A trienti liturgia rituális szerepvesztése – Valóban? + Ottaviani intervenció

Az alábbiakban Maróti Gábor, a győri Brenner János Hittudományi Főiskola Egyházzenei Tanszékének tanszékvezető tanára, a Győri Egyházmegye zeneigazgatója, liturgika tanár írásának első részét tesszük közzé.

Ötven éve terjedt el a világegyházban a római liturgia jelenlegi rendes formája, amely valamennyi nép nyelvén gazdag szövegalkalmazási forrásokkal segíti a hívőket a liturgikus cselekményekbe való tudatos és tevékeny bekapcsolódásba. A liturgikus reform nem a II. vatikáni zsinaton kezdődött, hanem a 20. század első évtizedeiben indult liturgikus mozgalomban felmerült gyakorlati és tudományos kérdésekre adott részegyházi és centrális válaszkeresés keretében kezdett formálódni.

A változási szükséglet elsődleges oka az akkor majdnem négy évszázada alig aktualizált egyetlen római liturgia, a trienti rítus eszközalkalmazási és szimbólumértelmezési készletének teljes kiürülése volt.

A trienti zsinat (1545–63) három ülésszakban tizennyolc éven át tartó egyetemes törvényhozó fórumként számos, a középkor végére égetően szükséges változtatást eredményezett. Egyrészt a hitújítás és a könyvnyomtatás, valamint az egyházkormányzati rendszer által felmerülő problémákra, lehetőségekre kellett tanítóhivatali és ekkleziológiai választ adni, másrészt szükség volt a liturgikus források és azok alkalmazási rendjének egységesítésére. Ebből a célból intézményesen uniformizálták a papnevelést és a teológusképzést, ami évszázadokon keresztül hatékony eszköznek bizonyult.

Az ókortól kezdve jellemzővé vált a liturgiára, hogy nem az egész Egyházra jellemző, egyforma és mindenki számára azonos módon értelmezett rendszerként működött, hanem elsősorban a részegyházi keretek között terjedt és fejlődött, ami a középkor végére azt eredményezte, hogy pár száz kilométeres távolságokban szinte teljesen eltérő és egymás számára alig értelmezhető rituális metódusok keletkeztek. Amíg az Egyház tanítását az egész világon tiszteletben tartották és hitegységben vallották mindazt, amit a liturgikus cselekményekben előadunk; nem jelentett problémát a liturgia decentralizált megjelenése. A hitújításnak is nevezett reformáció szentségtani és egyháztani teológiai képletmódosulásait követően azonban az Egyház és a liturgia egysége érdekében centralizálni kellett valamennyi szertartást, elsősorban a szentmise bemutatásának a rendjét.

A zsinaton közreműködő püspökök nem egy „trienti liturgiát” akartak létrehozni, hanem a világegyház liturgikus rendjének egységesítése, működésének és szimbólumkészletének egyértelművé tétele, valamint a könyvnyomtatás lehetőségének lehető legteljesebb felhasználásával az új egységes forrás (Missale Romanum, 1570) elterjesztése volt. Korábban a helyi püspökségek és kolostorok a saját rituális hagyományuknak megfelelő liturgiákat végeztek (metzi, Sankt Gallen-i, beneventumi, esztergomi, budai, nyitrai stb.), amelyek a korábban alkalmazott hagyományanyag részbeni bővülésével és átrétegződésével keletkeztek. Nagy mértékben lehetőséget biztosítottak a helyi gyakorlatban kialakult népi jámborság és legendáriumok lelkiségi repertoárjának érvényesülésére, azonban a hitújításra reagáló tanítóhivatali reflexió számára stabilabb teológiai és rituális eszközalkalmazási lehetőséget nyújtó, központilag szervezett és forrásközléssel támogatott liturgia létrehozatala volt a cél.

