A nagyböjt harmadik hetében – március 13-án kezdődően – közelebbről szemügyre vettük az Ószövetségből ezekben a napokban olvasott perikópákat. Nem azért, hogy megpróbáljuk e szentírási szakaszok gazdagságának mélységeit feltérképezni, hanem hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez az Ószövetség semmiképpen sem elavult – még ott sem, és különösen ott nem, ahol a 3. évezred elejének keresztényei néha meglehetősen kínosnak találhatják.
Ez a Konstantin császár idejéből származó dombormű Izsák “feláldozását”, a vakon született ember meggyógyítását, a kenyér és a hal csodálatos szaporítását, és a naimi ifjú feltámasztását ábrázolja.
Hasonló céllal foglalkozott Dipippo Gregory a húsvéthét utolsó napján a nagyszombati (ma: húsvéti vigília) liturgiából két olyan próféciával, amelyeket 1955-ben már töröltek a hivatalos liturgiából. Íme az Új Liturgikus Mozgalom április 15-i számában megjelent cikkéből az erre vonatkozó passzusok fordítása:
Hosszú idézettel kezdődik a római rítusba az 1955-ös nagyheti reform által bevezetett számos törés közül kettő különösen erőszakos volt: a húsvéti vigília próféciáinak számának négyre csökkentése és a teljes keresztelési szertartás teljes eltörlése a pünkösdi vigília ünnepléséből, beleértve az eredeti tizenkét prófécia közül hatnak az ismétlését. Ezzel a római liturgiából teljesen kikerült két ószövetségi szöveg is, amelyeket az egyházatyák gyakran idéztek a húsvéti misztériummal kapcsolatban.
Az első az 1Móz 22,1-18 – vagyis az az elbeszélés, amelyet némileg pontatlanul Izsák feláldozásaként emlegetnek, akit persze végül valójában nem áldoznak fel. (A zsidó hagyomány ezért beszél “Izsák megkötözéséről“). A legrégebbi ismert húsvéti prédikáció (Szardiszi Szent Melitótól, 170 körül) ezt a történetet ennek megfelelően egy másik fiú feláldozásának előképeként értelmezi:
Itt folytatódik
Amikor tehát az Úr titkát szemlélitek, nézzetek Ábelre, akit úgy öltek meg, ahogy volt, Izsákra, akit úgy kötöttek meg, ahogy volt (59), … és a fát a vállán vitte a kivégzésre, ahogy Izsákot is apja keze által mészárlásra. De Krisztus valóban elszenvedte ezt, Izsák nem, mert ő a még eljövendő Krisztus szenvedésének a típusa volt”.
Hasonlóan írta kortársa, Szent Iréneusz is:
Helyesen követjük tehát Krisztust, ugyanazt a hitet birtokolva, mint Ábrahám, és vállalva a keresztet, mint Izsák a fát. Ábrahám hite szerint engedelmeskedett Isten Igéjének parancsának, és készségesen felajánlotta egyetlen és szeretett Fiát áldozatul, hogy Istennek tetsző módon felajánlja viszont az ő (Ábrahám) utódaiért és a mi megváltásunkért az ő egyetlen és szeretett Fiát áldozatul.
