Interjú a Szent Pius Papi Testvériség generális elöljárójával

„A „társmegváltó” cím tagadása egyenlő a legszentebb Szűz megfosztásával a koronájától. Ez a katolikus lélek legdrágább kincsét érinti.”

FSSPX.Actualités: Főnök atya, a Hittani Kongregáció (a továbbiakban: „DDF”) november 4-én publikált egy dokumentumot, amely korlátozza bizonyos, hagyományosan a Szűz Máriának tulajdonított címek használatát, Mater Populi fidelis címmel. Mi volt az első reakciója erre?

Don Davide Pagliarani: Bevallom, hogy sokkolt a hír. Ha egyrészt XIV. Leó pápa már kifejezte szándékát, hogy folytassa elődjének munkáját, másrészt nem számítottam arra, hogy egy római dikasztérium dokumentumot ad ki, amely korlátozza a jelentőségteljes címek használatát, amelyeket az Egyház hagyományosan a Szűz Máriának tulajdonít. Első reakcióm az volt, hogy szentmisét celebráltam engesztelésül ezért az új támadásért a hagyomány ellen, és ami még ennél is súlyosabb, a legszentebb Szűz Mária ellen.

Valójában nem csak a „társmegváltó” és „minden kegyelem közvetítője” címek használata kerül megkérdőjelezésre, hanem ezeknek a címeknek a hagyományos jelentése is eltorzul. Ez még ennél is súlyosabb, mert ezeknek az igazságoknak a tagadása egyenlő a legszentebb Szűz megfosztásával a koronájától, és ez a katolikus lélek legdrágább kincsét érinti. Valójában a legszentebb Szűz a szent Eucharisztia mellett a legértékesebb ajándék, amelyet Urunk ránk hagyott.

Mi sokkolta Önt a leginkább?

Először is az, hogy a „társmegváltó” kifejezés használatát „mindig helytelennek” tartják, ami a gyakorlatban annak betiltását jelenti. Az indoklás a következő: „^[1].”

Pedig nem egy egzotikus kifejezésről van szó, amelyet egy látnok javasolt egy kétes jelenés után, hanem egy kifejezésről, amelyet az Egyház évszázadok óta használ, és amelynek pontos jelentését a teológusok egyértelműen megállapították. Ráadásul több pápa is használta ezt a kifejezést. Paradox módon II. János Pál pápa is többször használta ezt a címet. Szent X. Pius tanításában nagyon világosan meghatározza a Szűzanya társmegváltásának alapját és hatályát, még ha nem is használja közvetlenül ezt a kifejezést, hanem a „bukott emberiség megváltóját”.

Mit mond pontosan?

Mária-enciklikájában, az Ad diem illum-ban (1904. február 2.) Szent X. Pius közvetlenül és nagyon világosan foglalkozik a társváltsággal, sőt Mária egyetemes közbenjárásával is. Hadd idézzük szavait:

„És amikor Jézus számára eljött a végső óra, láttuk a Szüzet „a kereszt mellett állni, akit bizonyára megrázott a látvány borzalma, de mégis boldog volt, hogy Fia feláldozta magát az emberiség üdvösségéért, és annyira osztozott fájdalmában, hogy ha lehetséges lett volna, inkább magára vállalta volna az Ő szenvedéseit^[2]”.

„Ennek a Mária és Jézus közötti érzelmi és szenvedési közösségnek az a következménye, hogy Mária „teljesen jogosan érdemelte ki, hogy az elesett emberiség megváltója^[3]” legyen, és így az összes kincs osztója, amelyet Jézus halálával és vérével szerzett nekünk. Természetesen nem tagadható, hogy e kincsek osztása Jézus Krisztus saját és különleges joga, mert azok kizárólag az ő halálának gyümölcsei, és ő maga természeténél fogva Isten és az emberek közvetítője. Mindazonáltal a már említett fájdalmak és szenvedések közössége miatt az Anya és a Fiú között, ennek a fenséges Szűznek „az egyetlen Fiú mellett a világ egészének hatalmas közvetítője és pártfogója^[4]” lett.

