Hálásak vagyunk David Critchley-nek, amiért rendelkezésünkre bocsátotta a kiváló francia tradicionalista Jean-Pierre Maugendre nemrég megjelent esszégyűjteményének előszavának fordítását: Quand la mer se retire: La tragédie de l’Église au XXIe siècle (Amikor a tenger visszavonul: az egyház tragédiája a 21. században) (Contretemps, 2024). Remélhetőleg a teljes könyvet hamarosan lefordítják. Addig is, magát az előszót érdemes megosztani közvetlensége és egyszerű beszédmódja miatt.
Michel de Jaeghere előszava
Amikor a tenger visszavonul, először megdöbbenünk a hatalmas üresség látványától, amelyet maga mögött hagyott. A legoptimistábbak megnyugodnak, a parton itt-ott kialakult tócsákat nézegetve. Körbeállják őket, kezüket felemelve, és énekelnek. A pesszimisták a nyirkos homokot hatalmas sivatagnak látják, amely az örökkévalóságig nélkülözi az életet. Arra a következtetésre jutnak, hogy minden reménytelenül elveszett. Mások úgy vélik, hogy alkalmazkodnunk kell az új éghajlati viszonyokhoz, anélkül, hogy nosztalgikus pillantásokat vetnénk a letűnt múltra. Használjuk ki a szárazságot. Megint mások megint a visszatérésbe vetik reményeiket, amelyet elkerülhetetlennek tartanak, és elhatározzák, hogy felkészülnek, és visszavágnak a rezignáció, az elvakultság és a kétségbeesés hármas kísértésének. Jean-Pierre Maugendre ez utóbbi csoportba tartozik.
Jean-Pierre Maugendre, a Renaissance Catholique, a Krisztus társadalmi királyságának előmozdításával foglalkozó egyesület elnöke, hosszú évek óta kommentálja a kortárs politikai és vallási színteret. Itt összegyűjtött néhányat azokból a cikkekből és kommentárokból, amelyeket 2005-től 2024-ig ennek a témának szentelt: Ratzinger bíboros Péter székébe való megválasztásától Ferenc pápa szinódusi zsinatáig. A gyűjteményekben húsz év pereg le a szemünk előtt Franciaország és az egyház életéből, és túlzás lenne azt állítani, hogy a szerző kritikus szemmel nézi ezeket az éveket: akár Nicolas Sarkozy elnökségét, akár Emmanuel Macronét, akár XVI. Benedek pontifikátusát, akár a jelenlegi egyházi forradalmat tárgyalja, egy kettős összeomlás látványát tárja elénk: az egyház és az állam összeomlásának látványát. Itt van a botrány, amelyet XVI. Benedek 2006-ban Regensburgban elmondott beszéde okozott, amelyben a hit és az ész megbékélését sürgette, miközben rámutatott a kettő közötti, az iszlám által kiváltott válásra; itt vannak az egymásnak ellentmondó motu propriók, amelyeket Ratzinger pápaként és utódja a gregorián mise szabadságának szentelt. A pedofília hatalmas botrányától megrendült, tanításában bizonytalan és saját liturgiáját törvényen kívül helyező egyház látványa megfelel egy olyan államéval, amely lemondott szuverenitásáról és lebontja határait, és minden energiáját arra fordítja, hogy elleplezze alkalmatlanságát azzal, hogy a következő nemzedékekre hagyja a válságok megoldását, amelyek kezdeteit a szőnyeg alá söpörve hagyta növekedni. Néha a dekadencia két formája egy ütemben halad, amikor a katolikus hierarchia részt vesz az állam lefegyverzésében azáltal, hogy megbélyegez minden olyan politikát, amely megpróbálja megállítani az Európára törő migrációs hullámot, vagy amikor az állam azt hiszi, hogy a hódító iszlám fenyegetése ellen úgy harcolhat, hogy Franciaország kereszténytelenítését támogatja egy olyan laicitás nevében, amelyről azt akarja hinni, hogy lehetővé teszi a két nép “együttélését” ugyanazon a földön, miközben ez az “együttélés” éppen abban áll, hogy az országot megfosztják identitásának és örökségének élő forrásától. A kép alján hamis elvekkel teli politikusok és püspökök menetét látjuk, akik elszántan elárulják a rájuk bízott feladatokat.
Mindezek ellenére Jean-Pierre Maugendre könyve nem siratóénekek gyűjteménye. Rámutat néhány “isteni meglepetésre”, amelyek alkalmasak arra, hogy megerősítsék reményeinket, mint például az V. Pius misének XVI. Benedek általi rehabilitációja, vagy a fiatalok hatalmas gyülekezete a Manif pour tous. Több olyan személyiséget is színpadra állít, akik világítótoronyként emelkednek ki az események viharából: Jean Madiran, Hélie Denoix de Saint Marc, Doctor Xavier Dor. Emellett hasznos távlatokat nyit a katolikus engedelmesség korlátairól, vagy a politikai óvatosság és az igazság hirdetésének összeegyeztetéséről. Ugyanakkor elutasítja a naivitást, mint a lustaság vagy a cinizmus felsőbbrendű formáját.
De miközben felhívja a figyelmet azokra a zsákutcákra, amelyekbe a modernitás sodort bennünket, Jean-Pierre Maugendre érdeme mindenekelőtt az, hogy megmutatja, hogy aminek részesei vagyunk, az egy civilizációs válság, amelyet a végső céljainkról szóló prédikáció beszüntetése, az emberi jogok folyamatos inflációja, az 1968-as gondolkodás diadalmaskodása és ennek a gondolkodásnak a wokizmussá való átalakulása táplál. Az egyház és a város alapjainak e bomlásával szemben értelmetlennek tartja, hogy megelégedjünk a választási reményeken és a politikai és egyházi személyzet puszta kicserélődésén alapuló stratégia felállításával. Úgy véli, hogy sokkal inkább egy szellemi és erkölcsi reformáció elindítására van szükség. Amikor Isten egyháza kísértésbe esik, hogy ne hirdesse többé az embereknek, hogy nincs más út az üdvösségre, mint Jézus Krisztus, nincs más út, mint a kereszt, amikor egy kereszténység által kovácsolt ország úgy gondolja, hogy az abortusz alkotmányos joggá tételével és a káromlás jogának kihirdetésével gyarapszik, akkor nem elég beletörődni a nagy összeomlás krónikájába. Újra meg kell ragadnunk azokat az elveket, amelyek a keresztény civilizáció nagyságát megalapozták, és meg kell vizsgálnunk azokat a feltételeket, amelyek között ezeket újraéleszteni, becsületükbe visszaállítani és a gyakorlatba átültetni lehet. Ez az a feladat, amelyre ez az értékes könyv meghív bennünket. Legutóbbi múltunk számos kulcsfontosságú epizódját elemezve arra hív fel bennünket, hogy jövőnket szilárdabb alapokra helyezve készítsük elő, mint a könnyelmű szavazatvadászat szlogenjei.
Forrás: rorate-caeli.blogspot.com
Legolvasottabb írások12 times!
