15 éves koromban rendszeres ministránsként megemlítettem a plébánosomnak: annyira tetszik az oltárszolgálat, hogy elgondolkoztam a papi hivatáson. Mivel bolsevik idők jártak még, állami gimibe jártam és nem tanultam latint, azonnal kijelentette: ha szemináriumba készülsz, előtte meg kell tanulnod latinul, majd itt a plébánián magánórákat adok neked. Emlékszem, mennyire megdöbbentem: latint? minek? ráadásul a szeminárium előtt?
Úgy tűnik, akkoriban egy valamirevaló plébános, akit még a két világháború között szenteltek, a latin tudást elválaszthatatlannak tartotta a papságtól. Persze ez még az a papi generáció volt, amelyik időnként összejárt bridzsezni, fröccsözni, a kártyaasztalnál pedig latinul konverzáltak, csak hogy frissen tartsák egykori tudásukat. Bizony!
Ma, nagyjából 30 évvel később odáig jutottunk, hogy egyes püspökök (név nélkül) már olvasni sem tudnak latinul, a papok többsége (tisztelet a kivételnek) gúnyosan kiröhögi azt a kollégáját, aki időnként bátortalanul a latin nyelv fontosságára próbálja fölhívni a figyelmüket. Mi történt itt néhány évtized alatt? MI VÁLTOZOTT? ELVILEG ÉS JOGILAG SEMMI! Egyesek olykor tesznek néhány bátortalan kísérletet arra, hogy a II. vatikáni zsinatra, vagy inkább annak szellemére (ami kb. olyan mint A tanú című zseniális filmben a szocialista szellem vasútja) hivatkozzanak, de ennek A VALÓSÁGBAN SEMMI ALAPJA.
Kezdjük azzal, hogy a zsinat pápája, a “nyitás embere”, az azóta legitimációs céllal szentté avatott XXIII. János pápa éppen a zsinat hajnalán (1962. február 22-én) deklarálta meglehetősen teátrális stílusban a latin nyelv fontosságát és nélkülözhetetlenségét az Anyaszentegyház (főként a római klérus) életében. Gyakorlatilag példátlan dolog, hogy a pápa a latin nyelvről írt Veterum Sapientia kezdetű apostoli konstitúcióját nyilvános gesztussal a Szent Péter bazilika főoltárán írta alá (semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy pontifikátusa egyik leghangsúlyosabb tettéről van szó). A “jó János pápa” e dokumentummal (csakúgy, mint az 1960-as római szinódus határozataival) ékes bizonyítékát adta annak, hogy nagyon téved, aki őt utólag liberális hajlamú reformernek akarja beállítani. A kiváló apostoli levél teljes szövege olvasható (Szerk.: és letölthető) e bejegyzés végén. Érdekességként megjegyezzük, hogy ezt a dokumentumot és annak rendelkezéseit senki azóta nem helyezte hatályon kívül. Foganatja viszont (ez utólag már cáfolhatatlan) sem sok volt, ezért szokás “elveszett enciklika“-ként emlegetni.
