A Marcello Semeraro bíboros vezetésével a Szentek Ügyéért Felelős Dikasztériumban felállított új bizottság alkalmából felmerült a kérdés, hogy Ferenc pápa pontifikátusa alatt hogyan alakul – vagy inkább visszafejlődik – a kanonizációs eljárás.
Ezt az involúciót különösen Roberto de Mattei és Giuseppe Nardi vatikánista tanulmányozta. Ez abban áll, hogy a kanonizációt úgy alkalmazzák, hogy nem veszik a fáradságot, hogy alkalmazzák azt az eljárást, amelyet az Egyház VIII. Urbán pápa (1623-1644) kezdeményezésére bölcsen bevezetett, és amelyet Prosper Lambertini, XIV. Benedek pápa (1740-1758) munkája tisztázott.
János Pál pápa reformjai már komolyan csökkentették ezt a folyamatot. Ferenc azonban más utat választott, hogy a lényegéhez jusson, mégpedig kétféleképpen.
Equipollent kanonizációk
A kanonizációnak ez a formája olyan személyekre vonatkozik, akiket haláluk után szentként tisztelnek, akiknek szentségük híre állandó és széles körben elterjedt volt, és akiknek az elmúlt évszázadok során közbenjárásukkal csodákat tulajdonítanak.
Ha ezek a feltételek teljesülnek, a pápa saját hatáskörben, nyilvános rendelettel, tárgyalás és szentté avatási szertartás nélkül, “egyenértékű” szentté avatást hajthat végre, más szóval kiterjesztheti az egyetemes egyházra a boldogok tiszteletére végzett liturgikus kultuszt.
Az egyháztörténelem első 1700 évében mindössze 12 equipollent kanonizáció történt. A legtöbb rendalapítókat érintett: Szent Romuald, a kamalduli bencések alapítója; Xanteni Szent Norbert, a premontreiek alapítója; Szent Brúnó, a karthauziak alapítója; vagy Nolasco Szent Péter, a Merci Miasszonyunk Rendjének (a mercedáriusok) alapítója.
Az elmúlt 300 évben, Ferencig 17 ilyen szentté avatás történt, köztük Damjáni Szent Péter és a szláv apostolok, Szent Cirill és Metód. Egyet II. János Pál, aki három, magyar kálvinisták által meggyilkolt papot szentté avatott, egyet pedig XVI. Benedek.
Ferenc pápa pontifikátusának első 14 hónapja alatt hatszor élt ezzel a formával, nevezetesen XXIII. János esetében, akiről azt állította, hogy a II. vatikáni zsinat már “akklamációval” szentté avatta. Maga az egyenrangú szentté avatás fogalma ebben az esetben értelmét veszti, mivel a XIV.
A mártíromság új formája
2017. július 11-én Ferenc pápa a Maiorem Hac Dilectionem motu proprio által bevezette a mártírrá nyilvánítás egy új formájáit: az “oblatio vitae” vagy “életfelajánlás“, amely egyes számban van, mert a mártíromság definíció szerint megköveteli, hogy a hit gyűlöletében ölték meg.
Ugyanezen a napon Msgr. Marcello Bartolucci, a Szentek Ügyei Kongregációjának titkára a L’Osservatore Romano című lapban kifejtette, hogy a boldoggá avatás eléréséhez a már meglévő három út mellett most már egy negyedik út is létezik: a vértanúság, a hősi erények és az “egyenrangú boldoggá avatás“. Az új negyedik út az “élet felajánlása“.
Az új utat Roberto de Mattei írja le “Pope Francis’ New Pantheon of Martyrs” (Ferenc pápa új mártírpanteonja) című cikkében az Európai Korrespondencia honlapján. Joggal mutat rá, hogy a hit és a vértanúság között már nincs kapcsolat. Jellemző példa erre Oscar Romero salvadori érsek kanonizálása.
