Az íráshoz kiegészítés érkezett tradicionális körökből, így közzéteszem. Ha a kiegészítéshez megjegyzés érkezik, akkor azt is közzéteszem. A kiegészítéseket kékkel teszem közzé.
A szentmise mindig arra hivatott, hogy Isten szavát és Krisztus keresztáldozatát közvetítse az emberek számára a Krisztushoz és a szent dolgokhoz illő lehető legnagyobb méltósággal és áhítattal, munkálva így a földi halandók megszentelődésének folyamatát és végső üdvösségét.
A szentmise olyan kell legyen, hogy hallgatása közben a hívő ki tudjon kapcsolódni a földi mulandóság és hiábavalóságok forgatagából, és vágyat érezzen minden után, ami mennyei, ami szent és ami örök.
 |
 |
Ha az utóbbi kb. 50 évet megnézzük a szentmise liturgiájának vonatkozásában azt kell mondjuk, hogy a szentmisék többségükben elveszítették ezt a varázst.
A szentmise napjainkban is Isten kegyelmét és jelenlétét közvetíti számunkra, de egyre szegényesebb és a hívő számára egyre kevésbé felfogható, érezhető és érthető formában.
Az első és legszembetűnőbb változtatás több évtizeddel ezelőtt történt a szentmisében, amikor a pap a főoltár tabernákulumában lakó Krisztusnak hátat fordított, s a nép felé fordulva egy másik oltáron mutatta be a szentmise áldozatot. A kérdés az, hogy miért nem lehetett népnyelven továbbra is ad orientem (Kelet, azaz Krisztus felé fordulva) bemutatni a szentmisét? Erre nem tudjuk a választ,
Szerkesztő:
Sajnos megadható a válasz: A szentmise engesztelő áldozatból az Utolsó vacsora emlékezete lett, és vacsorázni, étkezni pedig szembe kell fordulni az étkezőasztalnál jelenlévő társasággal, mert hogy néz az ki, amikor mindenki egy irányba néz, és a pap (vendéglátó) hátat fordít a vele együtt étkezőknek (meghívottaknak)?
de az tapasztalható, hogy ezzel egy időben megindult egy folyamat, mely mára olyannyira előrehaladott, hogy a híveknek kb. csak 10-15%-a hiszi Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. Talán nem sértő azt mondani, hogy ha ma valaki azt kérdezi, hogyan misézhet egy pap a híveknek hátat fordítva (azaz régi rítus szerint), az valójában nem is hisz Krisztus valós jelenlétében. A kérdés éppen az ellenkezője kellene, hogy legyen: hogyan mutathat be egy pap szentmisét úgy, hogy közben Krisztusnak hátat fordít?
A templom hátsó része felé pedig – amerre most a pap tekint – nem csupán a hívek, hanem a templom hátsó ajtaja, a világ és a Krisztus és az ő tanítása nélkül élő ember helyezkedik el. A gyóntató székek sem véletlenül vannak a templom hátsó részében elhelyezve. A világból belépő, bűnökkel terhelt embert figyelmezteti: akkor menj tovább a templom eleje felé, Krisztus felé, ha szíved megtisztítottad és méltóvá tetted arra, hogy a szentek szentjéhez közelíts. Mivel a szentmisében minden irányultságnak és mozdulatnak értelme és üzenete van, nem kezelhetjük lényegtelen mozzanatként a szentmise liturgiájában végbement változásokat. Mint ahogyan azt sem, hogyan váltak és válnak templomaink főoltárai a benne lakó mennyei Királlyal együtt a templom fő helyről való kitaszítottság áldozataivá, s hogyan kerülnek a helyére papi trónok és ministránsok ülőhelyei, vagy Uram bocsá’ a persely, mint egyik nagy Mária zarándokhelyünkön.
Először hátat fordít Isten szolgája Krisztusnak, aztán több helyen el is távolítják Krisztus lakhelyét a templom központi helyéről. S mialatt Isten szolgája, a pap a templom hátsó fele és a világ felé fordul, millió apró résen keresztül elkezd befelé áramlani a világias gondolkodás az Egyház szent, tiszta és krisztusi gondolkodásába.
