Anno Domini 304. február havának 12. napján ítélet született Carthago városában, Africa provincia székhelyén Abtinae negyvenkilenc krisztushívő lakója felett, akik – megszegve Diocletianus császár tilalmát – összegyűltek ünnepelni. A peranyaguk szerint az egyik vádlott, Emeritus, mikor megkérdezték, miért szegték meg a császári rendeletet, azt válaszolta: „Sine Dominico non possumus”. Az Úrnapja – vagyis a vasárnap – nélkül nem élhetünk.
Nem véletlen, hogy az Anyaszentegyház első fegyelmi parancsolata is így szól: „Vasárnap és parancsolt ünnepeken a szolgai munkától tartózkodj, és szentmisét becsülettel hallgass.” Az Anyaszentegyház öt parancsolata mintegy a külsődleges engedelmesség öt pillére: aki ezeket nem gyakorolja, az nem tekinthető hitét gyakorló katolikusnak.
Feketevasárnap van.
Az Úr szenvedésére emlékeztető kéthetes időszak kezdete [Szerk.: volt az elmúlt vasárnap]. Immár a második vasárnapot kell Magyarországon kényszerű szentmisehallgatás nélkül töltenie a laikusoknak. Nem tisztem, hogy a Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia döntését – melyet az illetékes kormányzati szervek sem kértek direkt módon – értékeljem. Sokan és sok helyen megtették már előttem. A döntéshozók majd a különítéletkor egyenként is felelni fognak e tettükért, ahogy mindannyian minden tettünkért felelni fogunk akkor az isteni Bíró széke előtt. Arra keresem a választ, vajon ezt miért engedte meg az Isten? Mi a célja vele?
Isten indítéka ennek megengedésében is a legnagyobb fokú irgalom és könyörület a mi üdvösségünkre. Valóban? Nem abszurd mindez? Nem. Az irgalom a forrása az igazságosságnak, hisz a létezés sem jár ki semmiféle jogcímen az embernek. Semmiféle külső meghatározottság nincs az Istenben… Ezt fontos tudatosítanunk, hogy ráébredjünk az isteni irgalmasság és szeretet valódiságára, ami mindenféle hamis szirupozástól mentes megrendültségre és háládatosságra kell, hogy sarkallja legbensőnket. Isten akkor is tökéletesen irgalmas és igazságos, ha semmit sem teremtett volna. Külső tevékenységében teljesen autokrata, szuverén, önálló. Ilyen szeretetre egyetlen teremtmény sem képes. Ha az Isten teremt, akkor annak szab törvényeket, viszont a külső teremtésre semmiféle törvényszerűség nem kötelezi: ezért az irgalmasság az igazságosság forrása. Az Isten tud egyszerre, ugyanabban a vonatkozásban irgalmas és igazságosságos lenni: az embernek ez lehetetlen. Manapság szeretik kijátszani egyiket a másik javára… Létrejött a Jézus-haver wellness-istenségének bálványa, amit kötelességünk ripityára törni. Ettől a spirituális vírustól rohad és szenved úgy az egyházi, mint a világi társadalom tudata. Ez a bomlasztás szülőanyja… Igen. „Iustitia sine misericordia crudelitas est, misericordia sine iustitia mater dissolutionis” – ahogy az Angyali Doktor tanította.
„Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös…” – hangzik fel minden szentmise prefációjában a felkiáltás… Igen. Igazságos a megfosztatásunk. Úgy a megtorló igazságosság (iustitia retributiva), mint a helyreállító igazságosság (iustitia restaurativa) szempontjából. Egyik nem lehetséges a másik nélkül!
Mi az, ami ilyen megtorlást érdemel?
A hitetlenség, mely konkrétan a szentségtörő és méltatlan áldozások tömegében, és a szélsőséges liturgikus laicizmusban ölt testet. Az előbbi talán érthető, és komolyabb kifejtést nem igényel, de a második… Ez bizonyos? Hisz nem Szent X. Piusz volt az, aki a korai elsőáldozást szorgalmazta, és általánosan lehetővé tette a laikusok számára a napi egyszeri szentáldozást? Továbbá azt mondta, hogy „ne a misén imádkozzunk, hanem a misét imádkozzuk”? Nem a »tevékeny részvétel« (participatio actuosa) apostola volt?
Ez mind igaz.
…és rendre félreértelmezik.
