Azokban az években, amikor füvesként és pornófüggőként éltem, nagy gamer (játékfüggő) is voltam. Az egyik kedvenc játéksorozatomban a játékosok saját karaktert hozhattak létre. Amikor a karakteralkotás a játékokban még csak kezdődött, az egész meglehetősen egyszerű volt. Kiválasztottunk néhány alapvető tulajdonságot és a játékos nemét, és ennyi volt. Azonban mire visszavonultam a játékoktól, néha órákig ültem, próbálva eldönteni, milyen tulajdonságokat és jellemzőket szeretnék adni az avatáromnak. A túl sok választási lehetőség megbénított.
Hasonlóképpen, amikor meleg férfiként éltem, a legjobb barátommal gyakran megvitattuk, hogy engedélyezni kellene-e az azonos nemű párok házasságát. Annak ellenére, hogy elhagytuk vallásunkat, mindketten mélyen úgy éreztük, hogy a házasság nem az azonos nemű pároknak való. Az egyház egyértelmű álláspontja meghatározta választásainkat, melyek bár fájdalmasak, de egyértelműek voltak – ellentétben a végtelen lehetőségekkel, melyek más területeken habozást okoztak bennem.
Néhány évvel ezelőtt, amikor a szüleimet meglátogattam meg, anyámmal megnéztünk egy dokumentumfilmet a Costcóról. Ebben elmagyarázták az üzleti modellt: kutatásaik szerint az emberek a kevesebb választási lehetőséget preferálják, mert így könnyebb dönteni. Korábban az egyház is ugyanilyen egyértelműséget nyújtott – világos normákat és korlátozott lehetőségeket. Ma sok egyház többféle lehetőséget kínál, ráadásul ezt irgalmasnak és könyörületesnek nevezik; én másképp látom ezt a megközelítést, mivel inkább zavart kelt, mint egyértelműséget.
Minden nap elolvasom Fr. Alban Butler A szentek élete című könyvét. Ezek a 1800-as években írt könyvek élénken részletezik a korai szentek erényeit. Életük útmutatást nyújtott a szentséghez, és az egyház arra buzdít minket, hogy kövessük azt a keskeny utat, amelyet élethelyzetünknek megfelelően kijelöltek számunkra. Ma azonban sok vezető – akiket egy felhígult, gyakran protestantizált hit formált – kételkedik abban, hogy ez a hivatás ma is reális számunkra, vagy hogy valaha is valóban megélték-e. Ezzel szemben a szentek felismerték a bűnt, és következetesen hangsúlyozták a szentségre törekvők közösségének szükségességét, kiemelve a világos normák szükségességét.
A legközelebbi barátaim többsége tökéletlenül törekszik az erényre. Erőfeszítéseink ellenére a bűn naponta kihívások elé állít minket – többek között a bujaság, a gőg, az önutálat és a harag. Döntő fontosságú, hogy felismerjük hibáinkat anélkül, hogy lepleznénk őket, míg mások az ilyen döntéseket érvényes alternatíváknak tekintik, ami az egyház egyre halványuló egyértelműségét tükrözi.
A „szabálytalan kapcsolatok” kifejezés, bár nem új, a közelmúltban rögzült az egyházi nyelvben, nevezetesen a Fiducia Supplicans-ban. Ferenc pápa csapata az irgalmasságra törekedve ezt a kifejezést használta a polgári válás után újraházasodottakra és az azonos nemű párokra, a bűnös kapcsolatokat „szabálytalannak” minősítve. Ez elhomályosította az egyértelműséget és a normákat. Azzal, hogy eltávolította a bűn egyértelmű elismerését, a dokumentum zavart keltett, látszólag arra ösztönözve a bűnösöket, hogy nyíltan és büszkén éljék bűnös életüket, nem bűnösnek, hanem „szabálytalannak” tekintve magukat, sokakat tévútra vezetve, másokat pedig a középszerűség életébe ahelyett, hogy a lelki nagyság felé vezetné őket.
A The Homosexual Person című műben John Harvey OSFS atya, a Courage and Encourage apostolátusok alapítója, amelyek azonos neműek iránt vonzódást érző személyek számára jöttek létre (couragerc.org), megosztja véleményét arról, hogy a valóság alternatívái – amint azokat olyan csoportok képviselik, mint a Dignity és a New Ways Ministries – milyen kárt okoznak az erényes életvitelre való képességünknek.
Amíg a Dignity csoportot nyíltan tolerálják egy egyházmegyében, a hétköznapi homoszexuális katolikusokat nem fogják arra bátorítani, hogy csatlakozzanak egy olyan szervezethez, mint a Courage.