A következő döfés akkor érte az eucharisztikus Krisztus tiszteletét, mikor a nyelvre áldozás mellett bevezették a protestáns egyház gyakorlatára emlékeztető kézbe áldozás formáját. Történt ez annak ellenére, hogy a világ püspökeinek többsége nem támogatta a kézbe áldozási formát. Mindezt betetézte a COVID éra alatt bevezetett szabályozás, miszerint kizárólag csak kézbe lehetett fogadni a legszentebb Eucharisztiát. Ennek hatására ma Magyarországon a novus ordo misékre járóknak csak kb. 5-10%-a őrizte meg a nyelvre áldozás gyakorlatát. Megtörtént eset: mikor egy iszlám vallású személy szemtanúja volt a katolikusok áldozásának, így kiáltott fel: hogyan lehetséges az, hogy a keresztények ennyire tiszteletlenül és hűvös lélekkel veszik magukhoz az Istenüket?
S valóban igaza volt. A szentmise liturgiájának egyre profánabbá válása és a szentáldozás formájának megváltoztatása ugyanis magával hozta az Eucharisztia tiszteletének lanyhulását (Szerk.: én nem lanyhulásnak nevezném, hanem hitehagyásnak), s fordítva is: az Eucharisztia tiszteletének csökkenése még inkább áhítat nélkülivé tette annak vételét (Szerk.: egy vacsora esetében mihez kellene áhítat?), s ez egy külső szemlélő számára feltűnő lehet.
Bármennyire is a II. vatikáni zsinat utáni érát éljük, s miközben sokakat ér bántás amiatt, hogy a régi hagyományhoz ragaszkodnak, fel kell tenni a kérdést: Nem méltóbb-e Krisztus valós jelenlétéhez a térdelve nyelvre áldozás, mint a kézbe fogadás és az Eucharisztia hétköznapi kenyér módjára sietve magunkhoz vétele? (Szerk.: a térden, nyelvre áldozás esetén az ember ahhoz, hogy egyesüljön az Oltáriszentség vételekor URÁVAL, TEREMTŐJÉVEL ÉS LÉTBENTARTÓJÁVAL, leborul (letérdel) előtt, ezáltal elismeri és tudomásul az előzőekben leírtakat)
A folyamat a fent részletezett újításoknál azonban nem állt meg.
Idén pünkösdkor újabb idegenül hangzó változásokat vezettek be a szentmise szövegébe. A világias lelkület Egyházba való beáramlásáról és a szeplőtelen szó szentmiséből való kitörléséről előző cikkünkben már szóltunk. Most a további változtatásokról lenne szó, annak fényében, amit már fent részleteztünk.
Látunk e összefüggést a között, hogy a pap a főoltárban lakó Jézus irányából az emberek és a világ irányába fordul és a között, hogy a szentmise felajánlási szövegben felcserélik Jézus istenségét és emberségét jelentő szót? A bor és víz titka által (az eddigi miseszöveg) azt jelenti, Jézus istensége és embersége által. A víz és bor titka által (az újonnan bevezetett miseszöveg) azt jelenti: Jézus embersége és istensége által. (Szerk.: egyszerűbben megfogalmazva: mi van előbb? Az ember, vagy az Isten, de mint mindig a részletekben elrejtve az igazság:)
| Deus, † qui humánæ substántiæ dignitátem mirabíliter condidísti et mirabílius reformásti: da nobis, per hujus aquæ et vini mystérium, ejus divinitátis esse consórtes, qui humanitátis nostræ fíeri dignátus est párticeps, Jesus Christus, Fílius tuus, Dóminus noster: Qui tecum vivit et regnat in unitáte Spíritus Sancti Deus: per ómnia sæcula sæculórum. Amen. | Isten, † ki az emberi természet méltóságát csodálatosan megalkottad, és még csodálatosabban megújítottad, add meg nekünk e víz és bor titka által, hogy annak istenségében legyünk részesek, aki a mi emberségünknek részesévé lenni méltóztatott: Jézus Krisztus, a te Fiad, a mi Urunk, ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké! Ámen. |
 |
A pap Isten felől az ember felé fordult és Jézus embersége istensége elé kerül. Érdekes egybeesés vagy üzenetet közvetítő szándékos kapcsolat? Jézus embersége számunkra természetesen fontos, hiszen ő emberként vette magára bűneinket, és emberként halt meg helyettünk a kereszten, de tagadhatatlan, hogy ő elsősorban Isten, s csak azután ember.
