A katolikus és protestáns hit összevetésénél rendszerint az elsők között szerepel a szentségek számának különbözősége. Amint a katolikus hitben hét Istentől rendelt szentség van, addig a protestánsok ingadoznak e kérdésben, de legtöbbször kettő, esetenként három vagy négy szentséget vallanak magukénak. Vizsgáljuk hát meg, kinek van igaza!
- A bűnbánat szentsége, avagy közismert nevén a szentgyónás szükséges ahhoz, hogy a keresztség óta elkövetett személyes bűneinket megbánva és Istennek (a pap személyében) megvallva és – ismét a pap által – feloldozva megszabaduljunk a bűneink jogos büntetéseként ránk váró kárhozattól. Jóllehet Luther maga is rendszeresen járult szentgyónáshoz (elpártolása után is fontosnak tartva azt!), azonban nem tartotta szentségnek. De még ha szentségnek tartotta volna is, felszentelt papság híján a protestáns sehogyan sem találhatna olyat aki őt Isten nevében és az Ő felhatalmazásával feloldozná. Mivel a megigazulásról Luther azt tanította – a Szentírás Istentől való szövegébe önkényesen beillesztve a magát igazoló emberi újítást –, hogy Krisztus kereszthalála egyszer s mindenkorra megváltotta a benne hívőt (azaz a keresztény „egyedül a hit által”, vagyis „sola fide” üdvözül), ezért a szentgyónásra mint Istentől rendelt szentségre úgymond nincsen szüksége. Ugyanezért nem szentség az Úrvacsora sem, hiszen nemcsak érvényes pap nincsen, de áldozat sincsen, és még ha történetesen volna is: Krisztus egyszer meghalt a kereszten és a megváltó áldozat azáltal lesz érvényes rám, vagyis egyedül azáltal menekülök meg a pokoltól és üdvözülök, hogy hiszek – semmi más emberi cselekvés ebben nincsen segítségemre. Arról azonban már nem szól a fáma, hogy akkor az egyedüli hitforrásnak kikiáltott Szentírásnak eme szavaival mit kezdjünk: „S miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: »Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.«” (Jn.20,22-23) Itt van ugyan a Szentlélek, itt a bűnök bocsánata, itt Krisztus apostolai akiket a világba küldött a világ megmentéséért, de hát ha mindez nem elég ahhoz, hogy a bűnbocsánat szentség legyen, akkor ezt már igazán el kell higgyük Luthernek… Csoda-e, ha a bűnöktől való szabadulás nem szentség (merthogy nincs is szabadulás), ha a halálosan beteg lélek magára van utalva isteni segítség nélkül, akkor a protestáns a testi betegségre sem kéri Isten segítségét?
- A betegek kenete bár a Szentírásból (Jak.5.14-15) származik (akárcsak természetesen a többi hat szentség), ám a protestánsok számára ez sem bír szentségi erővel. Luther szerint még az általa elismert szentségek is csak az azokat felvevő hitével arányban fejtik ki hatásukat – vagyis ez esetben semennyire, hiszen ha elég volna erősen hinni a gyógyulásban, akkor minden erős hitű ember meggyógyulna orvos nélkül is; azután a protestánsok maguk is eltérnek a tekintetben, hány szentséget tartsanak (még ha nem is tartják katolikus értelemben szentségnek, hanem a felvevő hitétől függővé tett jelnek, ami – valljuk be – Istenre nézve eléggé lesajnáló, hogy az Ő mindenhatóságát és szentségét a gyarló ember tökéletlen hitétől teszik függővé). Néhol két (keresztség, Úrvacsora), másutt három (keresztség, Úrvacsora, házasság), megint másutt négy szentséget (keresztség, Úrvacsora, házasság, egyházi rend /papság/) tartanak számon… Pedig ha valakinek, hát a protestáns hiten lévőnek igazán nagy szüksége volna a gyógyuláshoz Isten malasztjára, amit azonban mint szentséget csak saját hitén kívül, a katolikus Egyházban találhat meg… Azonban mint eddig minden esetben, itt is csakhamar beláttuk: a protestánsoknál akárcsak az eddigi négy, úgy ezen ötödik szentség sem létezik… A következő szentségnél sem kell sokat időznünk hogy meglássuk, mennyire ellentétes a katolikus és protestáns tanítás.