„A forrás tehát Jézus Krisztus: „akinek teljességéből mindent kaptunk^[5]”; „akiken keresztül az egész test, összekapcsolva és összetartva a kommunikáció csuklóival, a testre jellemző növekedést ér el, és a szeretetben épül fel^[6]”. De Mária, ahogy Szent Bernát helyesen megjegyzi, az „vízvezeték^[7]”; vagy, ha úgy tetszik, az a középső rész, amelynek feladata összekötni a testet a fejjel, és átadni a testnek a fej hatását és hatékonyságát. Úgy értjük, hogy a nyak. Igen, mondja Szent Bernardinus Sienai, „ő a fejünk nyaka, amelyen keresztül a fej minden lelki ajándékot átad misztikus testének^[8]”.

„Látható tehát, hogy messze nem tulajdonítunk Isten Anyjának olyan erényt, amely kegyelmet teremt, mert ez az erény egyedül Istené. Mivel azonban Mária mindannyian felülmúlja szentségében és Jézus Krisztussal való egységében, és Jézus Krisztus bevonta őt a megváltás munkájába, ő de congruo, ahogy a teológusok mondják, megérdemli azt, amit Jézus Krisztus de condigno megérdemelt nekünk, és ő a kegyelem kinyilatkoztatásának legfőbb szolgálója. „Ő, Jézus, az isteni fenség jobbján ül a mennyek magasságában^[9].” Ő, Mária, Fia jobbján áll, „olyan biztos menedék és olyan hűséges segítség minden veszély ellen, hogy semmit sem kell félni, semmit sem kell kétségbe esni az ő vezetése, az ő pártfogása, az ő védelme, az ő égisze alatt^[10]” ^[11].”

Ez az idézet ugyan hosszú, de tartalmazza a válaszokat a DDF doktrinális jegyzetében megfogalmazott következtetésekre. Egyébként meg kell jegyezni, hogy Szent Pius X. enciklikáját csak egy végjegyzet említi, de soha nem idézik. Ennek oka könnyen érthető: nem összeegyeztethető az új teológiai irányultsággal.

De mi az Ön véleménye szerint az igazi oka annak, hogy a DDF jelenleg „mindig helytelennek” tartja a társmegváltás fogalmát?

Az ok elsősorban ökumenikus. Meg kell értenünk, hogy a társválasztás fogalma, csakúgy, mint az egyetemes közbenjárásé, teljesen összeegyeztethetetlen a protestáns teológiával és szellemiséggel. Ezeket a fogalmakat már a zsinat idején félretették, miután heves vita tárgyát képezték, miközben a zsinati atyák egy része az egyetemes közbenjárás dogmaként való meghatározását követelte.

Ez az ökumenizmus által inspirált elvetésnek katasztrofális hatása volt a hit gyengülésére. Valóban, ha nem emlékeztetjük rendszeresen a hagyományos tanítást a Szent Szűzről, akkor végül elveszítjük azt. Más szavakkal, azok, akik ezt a dokumentumot megfogalmazták, valóban meg vannak győződve arról, hogy a hit szempontjából veszélyes kifejezésekkel van dolgunk. Ez katasztrofális.

A szöveg teljes egészében folyamatosan ismételgeti, hogy a Szent Szűz semmilyen módon nem sértheti Urunk közvetítői szerepének egyediségét és központi jelentőségét, valamint egyedülálló Megváltói szerepét. Ez a gondolat szinte kórosnak tűnik, egyfajta spirituális paranoiának, ami egy katolikus számára megmagyarázhatatlan. Valójában egy hitben oktatott hívő, aki a Szent Szűzhez fordul és hagyja magát általa vezetni, nem kockáztathatja, hogy túlságosan tiszteli őt Urunk rovására. A hit által megvilágított Mária-tiszteletnek egyetlen célja van: hogy jobban behatolhassunk Urunk és a Megváltás misztériumába. Ezt a zsinatig jól megértették – és gyakorolták. Itt egy abszurditásig fajuló ördögi körrel állunk szemben: figyelmeztetnek bennünket egy cél eléréséhez feltételezett visszaélésszerű eszközre, miközben ezt az eszközt pontosan erre a célra kaptuk.

