Ahogy nemrég írtam a Catholic Answers-en, a Traditionis custodes és a kiegészítő dokumentumok flottillája körüli zűrzavar kezd hasonlítani az Amoris Laetitia körüli zűrzavarhoz. Konkrétan a dokumentum céljáról beszéltem: milyen vízió ihlette az egyházi tájról. Itt most a mögötte álló, ugyancsak átláthatatlan indoklásra szeretnék összpontosítani.
Fent: A vatikáni Vatikáni Zsinat: Athanasius Schneider püspök szentmisét mutat be az Ohio állambeli Steubenville-i Szent Péter templomban. Allison Girone fotója.
Múlt vasárnap a BBC Radio 4 rövid riportot sugárzott a hagyományos miséről. Beszélgettek Maria Jones katolikus bloggerrel (nézzék meg a ‘One of Nine’ csatornáját), egy pappal, aki a TLM-et mondja, és néhány Hagyományos Mise látogatóval, akiket véletlenül találtak egy templom előtt. Hallottunk még részleteket Austen Ivereigh pápai életrajzírótól és Arthur Roche bíborostól.
Arról, hogy miért adták ki a TC-t, Ivereigh azt mondja, hogy a hagyományos misére járó emberek egy baljós “mozgalmat” alkotnak, amely ellenzi a II. Vatikáni Zsinatot. Ezt az állítást feltehetően Ferenc pápa 2021-es, a püspököknek írt levele ihlette. A nehézséget az okozza, hogy még a hagyományos mise legérzelmesebb és legelismeretlenebb támogatói is, akiket a BBC újságírói találtak, egyáltalán nem támogatják ezt az elképzelést. Ha az a “mozgalom“, amelyről Ivereigh beszél, csak az internet valamelyik homályos szegletében található, akkor nehéz megérteni, hogy Ferenc pápa miért okozott akkora szívfájdalmat azzal, hogy világszerte korlátozta a hagyományos misét.
Roche bíboros ezzel szemben a következőképpen beszélt:
Tudjátok, az Egyház teológiája megváltozott. Míg korábban a pap képviselte távolról az egész népet. Őket úgyszólván ezen a személyen keresztül csatornázták, aki egyedül celebrálta a misét. Ma már nem csak a pap celebrálja a liturgiát, hanem azok is, akik vele együtt megkeresztelkedtek. És ez egy hatalmas kijelentés.
Ez teljesen független a püspökökhöz írt levélben megfogalmazott állításoktól, és nehéz elképzelni, hogy egy kúriai bíboros korábban tett volna ilyen állítást. Gyakran hallottuk, hogy az az elképzelés, hogy “az Egyház teológiája megváltozott“, a szélsőséges progresszívek és a szélsőséges lefebvristák sajátja, és hogy a Zsinat valójában azt tette, amire XXIII. János pápa kérte (Gaudent Mater Ecclesia):
… ma arra van szükség, hogy a keresztény tanítás egészét, amelynek egyetlen része sem veszhet el, korunkban mindenki új buzgalommal, nyugalomban és békességben, abban a hagyományos és pontos fogalmi és kifejezésmódban fogadja, amely különösen a tridenti és az I. Vatikáni Zsinat aktusaiban mutatkozik meg. … Mert a hit letéteményese, a tiszteletreméltó tanításunkban foglalt igazságok egy dolog; más dolog a mód, ahogyan kifejezik őket, de ugyanazzal a jelentéssel és ugyanazzal az ítélettel.
Van-e bármilyen alap a koncelebrációs szövegekben, amely alátámasztja Roche bíboros “új teológiáját“? Nos, a zsinat liturgiáról szóló dekrétuma, a Sacrosantum Concilium azt mondja nekünk (48. n.):
Az Egyház tehát komolyan kívánja, hogy Krisztus hívei, amikor jelen vannak a hit e misztériumában, ne legyenek ott idegenként vagy néma szemlélőként; ellenkezőleg, a rítusok és imák jó megértése által, odaadással és teljes együttműködéssel vegyenek részt a szent cselekményben, tudatában annak, amit tesznek. Isten igéje által kell tanítani őket, és táplálkozniuk kell az Úr testének asztalánál; hálát kell adniuk Istennek; a Szeplőtelen Áldozat felajánlásával, nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt, meg kell tanulniuk magukat is felajánlani; Krisztus, a Közvetítő által napról napra egyre tökéletesebb egységbe kell kerülniük Istennel és egymással, hogy végül Isten legyen mindenben minden.
Ez valóban az Egyház tanítása. De vajon új-e? Mint dokumentálták, a dokumentum lábjegyzeteit drasztikusan ritkították az előkészítés egy késői szakaszában, és ez elhomályosítja a valóságot, hogy ez a bekezdés két modern, a konciliárus előtti tanítóhivatali szövegre épül.
Az első, amely a szerencsétlen “néma nézők” (“muti spectatores“) kifejezést megalkotta, XI. Pius pápa Divini cultus sanctitatem (1928) n. 9. számú apostoli konstitúciója. Ő azokról a katolikusokról beszélt, akik nem énekelték az énekeket X. Pius pápa Tra la sollicitudini című, negyedszázaddal korábbi ajánlásainak megfelelően.
A másik forrás XII. Pius pápa 1947-es Mediator Dei enciklikája:
A keresztség vize által, mint közös jogon, a keresztények Krisztus pap misztikus testének tagjaivá válnak, és a lelkükbe bevésett “jellem” által arra rendeltettek, hogy Istennek hódoljanak. Így állapotuknak megfelelően részesülnek Krisztus papságában (88).