- Az egyházi rend, avagy a papság a katolikus hitben a legfőbb biztosítéka annak, hogy Krisztus minden napon közöttünk van; hiszen a megkeresztelt bűneit a felszentelt pap személyében bocsátja meg Isten, a szentmisében megint csak a pap, az „alter Christi”, a „másik Krisztus” cselekszik, hogy ezáltal a megváltó keresztáldozatban részesüljünk, az Eucharistia ismét a pap felszentelt kezei által születik meg az oltáron, a betegek kenetével is a felszentelt pap erősíti meg a gyengélkedőt, keresztelni és temetni éppúgy a pap hivatott, ahogyan bölcsőtől a koporsóig az Istennek szentelt, Isten által felszentelt pap óvja, vezeti a keresztény lelkét. A pap bizonyos értelemben a közöttünk járó Isten, de legalábbis az Ő mennyei követe, akinek angyalok segédkeznek az oltárnál történő szent áldozatot bemutatni, aki hatalmasabb a föld minden uralkodójánál, aki a földi életen és halálon túl az örök életre nemz halhatatlan gyermekeket Istennek. Mindez egyedül a katolikus Anyaszentegyházban létezik csak, sehol másutt… Luther valamiféle „egyetemes papságot” hirdetett, vagyis szerinte minden megkeresztelt pap, legyen az férfi vagy nő. Hasonlatos ez ahhoz, amint szabad kezet adott a Szentírás értelmezéséhez, ám ezzel ellenkezésbe hozta magával mindazokat akik máshogyan értették a Bibliát mint ő, s végül átkot szórt rájuk. De semmivel sem szívderítőbb a helyzet a hetedik szentség kapcsán sem…
- A házasság a protestáns hit lényegéből fakadóan lehetetlen, hogy szentség legyen! Krisztus ugyanis elválaszthatatlan az ő szentséges jegyesétől, a katolikus Anyaszentegyháztól. Mivel a reformátusok már születésükkel elszakadtak e mennyei jegyestől, az egyházon kívül vetvén meg hitük alapját, ezért mert a nagyobb rosszat már elkövették, így kénytelenek megengedni a kisebb rosszat is és a házasságot felbonthatónak tartani, hogy örökös lelkiismeret-furdalásukat elaltassák – bár az evangéliumnak ezzel éppúgy ellene mondanak mint egyébként (Mt.19,6) és a kisebb rossz (elválás) megengedésével elesnek a nagyobb jó (az üdvösség) elnyerésétől is; azonban hogy mégse érhessen bennünket az a vád, hogy olyat adunk protestánsaink szájába amit ők sosem mondanának, halljuk beszélni e kérdésről magát a fő-protestálót, Luthert: „Házasságommal olyan hitványságot követtem el, amin bizonyosan röhögnek az angyalok és sírnak az ördögök.” (W.M.L. de Wette, Luther, M., Briefe, Sendshreiben und Bedenken vollstandig Gesammelt, Berlino, 1825-1828, III, 2,3.) Ha az Olvasó ezek után azt hinné ezt már nem lehet fokozni, téved. Luthernek ezt nemcsak fokozni, de még Istenkáromlással tetézni is sikerült. Íme: „Krisztus a szamaritánus asszonnyal követett el először házasságtörést. Utána együtthált Mária Magdolnával, és a házasságtörő asszonnyal. Így bár Krisztus látszólag kegyes volt, halála előtt mégis fajtalankodott.” (Martin Luther, Tischreden, No. 1472, Werke, ed Weimar, XI, 107.) Gondolható-e ezek után józan ésszel, hogy Luther és követői számára (ha következetesek akarnak lenni) a házasság – a gúnyt és káromlást leszámítva – még szentségnek nevezhető?