Szintén idegenül és értetlenül áll az ember a szentmise szövegének következő megváltoztatása előtt: „Imádkozzatok testvéreim, hogy az én áldozatom és tiétek kedves legyen a mindenható Atya Isten előtt.”
Miközben az egyik népénekünkben a következő változásokat tapasztaljuk:
„Jézus Krisztus szerzeménye a kenyér s bor áldozat,
mit nevednek emlékére Uram szolgád bemutat,
Legyen kedves Ó szent Atya fiad vére harmata,
lelkünket, hogy hófehérre mossa kérünk elfogadd”
helyett a következő új szöveget hallhatjuk:
„Jézus Krisztus rendelése a kenyér- s boráldozat,
amit az ő emlékére Egyházunk itt bemutat.
Legyen kedves, ó szent Atya, Fiadnak áldozata:
váljunk mi is áldozattá, kérünk Isten, elfogadj!”
Az én áldozatom és a tiétek megfogalmazásban nagyobb jelentőséget kap a hívek áldozata. A népénekben pedig a pap által bemutatott áldozat helyett az Egyház által bemutatott áldozat szerepel. Mit jelentsen ez?
| Oráte fratres: ut meum ac vestrum sacrifícium acceptábile fiat apud Deum Patrem omnipoténtem. | Imádkozzatok, testvérek, hogy az én áldozatom és a tiétek, elfogadható legyen a mindenható Atyaisten előtt. |
Érdemes most szó szerint idézni a II. János Pál pápa ECCLESIA DE EUCHARISTIA enciklikáját 2003- ból:
a II. Vatikáni Zsinat tanítja: „a hívek királyi papságuk erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban”,[55] de a szolgálati papságra fölszentelt pap „mutatja be Krisztus személyében az eucharisztikus áldozatot, és ajánlja föl az egész nép nevében Istennek”.
Ne essünk tehát abba a tévedésbe, hogy az áldozatot a pap és a nép közösen mutatja, be, mint ahogyan a népének mondja és ahogyan az új miseszöveg sugallja. Mert ez a fajta megfogalmazás inkább a pogány áldozati rítusokkal mutat rokonságot, ahol a nép közösen mutat be áldozatot istenének.
Hangsúlyoznunk kell, hogy csak egyetlen áldozat létezik, Krisztus engesztelő áldozata.
A szentmise ereje is áldozati jellegében rejlik, ez által válik élők és holtak számára kegyelem forrásává, s mikor egy szentmisét valakiért felajánlunk, akkor abban nem csak imádkozunk az illető személyért, hanem ő Krisztus áldozatának végtelen erejében részesül a mi felajánlásunk által.
Más változást is tapasztalunk a szentmise szövegében: A régi „Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit. Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya” mondat helyett a következő került bevezetésre: „Íme az Isten Báránya, íme aki elveszi a világ bűneit, Boldogok akik meghívást kaptak a bárány lakomájára.” Ez utóbbi a Jelenések könyvéből származik (Jel 19,9), pontosan így hangzik: Boldogok, akik meghívást kaptak a Bárány menyegzői lakomájára. Azért érdekes ez a fajta megfogalmazás, mert a menyegzői lakomáról Jézus az evangéliumban és János apostol a Jelenések könyvében úgy beszél, mint egy eljövendő, az Isten örök országában majd később megvalósuló eseményről, s nem úgy, mint egy jelenkorban történő meghívásról. A régi miseszöveg megfogalmazása sokkal inkább kifejezi: Isten Báránya itt és most hív meg téged asztalához, mert jelen van köztünk és neked akarja ajándékozni magát, Testét Vérét, lelkét istenségét, emberségét úgy, mint az utolsó vacsorán a tanítványainak.
Az új misekönyv szavait hallgató hívő számára így zavarossá válhat: hol, mikor és hogyan hív meg engem lakomájára az Isten Báránya?