II. rész.

A trienti zsinat lezárása után pár évvel létrehozták az első teljes miseliturgiát tartalmazó forrást. A Missale Romanum előtt jellemzően a helyi gyakorlat határozta meg a gesztikulációt és a színrendet, valamint a szövegek tartalmát, sorrendjét, ezért nem volt szükség a minden körülményt pontosan tisztázó, rubrikákkal (liturgikus törvényt tartalmazó, általában piros színnel nyomtatott, a szertartás végzése során nem elhangzó utasítás vagy magyarázat) ellátott alapforrás közreadására. A korábbi források inkább szöveggyűjtemények voltak.

A trienti liturgia volt a római rítus első olyan szertartásrendje, amely Rómán kívül is egységesen és a korábbi hagyományérvényesülés tiszteletben tartása mellett fokozatosan kizárólagossá válhatott. A zsinati atyák szándékának megfelelően ez a liturgia visszatért az ősegyházi hagyományok értékrendjéhez és gyakorlatához, azonban sem Európában, sem máshol nem használták már anyanyelvként a latint, ami azt eredményezte, hogy a hívők nem voltak képesek akadálytalanul bekapcsolódni a szertartásokba. A középkori népek köznyelvi készlete minimálisan sem lett volna képes kifejezni a liturgikus cselekmények tartalmát a közösségek anyanyelvén, ezért volt a latin az egyetlen liturgikus nyelvi lehetőség.

A négy évszázadon át tartó trienti liturgia korszaka már jóval a II. vatikáni zsinat előtt véget ért. Az egyháztörténelem egyetlen olyan liturgikus gyakorlatot sem tart számon, ami ilyen hosszú ideig képes lett volna érvényben maradni. A keresztény rítusfejlődés természetével összeegyeztethetetlen az a jelenség, amely azt eredményezi, hogy a szertartásokon részt venni kívánó közösség csak a jelenlét megélésére képes, de a spirituális és intellektuális bekapcsolódásra szinte egyáltalán nem. A kereszténység Jézus tanításainak gondolati alapú szellemi dinamikájára épül. Amennyiben a Krisztus-esemény liturgikus adaptációja a keresztény közösség számára a rituális szerkezet miatt elérhetetlenné válik, a szertartások már nem eredményeznek közös istentiszteletet, csak látványt, tehát az ilyen cselekmény elveszíti a liturgikus karakterét.

Kihasználva azt az apró és csak erőltetetten érthető joghézagot, hogy nem történt meg az 1963-ban utoljára kihirdetett Codex Rubricarum (liturgikus joggyűjtemény) formális visszavonása, egy szakadár püspök a trienti rítusra történő hivatkozással a hit egysége és a katolikus tanítás elleni büntetendő cselekményeket hajtott végre, majd ezek következtében kiközösítésbe esett, magával vonva sok követőjét. Ez a liturgikus mozgalom már majdnem felszámolódott, amikor a béke és a testvéri szeretet érdekében a Summorum pontificum (Szerk.: ha már beszélünk róla, akkor olvassuk is el) kezdetű dokumentum nagyon komoly feltételek és korlátozások mellett bizonyos esetekben, a különleges lelki igények fennállása mellett törvényes keretet biztosított a trienti rítus végzésére, meghagyva, hogy az a római liturgiának csak a rendkívüli változataként értelmezhető. Mivel ez a motu proprio (saját kezdeményezésre kihirdetett pápai dokumentum) olyan témát érint, ami egyházi törvényekkel áll tartalmi összefüggésben, a helyes értelmezés érdekében nem mellőzhető a kánonjogi szempontok érvényesítése: a trienti liturgia végzése nem szabadon választható alternatívája a római liturgia rendes változatának, és ennek a rituális cselekménysornak a végrehajtása a helyi ordinárius tájékoztatása, majd eseti engedélye nélkül törvénytelen. Nem szélsőséges liturgikus jogi megközelítés annak a ténynek a megfogalmazása sem, hogy az ordináriusi kontroll nélkül végzett trienti liturgia lelkipásztori fórumon történő általánossá tétele érvényes, de nem megengedett szentmisét eredményez, valamint lelkileg elszegényítheti a valódi bekapcsolódásra legtöbbször képtelen jelen lévő hívőket.