A korabeli katolikus hívek tisztában voltak azzal, hogyan kell előkészülni a szentáldozásra. Ugyanígy a lelkipásztorkodást végző katolikus papok is. A gyakori szentáldozás nem jelentett feltétlen napi szentségvételt. Akik ezzel éltek, azok általában a szentmisén kívül áldoztak meg, hisz a hívek áldoztatása csak ekkortájt került bele a szentmise menetébe opcionálisan, és hivatalosan csak az 1962-es Misekönyv közli annak részeként. A napi szentáldozás lehetőségének mérlegelése pedig az adott hívő lelki vezetőjére volt bízva. Azaz magános felhatalmazáshoz volt kötve. Az ilyen emberek hetente többször is gyóntak akár. ezt nem valamiféle beteges lelkiismeret okán tették, hanem hitték és vallották, hogy az igaz is napjában hétszer vétkezik, és a szentgyónásban minden halálos bűnt neme, gyakorisága (száma) és körülménye szerint meg kell gyónni, de az önismeret és léleképítés folytán akár egyetlen bocsánatos bűn, rossz, legyőzendő szokás is meggyónható. Ezt hívják más néven »kegyességi gyónásnak«. Miért tették? Mert hittek a szentgyónás természetfeletti kegyelemközlő hatásában. Ma ezt ténylegesen nem hisszük.
Ezzel kapcsolatban mondta Boldog Suso Henrik OP, hogy a »misztikusnak« nem kell már gyónnia, de mégis gyón. Nem azért, mert valami eretnekség gőgjében nem hitt a szentségekben, vagy önnön magát bűntelennek hitte hiúságában…
Épp ellenkezőleg! Miért?
Mert hittek. Ezen felül hitték, hogy minden szentmiseáldozat tárgyilag kegyelemközlő, akkor is, ha csupán lelkileg áldozunk. Igaz, a lelki áldozásban a szentáldozás általános kegyelmi hatását »ex opere operantis (Ecclesiae)« és nem »ex opere operato« lehet elnyerni: függ a mi alanyi rákészültségünktől. A szentmiseáldozat az Üdvözítő egyetlen, végtelen és arányos értékű áldozatának jelenvalósítása. Ez pedig az átváltoztatás (consecratio) pillanatában történik meg, amikor az áldozár értelme, akarata, és ajka által a kenyér és bor felett kimondja maga Krisztus önnön szereztetési igéit. A kenyér pedig Krisztus Teste, a bor pedig Krisztus Vére marad igazán, valóságosan és lényegileg, akkor is, ha a színeket megosztjuk, a megosztott színek mindegyike alatt. Ez így is marad mindaddig, míg az érzékelhető színek fennállnak.
Nem véletlen, hogy hagyományosan áldást ad („A Mi Urunk, Jézus Krisztus Teste + őrizze meg lelkedet az örök életre. Ámen.”) az áldoztató az áldozónak a szentostyával, amit némán fogad amaz. Nem pedig a „Krisztus Teste!” felszólításra mond »Amen«-t, mivel nem az áldozó alanyi hitétől függ a valóságos jelenlét… Ez utóbbit Luther Márton hirdette, és azt is, kárhozatos a bálványozó pápista mise azért is, mert sokszor csak a pap maga áldozik rajta.
Nem. Nem kell áldoznunk a szentmisén, az akkor is teljesen érvényes. A lényeg nem az áldozásban, a vételben, az „úrvacsorában” áll, még a pap áldozásában sem, hanem a konszekrációban. Mikor „fölmutatták, kit keresztülszúrtak”, és „hittel rátekintettek”, meggyógyultak a kígyóharapás mérgétől… Miért? Mert hittek.
Ezt gyönyörűen kifejezik a középkori szentélyrekesztők, például a svédországi Gotland szigetén elhelyezkedő Öja szentegyházában található. (Gyalázat, hogy a kevés megmaradt középkori templomaink többségét nem restaurálják belül. Szürke csernobili atomszarkofágnak néznek ki, egy nyomorúságos asztallal, festett falak, szentélyrekesztő, és keletelt és megemelt oltár nélkül…) Nem is látták, csak a segédkező csengőszavát, és az arra felelő harangzúgást hallották, s felnéztek a szentélyrekesztő tetején álló, a kereszten trónoló Főpapra s Királyra… A hit hallásból ered, s a hallás vezet el a látáshoz… Ezért ha igazán hinnénk, szentmise-közvetítésekre sem lenne szükség… Ahogy régen az öregek, betegek, közszolgálatot ellátók, csecsszopóikat dajkáló kismamák felemelték szívüket a konszekrációra meghúzott harangok szavára… Megállt akkor pár percre az élet, és az utcán letérdeltek az emberek. Miért? Mert hittek. Mi már nem hiszünk, hisz nem így teszünk. Vagy legalább is nem hisszük azt, amit ők hittek, és amit az Egyház tanít.