Gondolja, hogy az ökumenikus törekvés az egyetlen oka a Vatikánnak ennek a lépésnek?

Úgy gondolom, hogy egy másik okot is figyelembe kell venni. A római dokumentumban kifogásolt kifejezések közvetlen kapcsolatban állnak a megváltás és az abból fakadó kegyelem misztériumával. Tragikus módon azonban a megváltás fogalma ma már nem ugyanaz. Valójában a „bűneinkért hozott engesztelő áldozat” és az „isteni igazságosságnak való kielégítő áldozat” fogalmát egyre inkább elhagyják. Nem fogadják el azt az elképzelést, hogy Istennek áldozatot kell bemutatni, hogy igazságosságát kielégítsék. A modern szemlélet szerint Urunknak nem igazán kell érdemeket szereznie, sem bűneinkért megváltást hoznia, sem engesztelő áldozatot bemutatnia, mert Isten irgalma nem változik az emberek bűneinek valósága előtt: feltétel nélküli. Isten mindig megbocsát, puszta nagylelkűségből.

Ennek következtében Urunk teljesen új értelemben vett Megváltó: halála nem más, mint az Atya irgalmas szeretetének végső és legfőbb megnyilvánulása^[12]. Nem csoda tehát, hogy ebből a megváltás torz értelmezéséből elkerülhetetlenül következik, hogy alapvetően képtelenek vagyunk megérteni, hogyan és miért kapcsolódhatott ehhez a Szűz szenvedéseivel.

Ebben a tekintetben a DDF szövege egy árulkodó figyelmeztetést tartalmaz: „Kerülni kell azokat a címeket és kifejezéseket, amelyek Máriára utalnak, és őt egyfajta „villámhárítóként” ábrázolják az Úr igazságszolgáltatása előtt, mintha Mária szükséges alternatívája lenne Isten elégtelen irgalmának^[13].”

Térjünk vissza a „társmegváltás” fogalmához. Miért tartja ezt olyan fontosnak?

Először is a katolikus dogma homogén fejlődésének kifejezése, és közös teológiai következtetésnek, sőt egyesek szerint hitdogmaként definiálható igazságnak tekintették. Forrása maga az evangélium, és pontosan kifejezi azt a szerepet, amelyet Urunk anyjának szánt a megváltás munkájában.

Nem párhuzamos megváltásról van szó, sem pedig valamiről, amit Urunk munkájához hozzáadnánk, ahogyan azt bizonyos karikatúrák tévesen elhitetni akarnák velünk. Egyszerűen csak egy teljesen egyedülálló, páratlan beépülésről van szó Krisztus munkájába, amely elismeri Szűz Mária saját helyét, és levonja az ebből következő következtetéseket.

Milyen tekintélyes érveket használ a DDF szövege?

Ez a teológiai jegyzet idézi Josef Ratzinger bíboros kedvezőtlen véleményét, aki úgy vélte, hogy a társváltság fogalma nem elégségesen gyökerezik a Szentírásban. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Ratzinger bíboros maga is nem hagyományos elméleteket vallott a megváltásról^[14].