A Novus Ordo húsvéti vigíliára vonatkozó változatában felismerték és korrigálták e felolvasás eltörlésének ostobaságát, bár a konciliáció utáni Lekcionáriumot elcsúfító választható rövidebb változatok egyikével. Ez a rövidebb forma azonban lehetővé teszi, hogy a történet drámájának nagy része kimaradjon: az a rész, amikor Izsák megkérdezi apjától: “Hol van az áldozat az égőáldozathoz?”, és Ábrahám így válaszol: “Maga Isten fogja biztosítani az áldozatot az égőáldozatunkhoz, fiam”. Remélhetőleg a húsvéti vigília ünneplését előkészítő hívek tisztelettudóbban bánnak Isten Igéjével, mint a Consilium tagjai annak idején. Az Ezékiel 37, 1 – 14 második olvasmányát (1955-ben eltörölték) az egyházatyák a legkorábbi időktől fogva úgy fogták fel, mint a halottak testi feltámadásának próféciáját a napok végén, és Krisztus feltámadását, amely ezt egyáltalán lehetővé teszi. Szent Iréneusz ismét:
Ézsaiás pedig (26:19) kijelenti, hogy Ő, aki az embert kezdetben teremtette, megígérte neki a földön való felbomlása utáni második születést: “A halottak feltámadnak, és akik a sírokban vannak, felkelnek, és örvendeznek mindazok, akik a földön nyugszanak. És Ezékiel így szól: “Az Úr keze megragadott engem, és az Úr elvitt engem lélekben, és letett a síkság közepén, és a hely tele volt csontokkal. És körbejáratott engem, és bizony nagyon sok volt azon a síkságon, és mind száraz. És monda nékem: Embernek fia! Élhetnek-e ezek a csontok? Én pedig mondtam: Uram, Te vagy az, aki teremtetted őket, Te tudod. És monda nékem: Szólj próféciát e csontok felett, és mondd nékik: Ti száraz csontok, halljátok meg az Úr szavát. És így szólt az Úr ezekhez a csontokhoz: Bizony, leküldöm rátok az élet Lelkét, és inakat adok rátok, és újra húst hozok rátok, és bőrt feszítek rátok, és lelkemet adom belétek, és élni fogtok, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.“
Ezt a részt ugyanígy idézi nyugaton Tertullianus, Szent Ciprián és Szent Ambrus, keleten pedig Origines, Jeruzsálemi Szent Cirill, Krizosztomos Szent János és sokan mások.
Nem meglepő, hogy ez a két nagyszombati olvasmány a bizánci rítusban is megtalálható, bár nem ugyanabban az ünneplésben. Ott a Teremtés könyve 22. a tizedik a 15 olvasmány közül a Vesperás szent liturgiájában, amely egyébként itt is közös a római rítussal, részben vagy egészben a Teremtés könyve 1. fejezetéből, a 2. Mózes 12. fejezetéből, Jónás könyvéből, a 2. Mózes 14. fejezetéből és Dániel 3. fejezetéből. (Az utóbbi kettő a bizánci változatban jóval hosszabb, és éppúgy kantikával van ellátva, mint a római rítusban. A bizánciak Jónás egész könyvét is felolvassák, ahogyan az ambróziaiak is az utolsó vacsora miséjében).
Ezékiel 37. fejezetét a nagyszombati ortrosz (amely nagyjából a matutinumnak felel meg) alkalmával olvassuk fel – ez az egész év egyik legszebb liturgiája, amelyet gyakran “jeruzsálemi matutinumként” emlegetnek. A nagyszombat az egyetlen nap, amelyen az orthros három olvasmány különleges sorrendjével végződik: Ezékiel 37,1-14; egy olvasmányként összefoglalva a Korinthusiakhoz írt 1. levél 5,6-8 és Galata 3,13-14; és harmadik olvasmányként Máté 27,62-66, az Úr sírjánál az őrök elhelyezésére vonatkozó parancsról szóló beszámolóval.
Ennyit Gregory Dipippo cikkéből, amelyhez mi a magunk részéről csak két pontot szeretnénk hozzátenni. Először is, a megdöbbenés kifejezése a nagyszombat hiteles (azaz 1955 előtti!) római rítusa és a bizánciak által használt szertartás közötti igen messzemenő hasonlóságok miatt. Másodszor pedig azt a megfigyelést, hogy az olvasmányok önkényes lerövidítése a húsvéti vigília liturgiájában Pius XII. amely még a Novus Ordo tervezőinek is túl messzire ment, úgyhogy azt csak néhány évvel később a Novus Ordo számára legalább részben visszafordították, komoly érvet szolgáltat arra, hogy ne fogadjuk el XXXIII. János 1962-es misszáléját a római liturgia remélhetőleg lehetséges jövőbeli, hagyományhű “szerves továbbfejlesztésének” elidegeníthetetlen kiindulópontjaként.
Forrás: summorum-pontificum.de
Legolvasottabb írások177 times!