Akkor mindennek vége? Nyissuk ki a gázcsapot, hátha valaki becsenget? Korántsem! Tudjuk, hogy a pusztító angyalnak – ahogy a budavári pestisoszlopon áll – csakis a bűnbánattartás okán fogja azt mondani az Úr, hogy most már elég… Micsoda irgalmas kegyelem, micsoda helyreállító igazságosság!
A mai nap bevonulási énekének kezdőszavai jutnak eszembe, ahogy vagy három éve elmélkedtem erről:
Lefordíthatatlan a liturgia, mely kifordítja az embert önmagából, hogy az igazi, s ne csak a valódi énjét megtalálja Istenben. Erről zeng a feketevasárnapi introitus zsoltár parafrázisa:
„Judica me, Deus, et discerne causam meam de gente non sancta: ab homine iniquo et doloso erue me.” Káldi György a 42. zsoltár első versének kezdetét „Ítélj meg engem, Isten” magyarítással adja vissza, miközben visszaadható így is: „Szolgáltass nekem igazságot, Isten”. Isten ítélete az igazság szolgálata. Az ember akkor igazíttatik meg, ha mindenestül beleveti egészen magát az Igazságba.
Halálos bűnben vagyok: megöltem magamban az isteni életet. Kigyilkoltam magamból Krisztust… Ismerjük a tárgyi tanítást: testileg is megáldozni csak a kegyelem állapotában lehet. A mai nap hagyományos evangéliumi olvasmánya így fejeződött be: „Köveket kapának azért, hogy rája hajítsák; Jézus pedig elrejté magát, és kiméne a templomból.” (Jn 8,59) Igen, mintha nem csupán az én szívem templomában lenne sötét léthasadék, melynek fekete leplét csak az istenemberi Szív meghasadása tépheti ketté, hanem az emberkezek alkotta külsőben is: a gyász fekete leplébe öltözik a templom – az igazi Világosság kiűzetik. A böjt szigorodik, elvétetik a Vőlegény a Menyasszonytól. Régente a parasztasszonyok s leányaik a mai naptól húsvétvasárnapig feketében jártak a templomba.
Nem csupán az áldoztatórácsokat kéne helyreállítani, melyek lerombolására semmiféle hivatalos előírás nem adatott, hanem a reneszánsz óta kipusztult „diadalmas gerendát” – crux triumphalis –, vagyis az apszis és a hajó mennyezetének félkört képező záródásában a kereszten trónoló Királyt tartó gerendát, amiről lepel függött le a mai naptól a nagypénteki kereszthódolatig. Ez a lepel a mi vakságunkat jelképezi. Milyen szimbolikus, hogy a hitjelöltek beavatási szertartásában a megelőző szerdán történt a megnyitás – az effata – ceremoniája, s a hitvallás átadása (traditio symboli), mikor is a hitjelölt először a templom ajtaja – vagyis a napnyugat sötétsége – felé háromszor megtagadta a sátánt, és ezután az oltár napkeletje felé fordulva – midőn az apostolok hitvallását átadták neki – háromszoros „hiszek” hangzott föl ajkairól. Az „effata” rítusához kapcsolódó szentmise evangéliuma hagyományosan a vakon született meggyógyításáról (Jn 9) szólt: „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; most pedig azt mondjátok: Mi látunk. Azért bűnötök megmarad.”
Boldog voltam, hogy legalább láthattam Annak felmutatását, akit keresztülszúrtak, s akire föltekintve a kígyóméregtől fertőzött vérünk gyógyulást nyerhet. A lelki áldozás enyhületétől eltelve így vártam a szentmise végét, miközben a kommuniót énekeltem…
Hirtelen egy hölgy furakodott jobbomon közém és a mellettem álló közé. Észrevettem, hogy vak. Láttam, hogy zavartan próbál botjával tájékozódni, s megkérdeztem: „Le szeretni ülni?” „Nem, áldozni szeretnék…” – mondta – „…kérem, adja oda a jobbját.” Mélyen megrendültem. Vak vezet világtalant. Egy vak, ki az örök nyugalomnapon – a hét első napján, a vasárnapon vár gyógyulást a Szombat Urától: nem lát, s mégis hisz. Lassan hömpölygött az emberfolyam, s átéreztem a római százados felkiáltását: „Domine, non sum dignus.” Csak ez hangzott bennem, ahogy lassan a titkos vacsora asztalához értünk. Önkéntelenül térdre rogytam az Úr előtt, míg az általam hívatlan, de hozzám küldetett angyal megáldozott. Már nyújtotta volna nekem Krisztus Testét az áldoztató, mikor jeleztem, hogy „non sum dignus”.
