A II. vatikáni zsinat óta egyre hangsúlyosabb kérdéssé vált katolikus Egyházunkban a keresztény felekezetekkel történő párbeszéd, illetve az arra való törekvés, hogy valamennyi keresztény Egyház egy közös asztalnál ünnepelhesse az eucharisztikus lakomát.
Talán nem véletlenül került az egyetemes könyörgések közé éppen az ökumenikus imahét kezdetén a következő kérés: „Hogy minden keresztény egymásra találjon szent Fiad oltára körül!” Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, mit is jelent ez valójában. Ideális esetben azt, hogy minden megreformált keresztény Egyház visszatérjen a Jézus Krisztus által Nagycsütörtökön ránk hagyott nagy misztérium megvallásához:
Jézus Krisztus az ő szent oltárán saját Testét és Vérét adja nekünk eledelül és italul. Fontos megemlíteni, hogy e nagy misztériumot csak akkor tudjuk kellőképpen megvallani, ha az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztusnak az őt megillető tiszteletet és méltóságot a szentmise liturgiáján belül is kifejezésre juttatjuk. Ha tehát mi hisszük és valljuk mindazt, amit Egyházunk 2000 éve hisz és vall, akkor megengedhetetlen, hogy a szentmise liturgiáján bármit is lazítsunk, csak azért, hogy protestáns testvéreikkel való közös lakoma megvalósításához közelebb jussunk. Ez esetben ugyanis az a tendencia áll fenn, hogy miközben protestáns testvéreinkhez közeledünk, a szentmise legnagyobb misztériumától (az Úr Jézus valóságos jelenlététől) egyre távolabb kerülünk. Az elmúlt 50 évben viszont sajnos éppen ezt látjuk kibontakozni. Szinte kifulladásig erőltetjük a protestantizmussal való barátságot, de mindeközben azt tapasztaljuk, hogy a templomba járó katolikus hívek körében egyre kevésbé mutatkozik meg az Eucharisztia tisztelete. Mintha a testvéri közösség már fontosabbá vált volna, mint az Úr Jézussal való közösség!
Képünkön nagy valószínűséggel haldoklóhoz viszi a pap az Oltáriszentséget, hogy feladja az Utolsó kenetet. A kép tanúsága, hogy régen (még a ‘960-s években is, főleg a vidéki, falusi) az emberek térdet hajtottak (letérdepeltek) az Oltáriszentség előtt (lásd mai is, ha belépünk a templomba és ég az örökmécses, akkor térdet hajtunk). |
De nem kell a protestáns felekezetekig elmennünk, katolikus Egyházunkon belül is ez a kép bontakozik ki. Sorra alakulnak a különféle plébániai közösségek, de mindeközben az eucharisztikus közösség fontosságáról kezdünk megfeledkezni. Hétköznapivá válik, hogy szentmisére megyünk és áldozunk. S miután kijöttünk a templomból keressük a közösségünk tagjait, akikkel jól érezzük magunkat. Megfigyelhetjük, hogy a szentmise záróénekének végét sem várja meg sok hívő, pedig egészen bizonyos, hogy ha valaki igazán megértette, mi történik egy szentmisén, inkább az esik nehezére, hogy a szent cselekmény után ki kell mennie a templomból, mintsem az, hogy maradnia kell.
Mindezeket végiggondolva le kell szögezni, hogy a kereszténység legfontosabb közössége ma is az Eucharisztia szent közössége. Ez az a közösség, mely üdvözít minket. Minden más közösség, illetve a protestánsokkal való barátkozás csak ez után és csak ezt kiegészítve következhet.
Az eucharisztikus közösséggel kapcsolatban fontos azonban még egy lényeges tényezőt kiemelni. Jézus Krisztus az Eucharisztiát első alkalommal szűk körben, tanítványaival ünnepelte. Megtehette volna az 5000 ember megvendégelésekor is, hogy egyenesen szent Testével és Vérével táplálja a pusztában összegyűlt tömeget, ez mégsem így történt. Azok ugyanis, akik érdeklődéssel hallgatják Jézust, még nem mind tanítványok. Tanítványnak ugyanis csak az nevezhető, aki régi életét elhagyva Jézus követésére szánja oda magát. A megtérés mindig a régi bűnöktől való elfordulást kell, hogy jelentse, s az új krisztusi életben pedig a tisztaság megtartása kell, hogy a legfontosabb célunk legyen. Ekkor válunk tanítványokká, ekkor leszünk méltók arra, hogy az Egyház legfontosabb közösségének, az Eucharisztia üdvözítő közösségének tagjai lehessünk.
Ez idáig nagy vonalakban az ideális alapokat tárgyaltuk, most térjünk át arra, hogy a gyakorlatban milyen torzulásokat figyelhetünk meg Egyházunkban e téren.