Msgr. Vincenzo Paglia, az ügy posztulátora összefoglalja:
“Valóban, El Salvador érsekét nem azért ölték meg ateista üldözők, hogy megtagadja a Szentháromságba vetett hitet; keresztények gyilkolták meg, mert az élet ajándékának mély megérzésében az evangéliumot akarta megélni”.
A nyitott ajtó
Prof. Roberto de Mattei a kanonizációs eljárások politizálódását mutatja be, amikor már nem az odium fidei miatt kell elszenvedni a halált, hanem például “a szegények, a bevándorlók és a föld “perifériáinak” szolgálatában álló politikai döntés következményeként“.
Vajon boldoggá lehet-e avatni a 70-es és 80-as évek gerillapapjait, akik “a politikai forradalmak szolgálatában” haltak meg? (Szerk.: IGEN. Ugyanis lényegében Ferenc pápa a Felszabadítás teológiáját (is) követi, így ez a kommunista eszme közel áll hozzá, és a papok, akikről szó van, mind ezt követték) Vagy akár az összes katonát, aki elesett a hazájáért? És mindenekelőtt: megáll-e ez a határ az egyház határainál, vagy ez az “életfelajánlás” más keresztényekre, más vallásokra, sőt ideológiákra is vonatkozik?
A választ talán a Szentek Ügyéért Dikasztériumon belül felállított Hittanúk Bizottsága fogja megadni, hiszen Marcello Semeraro bíboros, a Dikasztérium prefektusa máris jó jelöltként mutatta be Dietrich Bonhoeffer1 lelkészt. (Szerk.: ami azért BOTRÁNYOS, mert eretnek)
Forrás: fsspx.news
[1] Dietrich Bonhoeffer (Breslau, 1906. február 4. – Flossenbürg, 1945. április 9.) evangélikus lelkész (Szerk.: azaz az eretnek Luther követője), teológus, a második világháború alatti német ellenállás támogatója és mártírja.
Egy nyolcgyermekes család hatodik gyermekeként született. Apja, Karl Bonhoeffer híres berlini neurológus volt. Dietrich 1923-ban kezdte meg teológiai tanulmányait Tübingenben, a stúdiumot Berlinben és New Yorkban folytatta. 1927-ben doktorált, Sanctorum communio (A szentek közössége) témában. Segédlelkészi idejét Barcelonában töltötte. Habilitációs dolgozatának címe: Akt und Sein (Cselekedet és lét).
1931-ben Berlinbe került, ahol egyetemi lelkészként és ökumenikus ifjúsági titkárként szolgált. 1933-ban Londonba utazott. Két esztendeig volt lelkipásztor az angol fővárosban. Ez alatt az idő alatt ökumenikus egyházi kapcsolatok kiépítésén fáradozott. 1935-ben tért vissza hazájába, és elfogadta a felkérést, hogy Finkenwaldban a nemzetiszocialista ideológiát ellenző Hitvalló Egyház illegális igehirdetői szemináriumának a vezetője legyen. Az itt folyó munkát a Gestapo 1940-ben már másodszor tiltotta be, Bonhoeffert pedig eltiltotta a tanítástól, az igehirdetéstől és a publikálástól, ő azonban a tilalom ellenére is papírra vetette gondolatait. 1937-ben született meg A szentek közössége, 1938-ban pedig a Követés című munkája.
Bonhoeffer sógorán, Hans von Dohnányin keresztül kapcsolódott be az ellenállási mozgalomba, emiatt 1943-ban börtönbe került. A börtönből számos levelet írt szüleinek, barátainak és menyasszonyának, Maria von Wedermeyernek. E feljegyzéseket barátja, Eberhard Bethge gyűjtötte össze; németül 1951-ben, magyarul 1999-ben adták ki Börtönlevelek címmel.
Heinrich Himmler, az SS főparancsnoka személyesen adott parancsot Bonhoeffer akasztására, melyet 1945. áprilisának egy hajnalán a flossenbürgi koncentrációs táborban hajtottak végre.
Legolvasottabb írások315 times!