A jegyzet azonban elsősorban Ferenc pápa tekintélyére támaszkodik. Idézzük szavait, ahogyan a szövegben szerepelnek: „Mária soha nem akarta magának tulajdonítani semmit Fiától. Soha nem állította magát megváltótársnak. Nem, tanítványnak.” A megváltó mű tökéletes volt, és nem szorul semmiféle kiegészítésre. Ezért „a Szűz nem akart semmiféle címet szerezni Jézustól […]. Nem kérte, hogy ő maga is megváltótárs vagy megváltótárs legyen: nem. Csak egy Megváltó van, és ez a cím nem osztható meg”. Krisztus „az egyetlen Megváltó: Krisztussal nincsenek társmegváltók”^[15]. »

Ezek a szavak szomorúak. Karikatúrája azoknak a valódi okoknak, amelyekre a társmegváltás alapul. Mondjuk egyszerűen, hogy nem arról van szó, hogy Miasszonyunk mit akart volna lenni – ez nevetséges lenne. Arról van szó, hogy elismerjük, amit az isteni Bölcsesség adott neki és megkért, hogy legyen: az egyedülálló Megváltás művében neki adatott, hogy nekünk megfelelő elégtételt nyújtson, míg Jézus Krisztus szigorú igazságosságban elégtételt nyújtott nekünk; tökéletes szeretete és egyedülálló egyesülése Istennel miatt megkapta, hogy megérdemelje számunkra azt, amit Urunk szigorú igazságosságban megérdemelt.

Van-e kapcsolat a társváltság és az összes kegyelem közvetítése között?

Nyilvánvaló, hogy kapcsolat van e két fogalom között: ezért is kérdőjelezik meg a „minden kegyelem közvetítője” címet, mert használatát ma már veszélyesnek tartják, és ezért erősen nem ajánlott, amint azt részletesebben látni fogjuk.

Mária részvétele a megváltás munkájában, és az, hogy ő is kiérdemelte számunkra, bár más címmel, mindazt, amit Urunk nekünk kivívott, Urunk maga nevezte ki az így kivívott kegyelem osztójának. Ez derül ki a hagyományos teológia kutatásából, valamint Szent Pius X. tanításából, amelyre az imént emlékeztettünk.

Természetesen ez a doktrinális jegyzet nem tagadja, hogy a szentek és a legszentebb Szűz érdemeket szerezhetnek. De implicit módon megkérdőjelezi Mária egyetemes és szükséges közvetítői szerepét a kegyelmek kiosztásában^[16]: „Az ember és Isten közötti tökéletes közvetlen kapcsolatban a kegyelem közlése terén még Mária sem avatkozhat be. Sem a Jézus Krisztussal való barátság, sem a Szentháromság bennünk való lakozása nem fogható fel úgy, mint valami, ami Márián vagy a szenteken keresztül jut el hozzánk. Mindenesetre azt mondhatjuk, hogy Mária ezt a jót kívánja nekünk, és velünk együtt kéri^[17]. […] Csak Isten igazít meg; csak a Szentháromság. Csak Ő emel fel minket, hogy legyőzzük a végtelen aránytalanságot, amely elválaszt minket az isteni élettől, csak Ő valósítja meg bennünk a Szentháromság bennünk való lakozását, csak Ő lép be belénk, átalakítva minket és részesítve minket isteni életében. Nem tisztelet Mária számára, ha bármilyen közvetítő szerepet tulajdonítunk neki ennek a kizárólag isteni műnek a megvalósításában^[18].

Valójában, a már említett okok miatt, a legszentebb Szűz már nem csak néhány kegyelmet érdemelt ki számunkra, hanem mindet; és nem csak azok alkalmazását érdemelte ki számunkra, hanem azok megszerzését is a kereszt lábánál: mert egyesült Krisztussal, a Megváltóval, a megváltás aktusában itt a földön, mielőtt közbenjárt értünk a mennyben.

Miért van tehát figyelmeztetés a „minden kegyelem közvetítője” kifejezés használatával kapcsolatban, és miért tartják ezt a kifejezést alkalmatlannak a Szűz szerepének helyes megértésére?