Amíg nem győződik meg arról, hogy a szexuális önmegtartóztatás az egyetlen erkölcsi lehetőség, nem valószínű, hogy a nehezebb utat választja, különösen akkor, ha tudja, hogy a papok és a szerzetesek támogatják a Dignity eltérő álláspontját, és hogy olyan neves teológusok, mint Gregory Baum és Charles Curran teológiai érveket hoznak fel mellette.
Ugyanez mondható el a szabálytalan kapcsolatok fogalmára is.
Ez nem azt jelenti, hogy a bűnösöket nem látják szívesen az egyházban – nélkülünk nem lenne egyház. De a bűneinket nem látják szívesen. A bűn, akárcsak az erény, tanult dolog. Az egyháznak egyértelművé kell tennie, hogy a bűnt nem szabad fitogtatni, ünnepelni vagy tolerálni. A bűn „szabálytalan” megnevezése elhomályosítja annak komolyságát, sokakat csapdába ejtve, és azokat, akik ez ellen küzdenek, a feladásra csábítva.
A refidimi csata során (Kiv 17,8–16) Mózes felemelt karokkal állt a csatatéren, miközben Józsué harcolt az amálekitákkal. Amikor karjai elfáradtak, és kísértésbe esett, hogy leengedje őket, Áron és Hur tartották, és a csatát megnyerték. Hasonló módon mi, akik az erény és a divinizáció útján járunk, Józsuék és Mózesek vagyunk, míg az Egyház támogat minket a harcban.
Azonban a bűnt „szabálytalannak” nevezni, és a bűn nyílt kifejezését megengedni vagy ösztönözni azt jelenti, hogy az Egyház leengedi a karjait, és hagyja, hogy a csatában küzdők elbukjanak. Ezért, ha a jóért, a szentért és az erényépítésért akarunk küzdeni, az Egyháznak ezt kell támogatnia – nem csupán sok jó lehetőség egyikeként, hanem az egyetlen lehetőségként. Ilyen egyértelműség nélkül az Egyház és leendő szentjei nem fogják elérni azt a célt, amelyet Krisztus tűzött ki számunkra.
Mindannyian különböző helyeken állunk a lelkünkért folytatott harcban. Bár senkit sem szabad elhagyni, elengedhetetlen felismerni, hogy azoknak, akik aktívan a középszerű lelki életet választják és a bűnt fogadják el, nem szabad megengedni, hogy irgalom és kegyelem leple alatt népszerűsítsék bűnüket. Ez a megkülönböztetés azért fontos, mert tapasztalatom szerint és a történelem során azt látjuk, hogy a bűn hatással van a többi emberre. Mi, akik az erényt keressük, gyakran gyengék vagyunk törekvésünkben. Ennek eredményeként világos határokra és szabályokra van szükségünk, nem pedig olyan homályos kifejezésekre, mint a „szabálytalan”.
A példa erejét az Egyház már a múltban is megértette. Világosan látta, hogy ha a bűnt „egy másik életmódként” mutatják be ahelyett, hogy romboló erőként, ami valójában, akkor közülünk azok, akik gyengék a hitben, könnyen tévútra kerülhetnek. Emiatt sokakat kizártak a plébániákról, a szemináriumokból és a szerzetesi közösségekből.
Ma ezt már rossz szemmel nézik, ami bizonyos körülmények között érthető is, és a romboló hatás mindenhol látható körülöttünk – a Pride zászlót lobogtató és melegeket támogató miséket celebráló plébániáktól kezdve a meleg kapcsolatban élő, magukat jó hírű katolikusoknak nevező férfiakon át a szerzetesi közösségekig, ahol a szerzetesek és a barátok az esti ima után bőrkanapékon heverésznek, kis napernyős italokkal a kezükben.
Nem azt javaslom, hogy mindenkit, aki a bűnnel küzd, rúgjunk ki, de sokan nem küzdenek. Ők elfogadják ezt, nyíltan élnek vele. Ők az erény méregét jelentik, és szeretettel, de határozottan szembe kell szállni velük.
A „szabálytalan” szó és a bűnre vonatkozó korrekció hiánya, amit az egyházban hirdetnek, nyitva hagy egy ajtót, amit nem szabadna nyitva hagyni. Az azonos neműek közötti „házasságban” élés, a házasságon kívüli szexuális tevékenység, valamint a házasság érvénytelenítése nélküli válás és újraházasodás mind bűn. A világos terminológia fontos. A hamis irgalmasságérzetből fakadó enyhítő szavak használata zavart kelt mindenkiben, és elhomályosítja az egyház tanítását. Ez azt jelenti, hogy a fényt a véka alá rejtik ahelyett, hogy a hegy csúcsára tennék.
A „szabálytalan” szót újra kell gondolni. Az egyháznak világosan és szeretettel kell beszélnie. A bűnt bűnnek nevezni irgalom, ami segít nekünk, bűnösöknek visszatérni a keskeny útra és azon maradni.
Forrás: karizmatikus.hu
Legolvasottabb írások14 times!