Régóta küzd az Egyház azzal a problémával, hogy a szentmisére járók egy bizonyos része nem részesedhet az Eucharisztia lakomájában, mivel ebből egy legtöbbször folyamatosan fennálló halálos bűn kizárja őket. Esetükben nem történt meg a régi élettől való elfordulás, és Jézust még nem követik tanítványként. Leginkább olyanok ők, mint akik vágynak a Jézussal való közösségre, de nem tudják otthagyni „régi hajójukat”, mint egykor Péter és András, Jakab és János tette az Úr szavára. A hívő közösségek, plébániák első számú feladata az lenne, hogy ezeket a híveket eljuttassák a teljes, mindent átfogó megtérésre, hogy ők is az eucharisztikus közösség részesei, az üdvösség biztos várományosai lehessenek. Ehelyett sajnos egy olyan tendenciát látunk meghonosodni, hogy a megtérésen még át nem esett híveket bizonyos felmentő kritériumok alapján, anélkül, hogy ők régi életüktől elfordultak volna, az Eucharisztia közösségébe engednek. Ezek száma előreláthatólag folyamatosan növekedni fog, hiszen néhány országban ( pl. Argentína, Németország) maga a püspöki konferencia is engedélyezi az eucharisztikus közösségbe ilyen módon való becsatlakozást. Magyarországon egyenlőre még csak néhány bátor, liberális gondolkodású pap jár ezen az úton, mivel püspökeink – remélhetően többségükben – hűen kitartanak Jézus Krisztus tanítása mellett, hogy az Eucharisztia a megtért tanítványok lelki tápláléka.
Fontos meglátnunk a párhuzamot az Eucharisztia jelenlegi birtokolhatósága és az egykori örök éltünk közt is. Nemrég egy katolikus papnak egy internetes fórumon azt a kérdést tették fel, üdvözülhet-e az, aki jelenleg az Eucharisztia közösségéből ki van zárva. A katolikus pap frappánsan azt válaszolta, hogy igen, de azt elfejeltette hozzátenni, hogy csak akkor, ha az illető halála előtt megtér, azaz elhárul az az akadály, mely miatt jelenleg nem áldozhat. Így persze az illető a téves megnyugvás állapotába kerülhetett: nem baj, ha most nem áldozhat, az üdvössége nincs veszélyben. Súlyos félrevezetése ez a híveknek. A katolikus Egyház papjainak feladata lenne, hogy elmondják, aki jelenleg az Eucharisztiában nem részesülhet, az ugyanebben az állapotban nem is üdvözülhet, mivel mindkettőhöz az kell, hogy a halálos bűntől mentesek legyünk. Aki itt a Földön nem lehet közösségben Jézussal, hogyan lehetne az örök életben az Úr Jézus üdvözültjei közt?
Azt a folyamatot is láthattuk, hogyan vált az Eucharisztia legszentebb vétele az elmúlt 50 év alatt a protestáns úrvacsorához hasonlóvá. (Szerk.: és a hittant tanulók (még 50 éves barátom esetében is, aki a IIVZS után született) esetében – tisztelet a kivételnek – a Szentmise, mint az Utolsó vacsora emlékezetéhez, és nem áldozat bemutatásnak az atyának) Nem kell itt mást említeni, mint pl. a kézbe és állva áldozás bevezetését. Hallunk olyan tudósításokról is, miszerint pl. Olaszországban katolikus és protestáns hívek rendszeresen rendeznek olyan alkalmakat, melyben egy oltárnál ülik meg az Úr lakomáját. Nyilvánvaló, hogy az interkommuniót csak úgy ülhetik meg közösen, ha mindketten engednek valamelyest az eddigi elveikből, mint ahogyan azt az ökumenikus párbeszédről tudósító cikkekben is oly gyakran olvashatjuk. Közeledünk a protestáns testvérekhez, s egyre távolabb kerülünk az Eucharisztia valódi megvallásától és tiszteletétől. Katolikus hívőként érdemes elgondolkodni azon, hogy valóban ezt akarjuk-e. S vezetőinktől, teológusainktól is megkérdezhetjük: valóban ezt az utat kell-e járnunk?
Idén ősszel az Eucharisztikus kongresszusra készülünk. Örvendetes lenne, ha a szervezők a különböző protestáns Egyházak bevonása helyett azon munkálkodnának, hogyan mutassuk meg a Magyarországnak és a világnak, mi katolikus hitünk szent titka. Az interkommunió közös nevezőjének keresése helyett kívánatos lenne, hogy egy szívvel és lélekkel hajtsunk térdet az Oltáriszentségben jelen lévő Úr előtt, és hirdessük protestáns testvéreinknek, itt van az Élet, melyet ti is kerestek. Jöjjetek és imádjátok velünk együtt Krisztust a legméltóságosabb Oltáriszentségben, s miután belátjátok, hogy tévedésben életetek, legyetek ti is Krisztus rendelése szerint újra katolikusok, s akkor megtisztult szívvel örömmel ülhetjük meg közösen az Eucharisztia szent lakomáját.
Ez volna az igazi keresztény egység, az egyetlen igazi közösség, mely üdvösségre vezetné Isten népét.
Forrás: petersziklaja.hu
Megjegyzés: Az aláhúzások az eredeti szerzőtől, míg a zöld/vastag kiemelés és megjegyzés jelen honlap szerkesztőjétől származik.
Legolvasottabb írások729 times!