Erre a kérdésre azt válaszolhatjuk, hogy a szöveg szerzői előítéletesek: nem fogadják el, hogy Isten másképp döntött – és a hagyomány másképp magyarázta –, mint az általuk kialakított előítélet.

Igaz, hogy Urunk az egyetlen közbenjáró, és hogy csak egy megváltás van, az övé, a bőséges. De ahogy Urunk szabadon választja meg a megváltás megvalósításának eszközeit, nevezetesen a kereszthalált, miközben más eszközt is választhatott volna, ugyanúgy szabadon dönti el, hogy anyját bevonja-e munkájába, ahogyan ő akarja. Senki, még a DDF prefektusa sem, nem veheti el Urunktól azt a hatalmat, hogy isteni bölcsessége szerint cselekedjen, és Anyját a kegyelem egyetemes kiegészítőjévé és közvetítőjévé tegye. Urunk tudatában van annak, hogy ezzel a cselekedettel semmit sem vesz el megváltói méltóságából. De Urunk döntésének következménye egyértelmű: ahogyan az üdvösséghez hozzá kell fordulni, ugyanúgy az Anyjához is kell fordulni, bár más minőségben. Ha nem ismerjük el ezt a szükségszerűséget, akkor elutasítjuk Urunk rendeleteit, az Egyház hagyományát és azokat az eszközöket, amelyeket a keresztényeknek adtak üdvösségük eléréséhez.

Ez az előítélet, sőt ez a makacsság nagyon gyakran visszatér a szövegben. Korlátozzuk magunkat néhány szakaszra: „Ha figyelembe vesszük, hogy a Szentháromságban való lakozás (a teremtetlen kegyelem) és az isteni életben való részesedés (a teremtett kegyelem) elválaszthatatlanok, nem gondolhatjuk, hogy ez a misztérium Mária kezei által történő „átjutással” függhetne^[19]”; „senki, még az apostolok vagy a legszentebb Szűz sem, nem járhat el a kegyelem egyetemes adományozójaként^[20]”; „a cím [minden kegyelem közvetítője] azzal a kockázattal jár, hogy az isteni kegyelmet úgy tekintjük, mintha Mária a javak vagy a spirituális energiák osztója lenne, függetlenül a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatunktól^[21]”.

Pásztori szempontból hogyan értékeli a DDF ezen döntéseinek hatását?

Úgy gondolom, hogy a negatív következmények sokrétűek és katasztrofálisak lesznek.

Először is, nem szabad elfelejtenünk, hogy Mária a keresztény élet tökéletes példaképe. Azzal, hogy minimalizálja Mária szerepét a megváltás munkájában, a szöveg minimalizálja azt a felhívást is, amelyet minden léleknek címeznek, hogy a kereszten keresztül vegyen részt a megváltás, a jóvátétel és a személyes megszentelődés munkájában. Ez pontosan megfelel a protestáns keresztény életfelfogásnak, amelyben már nincs helye a Krisztus szentelő és megváltó munkájában való együttműködésnek. Ezért Luther tönkretette a szerzetesi életet, és minden jó cselekedetet, beleértve a szentmisét is, Krisztus művének nagyságát sértőnek tartott, amely tökéletes lévén nem igényel semmiféle kiegészítést. Bármilyen kiegészítés a tökéletességének nem ismerését jelentené. Katolikusokként pontosan az ellenkezőjét valljuk: mivel Krisztus műve legfőbb tökéletességű, képes magába foglalni a teremtmények együttműködését anélkül, hogy saját tökéletességéből bármit is veszítene.