Ismétlem:
Ebben a legfontosabb témában, hogy ne adjunk okot veszélyes tévedésre, szükséges, hogy meghatározzuk a “felajánlás” szó pontos jelentését. A felszentelés szavainál a vér nélküli áldozatot, amikor Krisztus az áldozat állapotában jelenik meg az oltáron, a pap végzi, és csakis ő, mint Krisztus képviselője, és nem mint a hívek képviselője. Hanem azért, mert a pap az isteni áldozatot az oltárra helyezi, hogy felajánlja azt az Atya Istennek, mint áldozatot a Szentháromság dicsőségére és az egész Egyház javára. A hívek pedig ebben a korlátozott értelemben vett áldozatban a maguk módján és kettős módon vesznek részt, mégpedig azért, mert nemcsak a pap keze által, hanem bizonyos mértékig vele egyesülve is felajánlják az áldozatot. E részvétel miatt a nép által hozott áldozat is része a liturgikus istentiszteletnek (92).
Az a gondolat, hogy a nép fontos értelemben részesedik a mise áldozatából, anélkül, hogy összekevernénk a felszentelt papságot és az összes hívő papságát, az egész hagyományban megtalálható, és magába a mise szövegébe is beágyazódik. Akik a hagyományos misén vesznek részt, ismerik az “Oremus“, “Imádkozzunk” szót – ez a gyakran ismételt felhívás, hogy lélekben csatlakozzunk a pap imájához -, valamint a pap szavait: “Orate fratres ut meum ac vestrum sacrificium acceptabile fiat apud Deum Patrem“: “Imádkozzatok testvérek, hogy az én és a ti áldozatotok elfogadható legyen az Atya Isten előtt“. A hagyományos mise teológiája és azok, akik az évszázadok során kifejtették, összeegyeztethetetlen azzal a nézettel, hogy a nép passzív szemlélő, akinek nincs része a misztériumban.
A BBC szerkesztői Roche bíboros megjegyzéseit összekapcsolták azzal a hagyományos gyakorlattal, hogy “a pap a mise nagy részében háttal áll a népnek“. Nem lehet tudni, hogy Őeminenciája maga hozta-e létre ezt a kapcsolatot. De ezt a kérdést hírhedt módon nem vitatták meg a II. Vatikáni Zsinaton. A “nép felé fordulva” történő ünneplés engedélyezése egy 1964-es instrukcióban (Inter Oecumenini) csúszott ki, amely valójában csak az új oltárok építéséről szólt. Ha ez alapvető változást – vagy Roche bíboros szavaival élve “hatalmas kijelentést” – jelentett, az arra utal, hogy a hamarosan megszűnő Rítuskongregációnak nagyobb tekintélye volt, mint azt általában elismerik.
Itt azon kapom magam, és nem először, hogy a II. Vatikáni Zsinat szavait védem egy olyan értelmezéssel szemben, amely az Egyház örök tanításával összeegyeztethetetlen teológiai újdonságokat tulajdonítana nekik. E cikk kereteit meghaladja, hogy ugyanezt megtegyem mindenre vonatkozóan, amit a Zsinat mondott, de legalább ebben a fontos kérdésben, a hívek misében való részvételének módját illetően Austen Ivereigh-nek meg kell jegyeznie, hogy nem én vagyok az, aki kritizálja a II. Vatikáni Zsinatot. Roche bíboros az, aki, úgy tűnik, úgy állítja be azt, mintha történelmi szakadást vezetne be az egyház tanításába.
Ő nem gondolhatta ezt komolyan, de kíváncsi vagyok, hogy mit érthetett ezalatt. Nyilvánvaló, hogy a hagyományos mise tervezett elnyomásának másfajta indoklását keresi, mint amit Ferenc pápa a püspökökhöz írt levelében felajánlott: olyat, amely nem csak azon az empirikus állításon alapul, hogy a mise támogatói rossz emberek, ami olyan rosszul sül el, amikor egy újságíró veszi a fáradságot, hogy megkérdezzen néhány hívőt erről. Szeretne egy olyan érvet, amely a liturgia teológiáján alapul, valamit, ami lehetővé tenné számára, hogy azt mondja, hogy objektíve rossz dolog megengedni, hogy a hagyományos mise bármilyen ünneplése tovább tartson a feltétlenül szükségesnél.
Szívesen hallanék erről többet, mert minden ilyen érvelésnek ez a nehézsége: ha a hagyományos mise rossz, akkor az Egyház egész liturgiája rossz volt tizenöt évszázadon keresztül, és valószínűleg a keleti rítus is rossz ma is. Valóban érdekes lenne felfedezni, hogy az Istentiszteleti Dikasztérium azt mondja, hogy az ad orientem ünneplés teológiailag problematikus, miközben a Keleti Egyházakért Felelős Dikasztérium éppen ugyanakkor megpróbálja az ad orientem ünneplést a szír-malabároknak rákényszeríteni.
Ha ez igaznak bizonyul, akkor a jelenlegi pápasággal sajnálatos módon összefüggő zűrzavar új szakaszába érkeztünk.
Joseph Shaw, PhD
Dr. Joseph Shaw filozófiából doktorált az Oxfordi Egyetemen, ahol első diplomát szerzett politikából és filozófiából, valamint diplomát teológiából. Publikált etikai és vallásfilozófiai témákban, és ő szerkesztette a The Case for Liturgical Restoration (A liturgikus restauráció ügye) című könyvet: Una Voce Position Papers on the Extraordinary Form (Angelico Press). Az angliai és walesi Latin Miseközösség elnöke és az Una Voce International elnöke. Filozófiát tanít az Oxfordi Egyetemen, és a közelben él feleségével és kilenc gyermekével.
Forrás: onepeterfive.com
Legolvasottabb írások245 times!