Ma tömegáldoztatás folyik. Isten a megmondhatója, hogy míg a szentgyónások száma radikálisan lecsökkent, milyen rutinszerűvé vált a megrendültség minden külső jelétől megfosztott áldoztatási szertartás… Igen. Tömegáldoztatás, nem tömeges áldoztatás.
A tömeg áldozik, de vajh a személy is? Ahhoz, hogy személyes legyen az áldoztatás újra, nemcsak valóban, hanem igazán tömegessé, totálissá kéne válnia az áldoztatásnak, lett légyen akár fárasztóbb, mint Mózesnek a karjait tartani, hisz a mindent a Mindenben tartja kezeiben Kristófként minden pap. Mindenkinek ki kéne mennie áldoznia, de nem kellene mindenkinek testileg áldoznia.
Ehhez szükséges lenne a hagyományos áldoztatás előtti áldás visszaállítása. Igen. A pap által Krisztus az áldoztatás előtt kis keresztet vetvén a Szentséggel így szólt vala: „Corpus Domini nostri Jesu Christi + custodiat animam tuam in vitam aeternam. Amen.” Az ember pedig kisgyermeki áhítattal, tátott szájjal várt, mint a parázshozó szeráfot megpillantó Izaiás… Nem úgy, mint a lutheri mintára bevezetett mai formulában: mintha csak a hívő hitén, „Ámen”-jén állna a valóságos jelenlét, ahol a hangosan »hitvallásos« emberi erőfeszítés után összezárulva egymásba feszülnek az ajkak a szentség előtt… Igazabb hitvallás lenne a valóságos jelenlét mellett ennél az, ha „csupán” csak ezért – a szentségi áldásban megfoganó lelki áldozásért – a szentélyrekesztő elé térdelnének a bűnösök. Ez lenne az igazi reformáció: az ókeresztény nyilvános bűnvallomás táborhegyi fényben úszó színeváltozása! Az ember úgy születne újjá, mint a keresztségi ruhájában rúgkapálódzó, éppen ártatlanná lett kis emberpalánta, kinek homlokára lefekvéskor édesanyja – mielőtt megcsókolná azt – keresztet rajzol.
A királyi zászló vöröslő véluma a könnyek keresztségében így elvezetné az embereket, hogy Nikodémus éjszakájába, a gyóntatószékbe térdeljenek, hogy látóvá, a Világ Világosságát befogadóvá váljanak. Hálát adhatunk, hogy most végre igazi nagyböjtünk van, ha ma már nem is vesszük olyan komolyan, mint régen. Amikor csakis este étkeztek egyszer, napszállta után… Amikor semmiféle állati zsiradékot nem vettek magukhoz… Amikor a házasélettől is tartózkodtak…
Hol vagyunk már ettől a komolyságtól!
Most talán meg fogjuk érteni a törökkori háborúktól és hitújításoktól megtizedelt híveket, akik nem vesztek el, és minden vasárnap fölszították szívük tüzét az Úr után… A japán katakombák keresztényeit, akik évszázadokig nem láthattak papot. Megértjük a Belső-Ázsiába deportált németeket, akik a Szovjetunióban volt, hogy évekig nem találkozhattak a titokban köztük járó papokkal… Micsoda eucharisztikus hitük volt! Utóbbiak közé tartozott – Athanasius Schneider püspök megrendítő visszaemlékezése szerint – a kis Peter Schmidtlein, aki négy és fél évesen első szentáldozásban részesülhetett, és nap mint nap vágyódott az Úr után, egészen addig, míg alig hatévesen a radioaktív porszennyezés miatt kialakult agytumor okán meghalt hosszú, de türelemmel viselt szenvedés után. Kérjük az Urat, hogy a kis Peter eucharisztikus hitének terebélyes fájáról egy kicsiny mustármag a mi szívünkbe is hulljék…
…s akkor…
… akkor talán megérthetjük, hogy sohasem élünk vasárnap nélkül. Akkor sem, ha meg sem pillanthatjuk az Oltáriszentségben velünk élő Urat. Hiszen tudjuk, hogy valahol bemutatják a tiszta, szent és szeplőtelen áldozatot az egész megváltott népért. Értem és érted. Érted?
Szász Péter
Legolvasottabb írások666 times!