Másodszor, a DDF döntései a jelenlegi helyzetben katasztrofálisnak tűnnek számomra, különösen a legegyszerűbb, legszegényebb lelkek hitének és lelki életének szempontjából. A társadalmi és erkölcsi perifériákra gondolok, hogy a korábbi pápaság idején divatos kifejezést használjak. A legelhagyatottabb embereknek gyakran csak a Szent Szűz marad menedékül a jelenlegi sivatagban. Saját szememmel láttam, hogy az egyszerű és őszinte szent Szűz Mária iránti áhítat hogyan képes biztosítani a megváltást azoknak a lelkeknek, akiknek nincs lehetőségük rendszeresen papot látni. Ezért a DDF egyik szövege, amelynek célja, hogy figyelmeztesse a lelkeket a hagyományos mariánus fogalmakra, számomra leírhatatlan és lelkipásztori szempontból felelőtlen.

Végül, soha nem volt még olyan nagy szükség, mint ma, hogy az Egyház maga fedezze fel újra a Szent Szűz nagyságát: a világ nyomása, amely egyre inkább az apostázia és a tisztátalanság felé sodorja a lelkeket, ezek a nagyságok kínálják a legfőbb eszközt, hogy ellenálljunk ennek a nyomásnak és hűségesek maradjunk.

Van valami pasztorális tanácsod a szöveg szerzőinek?

Az az ötlet, hogy emlékezzünk arra, hogy Urunk az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között, és hogy csak egy igazi Megváltás létezik, az övé, önmagában dicséretes, és különösen ma fontos emlékeznünk rá.

A probléma az, hogy nem a katolikusoknak kell ezt emlékeztetni, azzal a káros céllal, hogy óva intse őket a Nagy Szűz beavatkozásától vagy állítólagos versengésétől. Inkább a zsidóknak, a buddhistáknak, a muszlimoknak és mindazoknak, akik nem ismerik Urunkat, nem keresztény hívőknek vagy ateistáknak kellene ezt az igazságot hirdetni és emlékeztetni.

Október 28-án a Vatikánban ünnepelték a Nostra Aetate kihirdetésének hatvanadik évfordulóját, vagyis azt a zsinati dokumentumot, amely a nem keresztény vallásokkal folytatott párbeszéd alapját képezi. Ez legalábbis paradox, mivel ez a párbeszéd – amely az elmúlt hatvan évben a legszánalmasabb vallásközi találkozókhoz vezetett – egyértelműen és kifejezetten tagadja azt a tényt, hogy Urunk az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között, és azt a tényt, hogy a katolikus egyház azért jött létre, hogy ezt az igazságot hirdesse a világnak.

Van-e Ön szerint más hagyományos mariológiai fogalom, amelyet érdemes lenne jobban megismerni?

A Szent Szűz istentiszteletén a liturgia úgy definiálja őt, mint „azt, aki minden eretnekséget legyőzött”. Úgy gondolom, hogy ezt a fogalmat érdemes lenne teológiai kutatásokkal tovább mélyíteni. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az Egyház hogyan tekinti Szűz Máriát a katolikus igazság őrzőjének. Ez közvetlenül kapcsolódik anyai szerepéhez. Nem tudná mindannyiunkban megteremteni Urunkat anélkül, hogy megosztaná velünk az igazságot és az igazság szeretetét, mert Urunk maga az Igazság, megtestesülve, megnyilvánulva az emberek előtt. A hit és a hit tisztasága által újulnak meg a lelkek, és nyílik lehetőségük arra, hogy Urunk képmására növekedjenek.

Úgy gondolom, hogy nem fogjuk fel eléggé ezt a szükséges kapcsolatot a hit tisztasága és a keresztény élet hitelessége között. Szűz Mária, aki minden tévedést elpusztít, a kulcs ennek az igazságnak a megértéséhez.

Befejezésül, melyik imát választaná Szűz Mária tiszteletére?

Habozás nélkül a következő imát választanám, amely szintén megtalálható a liturgiában:

„Dignare me laudare te, Virgo sacrata. Da mihi virtutem contra hostes tuos.

Engedd meg, hogy dicsérjelek téged, szent Szűz. Adj nekem erőt ellenségeid ellen.”

Legolvasottabb írások17 times!