A pápa megbánta a „kőbe dobott tanítást”. A tanítás bűnné vált? Az alábbiakban Nicolas Cadiet atya, SSPX elmélkedése olvasható. A 2024. október 1-jei bűnbánati virrasztás, amely a zsinat utolsó ülésszakának megnyitását előzte meg, hét új bűnért való bűnbánatról szólt. Különösen a tanításét, amely „másokra dobott halott kövek halmává” redukálódott. Ferenc pápa készségesen elmarasztalja azokat, akik „igazságokat és szabályokat erőltetnek” [1].
A célkeresztben vannak mindazok, akik azt állítják, hogy bizonyos cselekedetek, mint például a fogamzásgátlás, soha nem megengedettek, és hogy feloldozást és áldozást csak azok kaphatnak, akik őszintén lemondanak súlyos bűneikről.
Ők azok a „moralizálók, akik Isten irgalmát és kegyelmét szigorúan kordában akarják tartani” [2]; „önállósult moralizmust” [3] tanúsítanak. A doktrína Ferenc számára nemcsak a hatalomvágy puszta eszközének tűnik, hanem a hívek nevelésére is teljesen alkalmatlannak. Ezzel a pápa szöges ellentétben áll a Szentírással.
Nem maga Isten az, aki törvényt hirdetett Izrael népe számára, beleértve a Tízparancsolatot is, súlyos szankciókkal kísérve? Ez a törvény kétségtelenül tartalmazott szertartási előírásokat, amelyek megváltoztathatók, de megmagyarázza a természeti törvényt, amely maga sem szenved reformot, mint ahogyan maga az emberi természet sem.
Azt mondják, hogy ez a törvény az ember szívébe van írva, mert anélkül is, hogy tudomást szerezne róla, ráerőlteti magát a becsületes elmére. Például egy gyermek, miután elhitt egy hazugságot, felfogja, hogy az milyen kárt okoz a közös életnek és a kölcsönös bizalomnak. Gyorsan általánosítja ezt a fogalmat, és a hazugságra általában alkalmazza, túl azon a konkrét szerencsétlenségen, amelynek áldozata volt.
Az egyetemes szabályként megfogalmazott erkölcsi elvek az elme ezen egyszerű működésének az eredményei.
Az erkölcsi tanítás nem más, mint az erkölcsi elvek artikulált szintézise, amelyet a legelsődlegesebb elvek indokolnak és magyaráznak. Ezek közé tartoznak azok, amelyek az ember alapvető hajlamát fejezik ki az életre, az önmaga fennmaradására, Isten megismerésére és szeretetére, valamint a társadalomban való életre [4]. Az első elv megköveteli, hogy jót cselekedjünk és meneküljünk a gonosztól. Ha elutasítjuk a tanítást, akár ünnepélyesen is megbánhatjuk emberi mivoltunkat.
Mégis, azzal, hogy Ferenc erősen karikírozza a „moralizáló magatartást”, hogy könnyebben elítélhesse, rámutat egy valódi nehézségre: ezek az erkölcsi elvek egyetemesek, és ezek szerint kell élnünk, döntenünk és cselekednünk a konkrét körülmények között. Nem önmagában a „jóval” vagy az „igazságossal” van dolgunk, hanem konkrét és összetett emberekkel és helyzetekkel.
Elégségesek-e az erkölcs egyetemes elvei? Nem, hiszen ezek egyetemesek. Szükség van a helyzet értékelésére is. Hazugság vagy jogos szellemi korlátozás az a cselekedet, amit végre kívánok hajtani? Skizma vagy a keresztény élet legitim garanciája, hogy püspököket adok a híveknek? Gyilkosság vagy a gondoskodás túlzott megszűnése? Abortusz vagy életet mentő terápiás cselekedet?
Az egyetemes elv nem mondja meg; azt a magatartást jelzi, amelyet a helyzet azonosítása után el kell fogadni. Mármost nagyon gyakran ahhoz, hogy eldöntsük, mi a bűn és mi nem, vagy hogy két jogos cselekedet közül melyik a legjobb, a konkrétat és az egyedit felfogó képességek gyakorlására van szükség.
Ezt nevezi Blaise Pascal és Ferenc is szívnek. A kereszténynek tehát nemcsak a katekizmust és az erkölcsteológia elveit kell megtanulnia, amelyek jelzik számára, hogy mi felel meg Isten törvényének, és mi nem, hanem a szívét is formálnia kell, hogy a neki javasolt cselekedetek természetét okosan értékelje. Ez azt jelenti, hogy szeresse a tiszta cselekedeteket és irtózzon a kétértelmű helyzetektől.
A szív tehát nem áll szemben az értelemmel, hanem kiegészíti azt. És nélküle nagyon is azt kockáztatjuk, hogy olyan elvont moralisták leszünk, mint amilyennek Ferenc karikírozza. De mivel a szívnek ez a fogalma homályos, lehetővé teszi számunkra, hogy összekeverjük Keresztelő Szent János erényes lelkének erejét, aki Heródest házasságtöréséért saját mártírhaláláig szemrehányást tett Heródesnek, és a lelkipásztor gyávaságát, aki helytelen együttérzésből kibújik a prédikálás kötelessége alól, és azt nyögi: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?”.
A szívnek mindig lesznek okai, de az erény, az, ami megment és ami alapján megítéltetünk, abban áll, hogy a hit által megvilágosított helyes értelem szerint cselekszünk. Ha tehát olyan őszinték vagyunk, ahogyan Ferenc kívánja [5], „akkor tudjuk, hogy az igazságban vagyunk, amikor már nem tudunk választani” (Gustave Thibon).
[1] Dilexit nos (DN) enciklika, n°209.
[2] DN 137.
[3] DN 27.
[4] Vö. Summa Theologica, Ia IIae q.94 a.2.
[5] DN 6.
Forrás: La Porte Latine – FSSPX.news
Legolvasottabb írások34 times!