A trienti liturgia rituális szerepvesztése abban áll, hogy a II. vatikáni zsinatot követő liturgikus és teológiai szemléletmódváltás olyan új és a népek lelki igényeire a lehető legteljesebb tartalommal válaszoló szertartást eredményezett, amely jobb minőségű bekapcsolódást és valamennyi hívő számára a hit megéléséhez szükséges szintű intellektuális élmény közvetítését teszi lehetővé. Ezzel a forrásokban és változatokban gazdag liturgiával szemben nem indokolt és szakmailag sem érthető a 450 éves, megújulásra már nem képes és már nagyon régen funkcióját vesztett trienti rítus alkalmazása.

Forrás: www.magyarkurir.hu

Recenzio 1.

Loader Loading...
EAD Logo Taking too long?

Reload Reload document
| Open Open in new tab

Letöltés

A régi rítust rendszeresen végző, középkori liturgiatörténetből doktorált papként (tehát a témáról hitelesen nyilatkozó személyként) néhány megjegyzést, ha szabad (nyilvános a cikk, így a hozzászólásomat is nyilvánosan teszem meg, a tudományosság szabályainak megfelelően vállalva azért a felelősséget, mint ahogyan feltételezhetően a szerző is vállalta ezt a “rizikót”):

  1. A Trienti Zsinat lezárása után pár évvel létrehozták az első teljes miseliturgiát tartalmazó forrást.
    Liturgikus körökben evidencia, hogy a 10. szd. közepén Mainzban létrejött az első ismertebb rubrikás pontifikálé (az ún. Pontificale Romano-Germanicum), de már ezt megelőzően is vannak ilyen törekvések, egészen a 8-9. századig visszamenőleg… A 10-11. századtól kezdve azonban teljesen általános volt a rubrikázás. És hol van még a Tridentinum!…
  2. A zsinati atyák szándékának megfelelően ez a liturgia visszatért az ősegyházi hagyományok értékrendjéhez és gyakorlatához, azonban sem Európában, sem máshol nem használták már anyanyelvként a latint […]
    Az őskeresztény közösségek még Rómában is görögül beszéltek. És amikor bevezették a latint Róma város liturgiájában, akkor sem az volt mindenki „anyanyelve” még a Városon belül sem. Ez tehát nagyon nem úgy volt szempont, ahogyan azt elsőre gondolnánk.
  3. A középkori népek köznyelvi készlete minimálisan sem lett volna képes kifejezni a liturgikus cselekmények tartalmát a közösségek anyanyelvén, ezért volt a latin az egyetlen liturgikus nyelvi lehetőség.
    Szóval akkor már a kora-középkorban is baj volt, a nép akkor sem vehetett részt a saját nyelvén a liturgiában… Lassan kiderül, hogy a II. Vatikánum előtti liturgiatörténet egy az egyben a dekadencia időszaka volt. (Bocsánat, humorizálok… ja, nem 😀 )
  4. Az egyháztörténelem egyetlen olyan liturgikus gyakorlatot sem tart számon, ami ilyen hosszú ideig képes lett volna érvényben maradni.
    Erről azért érdemes volna megkérdezni a koptokat vagy az etiópokat is (persze, csak ha ők beletartoznak az “egyház történetébe“)…
  5. A keresztény rítusfejlődés természetével összeegyeztethetetlen az a jelenség, amely azt eredményezi, hogy a szertartásokon részt venni kívánó közösség csak a jelenlét megélésére képes, de a spirituális és intellektuális bekapcsolódásra szinte egyáltalán nem.:O
    Pedig a liturgia nyugaton “sajnos” így fejlődött röpke 1500 éven át. Szóval inkább úgy kellett volna fogalmazni: „Nekem nem tetszik, hogy a szertartásokon stb…” Ez lehet egy vélemény, de a tényekkel nincsen relevanciában.
    (Szerkesztő:
    gyakorlati élményem volt: megszerveztük a tridenti szentmise bemutatását. Eljött rá két 13-14 éve fiú/lány testvérpár. A fiut előttrefelimádkozni sem lehetett ministrálni a NOM misén, míg a lány minden misében szolgált. A tridenti ratusú szentmise végén odajött hozzám a fiu, és megkérdezte: T…. bácsi, legközelebb ministrálhatok? Fel kell tenni a kérdést, hogy ez spirituális bekapcsolódás Isten misztériumába, vagy sem? Vagy említhetem saját esetemet: 2009.05.-ban elutaztunk Egerbe, mert egy esküvő volt  tridenti rítusú szentmise keretében. Én  – aki addig hétvégeken 2+2 NOM szentmisén ministráltam – lelkemben is megszólalt valami, ami olyan szinten érintett meg, hogy azt éreztem ez az igazi.
