Az elmúlt hetekben sok szó esett XVI. Benedekről. A nagy újságok, nem túl önelégülten, felidézték, hogy “panzerkardinálisnak” nevezték, amikor ő volt a pápa a dogma garanciája. A konzervatívabb média úgy üdvözölte őt, mint a liturgikus pacifikáció építészét, akinek érdeme, hogy kiadta a Motu Proprio Summorum Pontificumot. Talán elfelejtjük, hogy halálával egy igazi lapot fordítunk az egyháztörténelemben, hiszen vele együtt eltűnt a II. vatikáni zsinat utolsó nagy szereplője.
A kétezer-ötszázból még az utolsó hat (közel száz éve) életben maradt zsinati atya sem játszott olyan kiemelkedő szerepet, mint ő, mint szakértő. Joseph Frings kölni érsek teológiai tanácsadójaként vett részt a vitákon, és sokszor kölcsönadta tollát ennek a vezető prelátusnak. Joseph Ratzingerrel meghal a VI. Pál alatt kinevezett utolsó bíboros is, az elmúlt fél évszázad nagy pápai döntéseiben részt vevő kulcsfigura, a korabeli egyház egyik kiemelkedő alakja, akinek szerepe az atyák döntéseinek alkalmazása, majd értelmezése volt.
Tagadhatatlan fejlődés
Egy bizonyos kényelmetlenség, amely jól látható az öltözködésének alakulásában, kirajzolódik ezen a hosszú úton, amely XVI. Benedeket az aggiornamento fogadtatásának lelkesedésétől az 1960-as években az 1990-es és 2000-es években a posztkonciliáris túlzások elsajátításáig vezette. Eredetileg az ismeretlenségből az igencsak reformpárti Frings bíboros jobbkeze lett, aki változásra vágyott az egyházban. Többek között írt egy levelet, amelyet mestere Ottaviani bíborosnak címzett, hogy élesen bírálja a Szent Hivatal működését, valamint egy konciliáris szövegtervezetet a Kinyilatkoztatás forrásairól, amelyet Karl Rahner atyával együtt dolgozott ki. Együttműködött Yves Congar és Hans Küng atyákkal a Concilium szerkesztőségében, mielőtt csatlakozott a Communio bizottságához, két, a Kúriával szemben különösen kritikus avantgárd folyóirathoz. Az utóbbi teológus még arra is meghívta, hogy egy időre munkatársa legyen a Tübingeni Egyetemen.
Nyilvánvaló, hogy Joseph Ratzinger életében az 1960-as és 1970-es években szakadás következett be, és nem véletlen, hogy a reformátorként bemutatott embert később konzervatívnak tartották. Buzgón szerette volna megnyitni az egyházat a világ felé, mégis igyekezett korlátozni ennek az irányultságnak a kárait, egészen odáig, hogy a Hittani Kongregáció nevében elítélte néhány korábbi teológusát. Ő maga vallotta különböző műveiben, hogy megrázta az 1968-as válság, amikor sok pályatársa eltévedt a heterodoxia kanyarulataiban.
XVI. Benedek hátralévő élete abból állt, hogy a legradikálisabb progresszivizmus okozta károkat helyrehozza. Nyilvánvaló, hogy a Hittani Dikasztérium prefektusaként, a Szent Hivatal örököseként betöltött tisztsége arra hívta meg, hogy figyelmeztesse a jelen kor tévedései ellen, és nem habozott elítélni azt a világszellemet, amely a 20. század második felében különösen befészkelte magát a katolikusok soraiba. 1983-ban kiadott egy nyilatkozatot, amelyben elítélte a szabadkőművességet, a következő évben pedig egy instrukciót, amelyben a felszabadítási teológia veszélyes elhajlásaitól figyelmeztetett. 2000-ben a Dominus Iesus című nyilatkozatával emlékeztetett arra, hogy “csak egy Krisztus van, neki csak egy Teste, egy Menyasszonya van: az egy és egyetlen katolikus és apostoli Egyház”, ezzel közvetlenül szembeszállt a Nostra Aetate konciliáris nyilatkozat megnyilatkozásaival.
Egy félrevezetett zsinat?
Joseph Ratzinger korábbi részvétele a zsinati munkában és a II. vatikáni zsinat tekintélye bizonyára lehetetlenné tette, hogy ezt a gyűlést alaposan megkérdőjelezze, bármennyire is őszinték voltak a német teológusnak a zsinat utáni időszak gyümölcseivel kapcsolatos észrevételei. Így a múlt és a jelen összeegyeztetése érdekében egy elárult zsinat tézisét dolgozta ki, amelynek szándékaival visszaéltek, amely nem kívánta kifejezetten az azt követő károkat, és amelyet a média eltérített. Ez az a híres magyarázat, amelyet többször is előadott Rómának. Valószínűleg nem vette kellőképpen figyelembe azt a tényt, hogy a II. vatikáni zsinat reformjait nem az újságírók, hanem az egyházmegyéken belül a püspökök hajtották végre, akik nagyon jól tudták, hogy mit szavaztak meg a zsinati aulában.