De nemcsak az ún. aggiornamento atyjának nem állt szándékában a latin nyelv használatát végzetesen elsorvasztani, de magának a II. vatikáni zsinatnak sem. Nézzük a zsinati dokumentumok mit mondanak a latin használatáról: “A latin szertartás sok évszázados hagyománya szerint a klerikusoknak a szent zsolozsmában meg kell maradniok a latin nyelvnél.” (Sacrosanctum Concilium, 101. 1. §) Ezt több zsinat utáni rendelkezés is kifejezett módon megerősítette. Ennek ellenére ma vajon hány kolléga forgatná lelki haszonnal a Liturgia Horarum latin nyelvű kiadását? A plébániák padlása tele van ilyen kiadványokkal. Persze a zsinati határozat megengedte a püspököknek, hogy szigorúan egyénileg elbírált esetekben és kivételként ez alól fölmentést adjanak, de világos, hogy ez eseti engedmény, főleg a missziós területek gyengén képzett bennszülött klérusának szólt, és maga VI. Pál is szomorú fejleménynek, sőt abúzusnak tartotta, hogy egyre több kérelem érkezett ilyen fölmentésre. 1966. augusztus 15-i, Sacrificium Laudis című apostoli levelében így panaszkodik a püspököknek: “A levelekből, amelyeket néhányan küldtetek, és sok más forrásból megtudjuk, hogy széthúzó [a törvényestől eltérő] gyakorlatokat vezettek be a szent liturgiába a ti közösségeitek vagy tartományaitok (csak azokról beszélünk, amelyek a latin rítushoz tartoznak). Míg egyesek nagyon hűek a latin nyelvhez, mások be akarják vezetni a népnyelvet a kórusimában [zsolozsmázásban]. Mások, különféle helyeken, szeretnék lecserélni a gregorián éneket újonnan szerzett dallamokra. Sőt néhányan kitartóan azt hangoztatják, hogy a latin nyelvet teljes mértékben el kell törölni. El kell ismernünk, hogy ezek a kérések némileg fölzaklatnak és elszomorítanak bennünket. Kíváncsivá tesz minket, hogy mi az oka ennek az új gondolkodásmódnak és ennek a hirtelen ellenszenvnek a múlt iránt; kíváncsiak vagyunk, hogy miért erőltetik ezeket a dolgokat.”
Ahogy a XXIII. Jánosnál még nyilvánvalóbban legitimációs célzattal kanonizált VI. Pál ebben az apostoli levélben elismeri, a latin nyelv megtartása nem kis erőfeszítésekkel jár ugyan, de a problémák nem fölülmúlhatatlanok, ha a püspökök betartják a papképzésre vonatkozó zsinati előírásokat, pl. az Optatam Totius dekrétum rendelkezését: “[A papnövendékeknek] a latin nyelvet is el kell sajátítaniuk, azon a fokon, mely lehetővé teszi, hogy a tudományos forrásokat és az Egyház megnyilatkozásait érthessék és fölhasználhassák. Tanítani kell minden szertartás saját liturgikus nyelvét, és nagyon támogatni kell a Szentírás és a Szenthagyomány nyelveinek megfelelő ismeretét.” (13.) Vagy amint VI. Pál még a zsinat alatt kijelentette: “A fiatal pap kulturális formációjának minden bizonnyal magában kell foglalnia a megfelelő nyelvek, különösen a latin nyelv ismeretét (főként a latin szertartásúak között).” (apostoli levél, Summi Dei Verbum, 1963. november 4.) VI. Pál pápai tekintélyével expressis verbis megerősítette a Veterum Sapientia fontosságát és hatályosságát: “A pápáknak mindig is erős meggyőződése volt, hogy a latin és az ókori nyelvek tanulása elválaszthatatlanul kapcsolódik a papságra készülő fiatalok oktatásához és képzéséhez, és e témában fontos és komoly dokumentumokat tettek közzé mind a múltban, mind a jelen időkben…. Az Apostoli Szentszék által az ügyben kiadott legutóbbi dokumentumok közül minden bizonnyal a legfontosabb helyet foglalja el a Veterum Sapientia kezdetű apostoli konstitúció.” (Studia Latinitatis, motu proprio, 1964. február 22.)