    )
  6. Amennyiben a Krisztus-esemény liturgikus adaptációja a keresztény közösség számára a rituális szerkezet miatt elérhetetlenné válik […]
    Ez melyik liturgiára igaz? Mert a tridentire biztosan nem. Elérhető az, csak nem szájbarágósan (ha valami, akkor a magyarázás tényleg idegen a hiteles liturgiától), hanem misztikusan. Ha erre manapság már nincsen fogékonyság a papság és a hívek körében, az nem a liturgia hibája…
  7. […] egy szakadár püspök a trienti rítusra történő hivatkozással a hit egysége és a katolikus tanítás elleni büntetendő cselekményeket hajtott végre, majd ezek következtében kiközösítésbe esett, magával vonva sok követőjét.
    Msgr. Marcel Lefebvre (akiről szó van) ügye egy hajszálnyit bonyolultabb ennél (ne is menjünk bele, mert még a végén a “zsinathuszárok” lovasrohamának az áldozatai leszünk 😀 ). A lényeg, hogy a követői nincsenek kiközösítve, (ezt azért egy kánonjogásznak illene tudni, ha pedig tudja, miért / kinek a megrendelésére írja az ellenkezőjét), és az érsek úr valamint a négy általa szentelt püspök kiközösítésének beállta is erős kétségeket támaszt.
  8. Ez a liturgikus mozgalom már majdnem felszámolódott […]
    Érdemes volna túlnézni néha az országhatáron, és utánaolvasni, hogy Franciaországban lassan több papot szentelnek a SSPX közösségében, mint az összes egyházmegyében együttvéve. Szóval nem a SSPX az, amely napjainkra „majdnem felszámolódott”…
  9. […] ennek a rituális cselekménysornak a végrehajtása a helyi ordinárius tájékoztatása, majd eseti engedélye nélkül törvénytelen.
    Ne is haragudjon meg senki, de ez vaskos tévedés, vagy ne adj’ Isten, nettó hazugság. Elég elolvasni a SP motu propriot. Remélem, a szerző is megtette…
  10. Nem szélsőséges liturgikus jogi megközelítés annak a ténynek a megfogalmazása sem, hogy az ordináriusi kontroll nélkül végzett trienti liturgia lelkipásztori fórumon történő általánossá tétele érvényes, de nem megengedett szentmisét eredményez, valamint lelkileg elszegényítheti a valódi bekapcsolódásra legtöbbször képtelen jelen lévő hívőket.
    De: ez egy szélsőséges jogi megközelítés, vagy legalábbis tájékozatlanságot feltételez. A plébános felelőssége ugyanis annak eldöntése, hogy plébániáján általánossá (tehát nem kizárólagossá!) teszi-e ezt a rítust, vagy sem. Nyilván fenntartva a törvényi előírások által diktált feltételeket.
  11. A trienti liturgia rituális szerepvesztése abban áll, hogy a II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus és teológiai szemléletmódváltás olyan új és a népek lelki igényeire a lehető legteljesebb tartalommal válaszoló szertartást eredményezett, ami jobb minőségű bekapcsolódást és valamennyi hívő számára a hit megéléséhez szükséges szintű intellektuális élmény közvetítését teszi lehetővé.
    Nem, nem ebben áll. A tridenti rítus azért tűnt el, mert központilag bevezettek egy új rítust, és így nem végezhették tovább a régit. Ennyire egyszerű: a püspökök és a papok gondolkodás nélkül (!) engedelmeskedtek a rendelkezéseknek, amikor bevezették az új misekönyvet, nem pedig „rádöbbentek, hogy az új mennyivel jobb, mint a régi”.
  12. Ezzel a forrásokban és változatokban gazdag liturgiával szemben nem indokolt és szakmailag sem érthető a 450 éves, megújulásra már nem képes és már nagyon régen funkcióját vesztett trienti rítus alkalmazása.
    Ezek után elég nehezen vehető komolyan az, amikor a szerző „szakmaiságról” beszél…
    (Szerkesztő:
    mindezt arról a NOM szentmiséről írja a szerző, amely ~66%-s átfedést mutat [még szövegben is – pl. az átváltoztatás szavaiban vs. 2. kánon -] a lutheránus Istentisztelettel. Ugyanis tudni kell, hogy úgy csinálta Cardinal Bugnini az új misét,
    hogy a liturgiát létrehozó bizottságban lutheránus teológusok vettek részt tanácsadóként.
    )