Bizonyos szempontból ez a látásmód emlékeztet arra a liberális tézisre, amely a XIX. századi francia forradalom történetírásában uralkodott François Auguste Mignet vagy Adolphe Thiers tollából. Az ő elképzelésük az volt, hogy a forradalom, amely kezdetben jó volt, erényes szándékú, végül a terrorral tönkrement, mivel a népi tömegek elárulták a polgári elit nemes eszméit. A republikánus és ellenforradalmi iskolák ezt a víziót azzal ellenezték, hogy emlékeztettek arra, hogy a forradalom egyetlen tömböt alkotott, amelynek véres következményei 1789 nyara óta előre láthatóak voltak. Persze a II. vatikáni zsinat talán nem ontott olyan vért, mint a guillotine, de könnyeket bizonyára letöröltek szerte a világon, és Suenens bíboros, a zsinat egyik kiemelkedő alakja nem tagadná az analógiát, ő, akinek formulája világszerte híressé vált: “A zsinat 1789 az egyházban”. A különböző iskolák összehangolására törekvő XVI. Benedek egyensúlyozására azonban úgy tűnik, hogy utódja most meglehetősen egyértelmű választ akar adni.
Az igazságosság hiányos műve
Az egyeztető munkán belül Ratzinger pápa személyiségében megtaláljuk azt a vágyat is, hogy helyrehozza a tradicionalisták elítélését. Ő maga is részt vett a Szentszék és Lefebvre érsek közötti tárgyalásokon, és pontifikátusa kezdetétől fogva arra törekedett, hogy feloldja a tridenti misét és a Szent X. Pius Társulatot terhelő elítéléseket, mintha helytelenítette volna a tiltások súlyosságát, mintha az igazságosság iránti aggodalom megkövetelné ezeket a jóvátételeket. “Ami az előző nemzedékek számára szent volt, az számunkra nagy és szent marad, és nem találhatja magát váratlanul teljesen betiltva, vagy akár károsnak tartva” – erősítette meg a világ püspökeihez intézett szavait. A liturgikus kérdésben akár azt is mondhatnánk, hogy ez volt az a pont, ahol a legmesszebbmenő visszalépést kezdeményezte. Dr. Barthhoz írt 2003-as levelében kifejtette, hogy a két rítus egymás mellé helyezése csak ideiglenes lehet, és végül vissza kell térni az ősi rítus hagyományához, mintha felismerte volna – anélkül, hogy ezt kifejezetten kimondta volna – a reform határait: “A jövőben a római egyháznak csak egy rítusa legyen; a két rítus létezése a püspökök és a papok számára nehezen kezelhető. A jövő római rítusának egyetlen rítusnak kell lennie, amelyet latinul vagy népi nyelven celebrálnak, de teljes egészében az ősi rítus hagyományán alapul. Rejtély marad azonban, hogy a pápa miért nem vette a fáradságot, hogy pápaként megünnepelje a hagyományos misét, ami megerősítette volna ezeket a szándékokat.
De a többi témában, amelyekben a zsinat újításokat hozott, mint például a házasság vége, a kollegialitás, a vallásszabadság, az ökumenizmus, XVI. Benedek támogatta a reformokat, egészen a vallásközi párbeszéd folytatásáig, nem habozva megújítani a híres assisi találkozót, bár elődje pontifikátusának egyik legmegkérdőjelezhetőbb megnyilvánulásaként ítélték meg. A katolicitás alapelveiről szólva a katolikus államok megszüntetését is indokolta, hátat fordítva a társadalmak fölött Krisztus szociális uralmának elvének, ahogyan azt tizenöt évszázadon át értelmezték. Pedig a keresztény államoknak ugyanez az elve tette lehetővé kezdetben, hogy az üldöztetés korszakából kilépve evangelizálni lehessen a világot, hogy harangtornyokat lehessen építeni minden olyan faluban, amely a kereszténység szelíd igája alatt jött létre. És ennek eltörlése az, ami a relativizmus illatát keltette, amelyet a társadalmak általános kereszténytelenítése és az egyházak galoppozó elégedetlensége jellemez. Ha fenntartjuk a zsinat elveit, minden okunk megvan tehát attól tartani, hogy azok legpusztítóbb következményei, ahogyan azokat az elmúlt hatvan évben láttuk, tovább fognak hatni az egyházban.
Ami a megbékélésre irányuló erőfeszítéseket illeti, a választ maga Ferenc pápa adta meg. Azzal, hogy a közeljövőben a hagyományos misekönyv teljes elhagyását követeli, azzal, hogy szinódust hív össze a zsinatról, hogy lehetetlenné tegye a visszatérést, a jelenlegi pontifex véglegesen meg akarja semmisíteni a folytonosság hermeneutikájának elvét, amely azon a napon omlott össze, amikor XVI. Benedek feladta. Ahelyett, hogy ilyen folytonosságra törekedne, a jelenlegi pápa a szakadás jelenségének szorgalmazza, amely az egyház minden területén érzékelhetővé válik. Mindent, ami a hagyományban gyökerezik, kigúnyolnak, szklerotikusnak mutatnak be, klerikalizmussal vagy mozdulatlansággal vádolnak. Mégis, minden változást, minden felfordulást nem az egyház hagyománya, az állandóság szinonimája, hanem a II. vatikáni zsinat, a kreativitás szimbóluma nevében igazolnak. A tabula rasa e hatvan évvel ezelőtt megkezdett korszakát kell megszakítani.
Mostantól kezdve imádkoznunk kell, hogy egy pápa, aki végleg megszabadul a zsinattól és a hozzá kapcsolódó kérdésektől, képes legyen új lapot nyitni az Egyháznak, megerősítve a katolicizmus örök alapelveit.
[Eredetileg megjelent a Renaissance catholique oldalon]
Forrás: roratecaeli.com
Hermeneutika = A hermeneutika az értelmezést és megértést vizsgáló filozófiai tudományág, az erre vonatkozó elméletek összessége
Legolvasottabb írások285 times!
