Alighogy teret nyer a gyanú, hogy a Rómából nemrég kiszivárgott pletykák valószínűleg egy bizonyos csoport gonosz szándékait tükrözik a pápai környezetből, minthogy konkrét lépéseket írnának le, máris jelek mutatkoznak arra, hogy talán mégiscsak lesz dokumentum.
Január 18-án az Insidethevatican.com egy meg nem nevezett pap levelét tette közzé, aki “egy amerikai érsekre” hivatkozva valami nagyon hasonlóról számolt be, mint a január 13-i “pletykáink” forrása. És ez a levél egy megfelelő dokumentum közzétételének időpontját, vagy inkább időtartamát is megadta: Április vagy május.
Ami a dokumentum formáját illeti, a levél, akárcsak forrásunk, az “apostoli konstitúció” formáját említi, hogy hangsúlyozza annak egyenrangúságát az 1969-es Bugnini Misekönyv ünnepélyes bevezetésével. Ami a tartalmat illeti, a levél szerint mindenekelőtt arról van szó, hogy megfosztja a püspököket a 87. kánonban és más kánonokban felkínált lehetőségtől, hogy “lelkipásztori okokból” kivételeket engedélyezzenek a római utasítások alól. Mint ismeretes, különösen az angolszász világban sok püspök ezt a jogi helyzetet kihasználva rendkívül tétován hajtotta végre a Traditionis Custodes-t. Most a despota tekintélyelvű aktusával kell őket “sorba kényszeríteni“. Az érsek további információjaként a forrás arról tájékoztat, hogy a szigorított szabályozás elsősorban az egyházmegyéket érinti, míg a régi rítusú közösségek “kiváltságát“, hogy a XXIII. jánosi misekönyv szerint zártkörűen celebrálhatnak a lakóhelyükön, nem érinti.
A püspökök hatáskörébe való bejelentett beavatkozás – legyen az egy kifejezett utasítás, legyen az az egyházjog feltehetően törvénytelen módosításának kísérlete – minden vészharangot meg kell kongatnia, és nem csak a hagyománybarát püspökök körében.
Ez a lépés, amennyiben a pletykából tény lesz, zökkenőmentesen illeszkedik Ferenc azon politikájába, hogy szisztematikusan megfosztja a helyi ordináriusokat hatalmuktól, és “regionális biztosokká” degradálja őket, amit az utóbbi években egyre inkább követett. A különböző zsinatokra és azok dokumentumainak megalkotására jellemző volt, hogy Ferenc csak annyiban veszi figyelembe a püspököket, amennyiben azok egyetértenek az ő egyházpolitikájával. Hasonló volt a helyzet az egyházmegyékben a hagyományos liturgia helyzetéről szóló vatikáni felmérésről szóló püspöki visszajelzések rendkívül szelektív felhasználásával. Ennek legfrissebb példája, hogy a pápa átvette “az ő” római egyházmegyéjének közvetlen igazgatását, és ezzel korábbi helytartóit, köztük egy bíborost, gyakorlatilag segédpüspöki pozícióba sorolta.
Az, hogy a most híresztelt kánonjogi változás mennyiben joghatályos egyáltalán – és mennyiben érvényesíthető a központi hivatal által is -, kérdéses, és itt nem ez a téma. De félreérthetetlen, hogy Ferenc és jezsuitái ezzel (nem először) közvetlen ellentmondásba kerülnek a II. vatikáni zsinat dokumentumaival (különösen a Christus Dominusszal), amelyekben a helyi püspökök kifejezetten nem a pápa “megbízottjaiként“, hanem – az apostolok utódainak köréhez való tartozásuknál fogva, ami viszont köti őket – saját tekintélyük birtokosaként vannak kiemelve. Ezt annak idején azért határozták el, hogy a II. vatikáni zsinat után a pápai szupremácia népszerű félreértelmezéseivel és túlzásaival (hiperpapalizmus) szemben fellépjenek. Most Ferenc ismét visszaesik ezekbe a félreértelmezésekbe, sőt még fokozza is azokat.
Ez nem csak a jogi és dogmatikai kérdésekre vonatkozik, amelyeket az ügy szakértőinek kell megvitatniuk. Ferenc akciójának rendkívül aktuális egyházpolitikai jelentősége is van. Egyrészt azzal a kérdéssel, hogy vajon valóban teljesíteni tudja-e azt a vágyát, hogy “vasököllel” uralkodjon az egész világon a hátralévő kis idejében. Hatalma gyenge, és sok megfigyelő úgy véli, hogy még a Kúria szűk körében is régen elvesztette a hatalmát. De akkor azzal a még fontosabb kérdéssel, hogy utódjának választói – különösen a Ferenc által “a perifériáról” kinevezett, helyi ordináriusként gazdag tapasztalattal rendelkező bíborosok – hajlandóak lesznek-e elfogadni és állandósítani “rangjuk” elvesztését.
Sok minden szól ellene, és minden amellett, hogy Ferenc, akinek utolsó hivatali évei ámokfutással fenyegetnek, a legbiztosabb garanciája annak, hogy nem lesz II. Ez még nem jelent bizonyosságot a javulásról – de reményt ad.
Forrás: summorum-pontificum.de
Legolvasottabb írások231 times!