De szentségek nélkül élve a bűnös világban ugyan hova jut az ember, ha nem a kárhozatra? Vessük hát össze a szentségekben bővelkedő Egyházat és a szentségek nélkül élő protestantizmust! A katolikus hit szerint Ádám bűnével az emberi természet megromlott ugyan, de a szabad akarat megmaradt; a keresztség eltörli az eredendő bűn büntetését, a személyes bűnöket pedig a szentgyónás; az üdvösségre jutás eszköze a hit és hitből fakadó cselekedetek, de a szentek közbenjárása is segítségünkre van (nemcsak az üdvözülteké, a most élőké is); Krisztus pedig minden szentmisén újra feláldozza magát érettünk vértelenül a pap kezei által és az Oltáriszentségben egész istenségével és emberségével jelen lévén, nekünk ajándékozza önmagát, hogy tulajdon testével és vérével tápláljon minket az örök életre; a felszentelt pap Krisztus helyettese a világban aki az örök életre szül fiakat és lányokat, a laikus embernek pedig a házasság szentsége rendeltetett a földi élet továbbadására. Ezzel szemben Luther szerint az első bűnnel az emberi természet teljesen és visszavonhatatlanul megromlott; a szabad akarat egészen elveszett (mindent, a bűnt is(!) Isten cselekszi bennünk); a keresztség csak emlékeztet a megváltásra, Isten azonban (hiszen szabad akarat lévén valójában nem is követünk el akarattal bűnt) nem törli el bűneinket, hanem csak elfedi azokat kegyelmével ám azok megmaradnak; az üdvösségre nem szükségesek a cselekedetek, csupán egyedül a hit, mert amint mondja: „Az üdvösség elnyerésére nem kell jót cselekedni, mert nincs nagyobb pestis Isten egyházában, mint mikor az emberek azt mondják: jót kell cselekedni!” (L.:W E. A. 58) – s másutt még tovább megy: „Mózes csak ijeszteni akart bennünket a tízparancsolattal, azt akarta megmutatni, hogy milyen gyarlók vagyunk. Egyébként még ha maga Krisztus jön hozzád, és mint Mózes szól: Mit cselekedtél? Üsd agyon!” (Cordatus, Tagebuch 207.) Nincsen papság mert minden megkeresztelt pap, de áldozat sincs más csak Krisztus kereszthalála, a szentmise pedig – Kálvin szavaival élve – „kárhozatos bálványimádás”; Luther – az engedelmesség fogadalmát megszegve – Édesanyja, az Egyház ellen támadt, szüzességét paráznaságra cserélte: „Természetesen perverz vagyok. Sok nővel volt dolgom. Úgy vélem, igazi nőcsábász vagyok. (…) Három nővel éltem egyszerre házaséletet. Senki sem ér utol engem ivászatban.” (W.M.L. de Wette, Luther, M., Briefe, Sendshreiben und Bedenken vollstandig Gesammelt, Berlino, 1825-1828, III, 3.) Hitehagyásra biztatott egy apácát (Bora Katalint), majd miután az megszegte szent fogadalmát, feleségül vette, és botrányos életével fenekestül felforgatta az erkölcsöket és vele a társadalmi rendet: „A férfi vagyok, aki berobbantotta és elterjesztette a kicsapongást, testi szenvedélyt, hanyagságot és más bűnöket az egész társadalomban.” (W.M.L. de Wette, Luther, M., Briefe, Sendshreiben und Bedenken vollstandig Gesammelt, Berlino, 1825-1828, I, 232.) Sőt, még maga is bevallja, hogy újítása lázadás volt, amely béke helyett háborút, virágzás helyett romlást hozott: „Követőim hétszer rosszabbak, mint voltak előttem. Miután meghirdettük tanainkat, követőink