Azoknak pedig, akik azt merik mondani, hogy a zsinat szelleme már meghaladta a zsinat betűjét (mondjuk az ilyenek nyilván nem ismerik az egyházi tanítóhivatal működésének belső és szükségszerű logikáját), azt feleljük: a jelenleg hatályos egyházi törvények, rendelkezések is előírják azt, amit a zsinat és a “zsinat pápái” tanítottak: “A papnevelés szabályzata gondoskodjék arról, hogy a növendékek ne csak a hazai nyelvet sajátítsák el pontosan, hanem a latint is JÓL ISMERJÉK.” (Egyházi Törvénykönyv, 249. kán.) Ezen túl a zsinat utáni pápák tanítóhivatala is megerősíti, hogy a jelenlegi helyzet szégyenletes, tarthatatlan, sőt a törvény betűjével és szellemével szöges ellentétben áll. II. János Pál Sapientia Christiana kezdetű apostoli konstitúciója (1979. április 29.) ezt írja elő: “A teológiai karok számára szükséges a latin nyelv megfelelő ismerete, hogy a hallgatók megértsék és fölhasználhassák az Egyház forrásait és dokumentumait.” (IV. rész, 3. §.) XVI. Benedek nem kevésbé egyértelműen fogalmaz: “Sürgősen támogatni kell a latin jobb megismerése és hozzáértőbb használata iránti elkötelezettséget mind az egyházi összefüggésben, mind a kultúra szélesebb világában.” (Lingua Latina, 3. §., motu proprio, 2012. november 10.) Még világosabb kifejezését látjuk a pápai szándéknak a Sacramentum Caritatis kezdetű poszt-szinodális buzdításban (2007. február 22.): “Ahhoz, hogy az Egyház egyetemességét és egységét jobban kifejezzük, a Püspöki Szinódus javaslatait követve, összhangban a II. Vatikáni Zsinat útmutatásaival – az olvasmányokat, a homíliát és a hívek közös könyörgését kivéve –, jó, ha az ilyen szentmiséket [nemzetközi találkozók alkalmával] latin nyelven végzik; ugyanígy latinul imádkozzák az Egyház hagyományának legismertebb imádságait, és esetleg a gregorián ének tételeit. Még általánosabban kérem, hogy a leendő papokat a szemináriumi évektől kezdve készítsék föl arra, hogy értsék és végezni tudják a szentmisét latinul, továbbá, hogy használni tudják a latin szövegeket és énekelni tudják a gregoriánt; ne mulasszák el megtanítani a híveknek latinul a legáltalánosabb imádságokat és a liturgia bizonyos részeinek gregorián énekeit.” (62. §.)
Ebből nyilvánvaló, hogy következetes és folyamatos elvárásként állította föl XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek pápák tanítása, hogy minden papnövendéknek EL KELL SAJÁTÍTANIA a római egyház saját nyelvét. Senki sem állíthatja tehát, hogy a 249. kánon rendelkezései azért váltak “halott betűvé”, mert a jogalkotó nem tudta az élő emlékezetben megtartani a hozzájuk való ragaszkodást. A pápák hozzáállását a latin tanulmányok előmozdításához még a papnevelésnél is szélesebb összefüggésekben bizonyítja a VI. Pál által létrehozott Latin Akadémia; egy olyan alapítás, amelyet XVI. Benedek helyreállított és megerősített. A latin nyelv ismeretének elkeserítő hanyatlását a klérus körében nem az Egyház tanítóhivatalának és jogalkotásának hiányosságaira vezethetjük vissza, hanem a végrehajtók érdektelenségére és engedetlenségére. A papnevelés elsődleges fölvigyázói és felelősei a püspökök és az általuk kinevezett szemináriumi nevelők, tanárok. Az ő feladatuk lenne, hogy ellenőrizzék és kikényszerítsék az egyházi törvények és szentszéki rendelkezések hűséges betartását és betartatását azzal, hogy a papszentelésre vonatkozó alkalmasság (papi idoneitás) elengedhetetlen követelményeként kezeljék a jó latin tudást. Mint tudjuk, látjuk, ennek ma semmi köze a valósághoz. Így következhetett be, hogy a mai papok többsége jóformán olvasni sem tud latinul, aki pedig egyházi körökben a latin nyelv fontosságára és kivételezett helyzetére merészel utalni, annak föl kell készülnie arra, hogy értetlenség, gúny, közutálat (netán burkolt vagy nyílt üldöztetés) tárgyává válik.
A Monty Python-csoport Brian élete című filmjéből vett klasszikus jelenet sajnos ma simán lejátszódhatna egy középiskolai latin tanár és egy római katolikus papnövendék (netán plébános) között. Íme:
Loading...
|
Reload document 
Open in new tab Legolvasottabb írások918 times!