Fontos azt is tudnunk, hogy Nagycsütörtökön este az Úr Jézus két különböző lakomában vett részt a tanítványival. Az első az ószövetségi áldozati bárány húsának elfogyasztása volt a kovásztalan kenyérrel, mely vacsora után alapította meg az Úr az Eucharisztiát, Testét és Vérét, az Újszövetség áldozatát adja oda először tanítványainak, egy nappal a valódi áldozat bemutatása, saját testének feláldozása előtt. Mindezekkel, illetve az Úr valós jelenlétével kapcsolatban megzavarhatnak minket a szentmise szöveg legújabb megfogalmazásai. Pl.: Velük étkezve kezébe vette a kenyeret, hálát adott, tanítványainak adta és így szólt, ez az én Testem…… Néhány régi megfogalmazás sokkal érthetővé teszi a két lakoma egymástól való elkülönülését: vacsora után, vagy minekutána vacsoráltak kezébe vette a kenyeret, hálát adott, tanítványainak adta és így szólt, ez az én Testem……
Mindezekből kitűnik, hogy az új miseszövegek valószínűleg nem erősíteni fogják a szentmisét hallgatók hitét, hanem inkább összezavarják őket, bizonytalanná és érthetetlenné teszik számukra a hit alapigazságait, a szentmisében valóságosan jelen lévő Jézus meghívását a szentáldozás asztalához, azt, hogy ki és kinek az áldozatát mutatja be a szentmisében, Jézus Istenségének és emberségének egymáshoz való viszonyát, és a szeplőtelenség fontosságát.
De mindezek mellett azt is láthatjuk, hogyan veszítik el a templomok szentélyeiknek méltóságát, nemcsak azok átalakításának révén, hanem a szentélyben illetéktelenül és mindenféle tisztelet nélkül mozgó hívek vagy szolgálók révén is. A szentélybe korábban – ami ráccsal el is volt választva a hívektől – csak a pap és a ministránsok léphettek be. Ma bárki átsétálhat rajta főhajtás nélkül, akár a templomba nem illő ruhában is.
A feni sorok alapján nem „letargikus kritizálója” szerettem volna lenni miseszövegekben megjelenő változtatásoknak, hanem józanul szemlélve szerettem volna rámutatni mindarra, ami érezhető, tapasztalható és látható mindazok számára, akik nem csupán fejet hajtanak az újítások előtt, hanem meg is ízlelik mindazt, amit kapnak az Egyháztól, aki, mint Krisztus menyasszonya tudjuk, hogy évtizedek óta az egyházi szabadkőművesség szorongatásában él.
Ennek fényében nem meglepő a szentmise liturgiájának évtizedek óta, lépésről lépésre történő megcsonkítása, mely által nem vonzóbbá, szebbé, tisztábbá, hanem zavarosabbá, érthetetlenné és profánabbá válik. Egy pap lehet, hogy nem tulajdonít jelentőséget néhány apró változtatásnak, hiszen mindent megtanult és tud a szentmisével kapcsolatban, de ha egy kezdő tudatlan hívő, vagy akár egy gyermek szemszögéből nézünk ezekre, láthatjuk mindazt a homályt és zavart, amely az utóbbi évtizedekben a korábban gyönyörűen tündöklő szentmisét eltorzította és a lényegét egyre felismerhetetlenebbé tette.
Nem tudjuk, hogy a következő változtatás mi lesz, de ismerjük Dániel próféta jövendölését, aki azt mondta, hogy az idők végezetén a pusztító utálatosságot Isten oltárára fogják emelni.
Adja Isten, hogy ez minél később történjen meg és hogy addigra Isten szolgái pontosan különbséget tudjanak tenni a között, ami Istentől és a között, ami a Gonosztól származik.
Így maradhat életben az a szentmise, amit Urunk Jézus alapított Nagycsütörtökön, s mely minden valaha létezett vallási szertartás közül egyedül hivatott megadni az emberiség számára a megmenekülést és az üdvösséget.
Johanna
Forrás: petersziklaja.hu
Szerk.: Hát meg kell állapítanunk, hogy ez a hajó rég elúszott. Ezt próbáljuk megértetni hívekkel és papokkal, hogy ez “zajlik” 1969 óta. De jobb későn, mint soha szembesülni a igazsággal.
Legolvasottabb írások386 times!