Végül pedig egy mélységes vágyamat szeretném kifejezni, hogy eljutunk végre arra a szintre, ahol a liturgikát tudományos igénnyel művelik a „szakemberek”, nem pedig érzelmi alapon, horribile dictu: egyházpolitikai törekvéseknek alávetve, a szakadás lelkületét hozva, prostituálva ezzel ezt a szent tudományt. Mert ameddig országos katolikus fórumokon ilyen szakmai színvonalú írások jelenhetnek meg liturgikus vagy liturgiatörténeti témákban, addig nem sok reményünk lehet, hogy a liturgika (vagy általánosságban a teológia) tudományát sikerült kirángatnunk abból a nyúlós érzelmekkel telt gödörből, ahová néhány évtizeddel ezelőtt rajongó, de annál tájékozatlanabb „szaktudósok” rántották magukkal…

Dr. Aradi László plébános

Recenzio 2.

A következő recenzio, bár egyetértünk vele, de nem minden szavával a felvezetésben

A Trienti Szentmise rítusának szerepvesztése?
Hazugságok, csúsztatások és butaság a köbön!

A Magyar Kurír nevű szörnyűséges fórum közölt (eddig két részben) egy olyan „liturgikus” értekezést, amely teljes egészében jellemző a nevezett fórum „hazugság-gyár” mivoltára. A II. Vatikáni Zsinat engedte be a sátán füstjét az Egyházba – ahogy VI. Pál lamentált, de nem tett ellene semmit. A zsinati teológia felforgató tevékenysége, az Egyház – így tehát Krisztus és az Apostolok – tanításának kis lépésekkel történt tagadása mára elvezetett az Egyház hierarchiájának és működésének hiteltelenségéhez. Nagyon szomorú tény, hogy egynémely hithű püspöknek, papnak és világi hívek sokaságának kell megvédeni az igazságot.

Az alábbiakban Maróti Gábor, a győri Brenner János Hittudományi Főiskola Egyházzenei Tanszékének tanszékvezető tanára, a Győri Egyházmegye zeneigazgatója, liturgika-tanár írásának néhány mondatos kritikáját tesszük közzé – továbbgondolásra.

Íme:

Ötven éve terjedt el a világegyházban a római liturgia jelenlegi rendes formája, amely valamennyi nép nyelvén gazdag szövegalkalmazási forrásokkal segíti a hívőket a liturgikus cselekményekbe való tudatos és tevékeny bekapcsolódásba.

Az a liturgikus reform, amelyet a szerző említ, nem akarta megszüntetni a trienti szentmisét, hanem annak gazdag tartalmát igyekezett kibontani, magyarázni. P. Pius Parsch és P. Szunyogh Xavér munkássága nem a népnyelv liturgikus használatáról, vagy éppen a hívekkel szembefordított konyhaasztalról szólt, hanem a Tridenti Zsinat által meghatározott egységes liturgia szépségének megértéséről – abban a korban, amely a maihoz hasonlóan nem ismer szépséget és értéket.

A liturgikus reform nem a II. vatikáni zsinaton kezdődött, hanem a 20. század első évtizedeiben indult liturgikus mozgalomban felmerült gyakorlati és tudományos kérdésekre adott részegyházi és centrális válaszkeresés keretében kezdett formálódni. A változási szükséglet elsődleges oka az akkor majdnem négy évszázada alig aktualizált egyetlen római liturgia, a trienti rítus eszközalkalmazási és szimbólumértelmezési készletének teljes kiürülése volt.

