Az ádventi koszorú gyertyái – II. gyertya – Pro Missa Tridentina Alapítvány

„Nem tűnik el a jel Júdától, sem a királyi pálca a lábától, amíg le nem róják neki az adót és a népek nem engedelmeskednek neki.” [Ter 49,10]

Az Ószövetségben az embereknek 4 ezer évig kellett várniuk, amíg eljött az, akit az Ég a bűnbeesés után az őszülőknek megígért. Ádám és Éva bűnbeesése után a földkerekség olyanná vált, mint egy ádventi koszorú, melyen minden gyertya kialudt. De ebben a sötétségben a Jóisten újra és újra meggyújtott egy gyertyát, azáltal, hogy vagy Ő maga vagy egy prófétája az elkövetkezendő megváltást megjövendölte.

1900 évvel Krisztus születése előtt újabb gyertya gyulladt meg, amikor Jákob pátriárka fiait a következő szavakkal áldotta meg: „Nem tűnik el a jel Júdától, sem a királyi pálca a lábától, amíg le nem róják neki az adót és a népek nem engedelmeskednek neki.” [Ter 49,10]

Advent beköszöntével mi is újra meggyújtjuk a koszorún a gyertyákat, amíg csak el nem jön Üdvözítőnk születésének ünnepe. Mi is bűnbánattal és jó szentgyónással készülünk e napra, hogy az Üdvözítőt tiszta szívvel fogadhassuk. Ezért van négy gyertya (a négy vasárnap szimbólumaként) és egy viola szalag (viola a bűnbánat színe) az ádventi koszorún. Életünk folyamán is négy gyertyát gyújtunk meg, amíg a Megváltó számunkra újra eljön személyes ítéletünkkor: a keresztelési, az elsőáldozói, a menyasszonyi vagy szentelési és a halotti gyertyánkat. A mi életünk koszorúja is körül van tekerve egy lila szalaggal, a bűnbánat, a kereszthordozás szalagjával.

2. Az első áldozás gyertyája

Közülünk sokan már meggyújtották életük ádventi koszorúján a második gyertyát is, mégpedig első áldozásuk napján. A Legméltóságosabb Oltáriszentséggel Krisztus közelebb kerül hozzánk. Mily lelkesen készültünk egykor arra a napra, amikor először vehettük magunkhoz Megváltónk testét a szentáldozásban! Mennyi áldozat és ima által készítettük elő szívünket erre az alkalomra!

Azóta azonban a szentáldozás sokunknál megszokottá vált. Hiányzik belőlünk az igazi vágyakozás utána. A szeretet és az áldozat öröme. Olykor úgy tűnik, hogy a Megváltónak már csak egészen kicsiny hely és idő jut túlzsúfolt határidőnaplónkban. Talán egy negyedórányi, de több nem. Sokszor úgy kezeljük Őt, mint egy nem szívesen látott vendéget, aki további terhet jelent csak számunkra. Őrömről pláne már nem is beszélhetünk.

Vegyük talán éppen ezt a gyertyát fontosnak a mostani ádventi időre, határozzuk el magunkban, hogy ezentúl jobban készülünk fel a szentáldozásra, és köszönetet sem felejtünk el utána adni. Napunk, életünk legértékesebb pillanatai ezek. Ha a szentmise után nem találunk erre időt, mert a kötelezettségek ismét hívnak bennünket, akkor feltétlenül legalább utólag, otthon szakítsunk időt a hálaadásra.

p. Martin Fuchs

Legolvasottabb írások1249 times!