lopni, hazudozni, szélhámoskodni, zabálni, vedelni kezdtek, és a gyarlóságok számos nemében jeleskedtek. Kiűztünk egy ördögöt – a pápaságot – és hét, sokkal erősebb és gonoszabb tért vissza.” (D. Martin Luther, Werke, ed. di Weimar, XXVIII, p. 763.) És ha mindez nem volna elég – nehogy félreértsük – Luther nemcsak külön-külön, de együttesen is hasonlóképp nyilatkozik a szent dolgokról: „El a misékkel, a búcsújárásokkal, a karénekkel, a szentek tiszteletével, az apácafátyollal, csuhával, a szüzességgel, a barátokkal – el ezekkel a tetves dolgokkal!” (L. W. E. A. 221)
Míg a katolikus Anyaszentegyház hét szentséget ismer és használ, addig a protestánsok bármennyit valljanak is, mindnek híjával vannak; ahol pedig a szentség teljesen hiányzik, ott bajosan beszélhetünk szentekről – de akkor az ilyenek hogyan is lehetnének szentekké és hogyan üdvözülnek? Ha pedig a katolikus Anyaszentegyház bővelkedik szentekben, sőt a Szentlélek által Krisztus óta szenteket ad a világnak (amint ezt közönségesen mindenki beláthatja), a protestánsok pedig – amint maguk is bevallják – egyetlen szenttel sem büszkélkedhetnek, vajon nem üdvösebb-e a szentséget ott keresni, ahol az napnál fényesebben mutatja magát, mintsem ott kutatni ahonnan kezdettől fogva száműzték? Pázmány Péter szívhez szólóan önti szavakba mindezt egyik levelében: „Mert fonákul esnék, ha Isten valakit azért a hitért elkárhoztatna, melyben egyebek üdvezültek. Annak felette, az is bizonyos, hogy ha valaki üdvözült a pápista hitben, senki a Luther és Calvinista hitben nem üdvözül, mert azt mondja Szent Pál, hogy miképen egy az Isten, aki üdvözit, egy a keresztség mely által újonnan születünk, ugy a hit is csak egy, melyben üdvözülünk. Ha azért a Predikátorok sem tagadják, hogy Luther és Calvinus előtt sokan üdvözültek, noha pápához hallgattak, minden okosság szerént bátorságosb azt a hitet követni, melyben mi is üdvözülhetünk, hogy sem azt, amelyben újonnan keresik az igazságot.” (Pázmány Péter Bethlen Gáborhoz, Pozsony, 1629 szeptember 14., In: Magyar leveleskönyv I-II., I. kötet, 188-189. oldal. Corvina, Budapest, é.n.)
Mi mást is mondhatnánk összegzésül a fentiekre, mint amit szent Pál írt a Galatabelieknek: „Csodálkozom, hogy attól, aki Krisztus kegyelmére meghívott titeket, ily gyorsan átpártoltatok egy más evangéliumhoz, holott nincsen más. Csak néhány ember akad, aki titeket megzavar és el akarja ferdíteni Krisztus evangéliumát. De ha akár mi, akár egy mennybéli angyal más evangéliumot hirdetne, mint amit mi hirdetünk: átkozott legyen! Amint korábban már megmondtuk, most megismételjük: ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk kaptatok, átkozott legyen.” (Gal.1,6-9.) Szent Pál intelmei nekünk is szólnak, katolikusoknak és protestánsoknak egyaránt; mert egyetlen igazság van csak, egyetlen Egyház – ezért az egység útja sohasem lehet más, mint az igazsághoz való teljes megtérés. Erre pedig – bátran bevallhatjuk – napról-napra mindegyikünknek égető szüksége van. És hogy hol van az igazság? Antiochiai szent Ignác írja levelében: „ahol Jézus Krisztus van, ott van a Katolikus Egyház is.” (8,1-2)
Máriássy Gergely
Legolvasottabb írások1222 times!