Miféle kiürülés? A Jelzésrendszer a lehető leggazdagabb teológiai tartalmat hordozza, valójában dogmatika. Ha a tanításból hiányzik a jelképrendszer ismertetése az nem a „kiürülést”, hanem hitetlenséget tükrözi. A II. Vatikáni Zsinat tanításaiból létrejött új teológiai szellem egyértelműen a 2000 éves hitletétemény megváltoztatásához, olykor eretnekségekhez vezetett. Bugnini és segítői az ökumené szellemében egy evangélikus és zsidó szöveggyűjteményt kreáltak, amely alapjaiban tagadja – tagadáshoz vezeti – a szentmise lényegi valóságát: azaz az áldozat helyébe egy ismételgethető emlék-buli jön létre. (A bulihoz immár hozzátartozik az olcsó színpadias és varieté zene, külsőségek és fegyelmezetlenségek, melyek a szentmise áldozat-bemutató Krisztusával szembeni mélységes támadás, tiszteletlenség.

A trienti zsinat (1545–63) három ülésszakban tizennyolc éven át tartó egyetemes törvényhozó fórumként számos, a középkor végére égetően szükséges változtatást eredményezett. Egyrészt a hitújítás és a könyvnyomtatás, valamint az egyházkormányzati rendszer által felmerülő problémákra, lehetőségekre kellett tanítóhivatali és ekkleziológiai választ adni, másrészt szükség volt a liturgikus források és azok alkalmazási rendjének egységesítésére. Ebből a célból intézményesen uniformizálták a papnevelést és a teológusképzést, ami évszázadokon keresztül hatékony eszköznek bizonyult.

Ha hatékony eszközök lettek volna, akkor nem következik be a protestantizmus rombolása!!! Vajon Borromeo Szent Károly, Lgouri Szent Alfonz, Canisius Szent Péter és a többi nagy teológus-püspök tévedésben volt, mert „nem ismerte fel a protestantizmus helyességét?” – amint a jelenleg Szent Péter trónján ülő kétes személy ezt megfogalmazta?

Az ókortól kezdve jellemzővé vált a liturgiára, hogy nem az egész Egyházra jellemző, egyforma és mindenki számára azonos módon értelmezett rendszerként működött, hanem elsősorban a részegyházi keretek között terjedt és fejlődött, ami a középkor végére azt eredményezte, hogy pár száz kilométeres távolságokban szinte teljesen eltérő és egymás számára alig értelmezhető rituális metódusok keletkeztek. Amíg az Egyház tanítását az egész világon tiszteletben tartották és hitegységben vallották mindazt, amit a liturgikus cselekményekben előadunk; nem jelentett problémát a liturgia decentralizált megjelenése.

A II. Vatikáni Zsinat lezárását követően elterjedt – sokszor kritizált – új nézetek eljutottak az Egyház történelme folyamán megjelent összes tévtanítás összefoglalásáig, amit 19. századi kifejezéssel modernizmusnak nevezünk. A szabadkőművesség lassú beszivárgása a legfelsőbb egyházi körökbe eljutott a II. Vatikáni Zsinaton kihirdetett – tévtanításoknak szabad utat adó – egyházrombolásig.

A hitújításnak is nevezett reformáció szentségtani és egyháztani teológiai képletmódosulásait követően azonban az Egyház és a liturgia egysége érdekében centralizálni kellett valamennyi szertartást, elsősorban a szentmise bemutatásának a rendjét.

A protestantizmus szentmise-ellenes gyakorlata volt a legfőbb érv, hogy a liturgikus „sajátságokat” – olykor éppen a népi gyakorlat mögött meghúzódó (magyar földön nem egyszer pogány) gyakorlat megszüntetésére is szükség volt. Milyen érv a szentmisét gyalázó és „egyháztani” képleteket tagadó protestáns érv? Nincs szükség az ökumenére, mert nem mi szakadtunk el a krisztus tanítástól és a teológiai igazságoktól, hanem ők!!!

