adja elő: „Dom [Bernard] Botte-ot és engem fölkértek, hogy a szöveget [a Hippolytus-féle eucharisztikus imát] toldozzuk-foltozzuk be, és ezeket az elemeket (Sanctus és közbenjáró könyörgések) illesszük bele – másnap reggelre! […] Ma sem tudom újraolvasni ezt a valószínűtlen kompozíciót anélkül, hogy ne emlékeznék vissza a kávézó teraszára a Trasteverén, ahol a ránk szabott feladatot gyorsan be kellett fejeznünk, hogy a [Vatikán] Bronzkapuja előtt meg tudjunk jelenni a ’gazdáink’ által megjelölt időpontig.” (Louis Bouyer, Louis Bouyer emlékiratai, 2014, 221–222.)

Bernard Botte (1883-1980) és Louis Bouyer (1913-2004)
A II. eucharisztikus ima valódi szerzői ők voltak,
nem a Szentlélek vagy az Anyaszentegyház Hagyománya

A II. kánon szerzői – egy estés kávéházi „ülésszakuk” során – megtartották a római Sanctust, és a hippolytusi anyag egy részét beillesztették annak választható saját prefációjába, de ha a celebránsok más prefációkat használnak vele, akkor az eredeti anyag ezen része teljesen kimarad. Jelenleg a II. kánon 48 sorból áll, kivéve a nép akklamációját (Halálodat hirdetjük, Urunk…), amely a Missa Normativa állandó része és nem a II. kánon sajátja, valamint a halotti és egyéb fogadalmi misék saját betétjeit. Ebből a 48 sorból 30 azonos vagy hasonló a római kánon megfelelő részeihez, csak 7 felel meg a hippolytusi kánon adott részének, 5 leírható köztesként, azaz, egyikkel sem azonos, de mindkettőre hasonlít, 2 valószínűleg keleti eredetű beillesztés alapján került a hippolytusi kánonba, 1 mozarab, 1 gallikán és 2 kifejezetten új kompozíciónak tekinthető. Ezért nagyon kétséges, hogy lehet-e erre a toldozott-foltozott kánonra úgy hivatkozni, mint amely stilisztikai egységgel bír; és a tény, hogy kétharmadát a római kánonból származtatják, igen megnehezíti, hogy bármiféle komoly stilisztikai eltérést (még kevésbé javulást) tulajdonítsunk neki.

A Római Misekönyv általános rendelkezéseinek 364-ös szabálya kimondja: : „A II. eucharisztikus ima, sajátosságai miatt, helyesebben alkalmazható hétköznapokon, vagy különleges körülmények esetén.” A rubrika javaslata ellenére gyakran használják vasárnap, parancsolt ünnepeken, illetve kiemelt, koncelebrált ünnepi misék során. A rubrika szerint ez a hétköznapokra a legmegfelelőbb “sajátos jellemzői miatt“. Nos, a legszembetűnőbb “sajátossága” valójában a szélsőséges rövidsége. Elméletileg az anafora (ideértve a kenyér és bor központi helyzetű konszekrációját is) a miserend legfontosabb és leghangsúlyosabb része, ám amikor a II. kánont használják, ez csak kb. 3–5 percig tart (beleértve a hívek fölkiáltását, a pap rituális gesztusait és még a halottakról való különleges megemlékezést is). Eltekintve most attól, hogy a II. kánon minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem Hippolytusé, hiszen éppen annak üdvtörténeti és teológiai szempontból legfontosabb részeit vágták ki, sőt inkább hasonlít egy kibelezett római kánonhoz, a 3-5 perc, ami alatt a szöveg elimádkozható, aránytalanul és méltatlanul rövid, teljesen alkalmatlan az ünnepi és vasárnapi liturgiák emelkedett hangulatához, különösen, ha összevetjük az ilyenkor egyáltalán nem ritka 20-30 perces homíliával! Ez nyilvánvalóan óriási aránytévesztés, ami mögött – ha rosszindulatúk lennénk – még akár egyfajta protestáns-ízű eltolódást is sejthetnénk az oltáráldozati liturgiáról az ige asztalának szolgálata felé.

Az egyértelmű, nyilvánvaló és kézenfekvő megoldás természetesen a minimum másfél évezreden át egyetlen, valóban ősi eucharisztikus ima, a római kánon következetes (ha nem kizárólagos) használata a latin liturgia rituális hagyományaiban. Én személy szerint (egyházi jóváhagyás ide vagy oda) jobban bízok abban, hogy egy ilyen ősi szöveg (melyet a tridenti zsinat határozatban definiált hibátlanként, jámborságot és életszentséget árasztóként) szentségileg hatékony, a hit nyilvános kifejezéseként szabatos, a köteles hódolat imájaként Istennek igen tetsző. Sokkal inkább, mint azok a szövegek, amelyeket a nem éppen vallási teljesítményeiről híres XX. század fennhéjázó írástudói, a Vagagginik, a Botte-ok, a Bouyer-k szerkesztettek poros könyvtárszobákban, vagy caffè macchiatót szürcsölgetve a római bárok teraszán.

Tanulságképpen, itt letölthetővé teszem az eredeti Hippolytus-kánon, a II. eucharisztikus ima jelenleg hatályos változata és a misekönyv eredeti latinjához filológiailag sokkal hűségesebb saját fordítás táblázatban egymás mellé helyezett szövegét, mely sorról-sorra követhetően leleplezi, hogy milyen félrevezető és álságos kijelentés az, hogy a II. kánon szövege Hippolytusra és a római egyház III. századi gyakorlatára vezethető vissza.

Loader Loading...
EAD Logo Taking too long?

Reload Reload document
| Open Open in new tab

Letöltés

Forrás: Alácsi Ervin atya blogja