A Novus ordo-nak nevezett szentmise-gyalázat azt érte el, hogy: „Mindenki másképp csinálja…”

A zsinaton közreműködő püspökök nem egy „trienti liturgiát” akartak létrehozni, hanem a világegyház liturgikus rendjének egységesítése, működésének és szimbólumkészletének egyértelművé tétele, valamint a könyvnyomtatás lehetőségének lehető legteljesebb felhasználásával az új egységes forrás (Missale Romanum, 1570) elterjesztése volt. Korábban a helyi püspökségek és kolostorok a saját rituális hagyományuknak megfelelő liturgiákat végeztek (metzi, Sankt Gallen-i, beneventumi, esztergomi, budai, nyitrai stb.), amelyek a korábban alkalmazott hagyományanyag részbeni bővülésével és átrétegződésével keletkeztek.

A helyi gyakorlat nem a népi ájtatosságokról és dallamkincsről szól, hanem a szerzetesközösségekben gyakorolt – tehát teológiailag kifogástalan – megjelenítésről.

Nagy mértékben lehetőséget biztosítottak a helyi gyakorlatban kialakult népi jámborság és legendáriumok lelkiségi repertoárjának érvényesülésére, azonban a hitújításra reagáló tanítóhivatali reflexió számára stabilabb teológiai és rituális eszközalkalmazási lehetőséget nyújtó, központilag szervezett és forrásközléssel támogatott liturgia létrehozatala volt a cél.

A trienti zsinat lezárása után pár évvel létrehozták az első teljes miseliturgiát tartalmazó forrást. A Missale Romanum előtt jellemzően a helyi gyakorlat határozta meg a gesztikulációt és a színrendet, valamint a szövegek tartalmát, sorrendjét, ezért nem volt szükség a minden körülményt pontosan tisztázó, rubrikákkal (liturgikus törvényt tartalmazó, általában piros színnel nyomtatott, a szertartás végzése során nem elhangzó utasítás vagy magyarázat) ellátott alapforrás közreadására. A korábbi források inkább szöveggyűjtemények voltak.

Ez is alapvető tévedés: a szerzetesrendek pontos liturgikus utasításokat tettek közzé. A Tridenti Zsinat által kodifikált szentmise a 200 évnél régebbi rítusoknak szabad utat adott (v.ö. ambrozián, mozarab, domonkos, stb.)

A trienti liturgia volt a római rítus első olyan szertartásrendje, amely Rómán kívül is egységesen és a korábbi hagyományérvényesülés tiszteletben tartása mellett fokozatosan kizárólagossá válhatott. A zsinati atyák szándékának megfelelően ez a liturgia visszatért az ősegyházi hagyományok értékrendjéhez és gyakorlatához, azonban sem Európában, sem máshol nem használták már anyanyelvként a latint, ami azt eredményezte, hogy a hívők nem voltak képesek akadálytalanul bekapcsolódni a szertartásokba. A középkori népek köznyelvi készlete minimálisan sem lett volna képes kifejezni a liturgikus cselekmények tartalmát a közösségek anyanyelvén, ezért volt a latin az egyetlen liturgikus nyelvi lehetőség.

Tapasztalható, hogy a különböző népek nyelvkészlete – még a nagy világnyelveké sem – alkalmas a latin teológiai kifejezések szabatos fordítására, értelmezésére.

A négy évszázadon át tartó trienti liturgia korszaka már jóval a II. vatikáni zsinat előtt véget ért. Az egyháztörténelem egyetlen olyan liturgikus gyakorlatot sem tart számon, ami ilyen hosszú ideig képes lett volna érvényben maradni. A keresztény rítusfejlődés természetével összeegyeztethetetlen az a jelenség, amely azt eredményezi, hogy a szertartásokon részt venni kívánó közösség csak a jelenlét megélésére képes, de a spirituális és intellektuális bekapcsolódásra szinte egyáltalán nem. A kereszténység Jézus tanításainak gondolati alapú szellemi dinamikájára épül. Amennyiben a Krisztus-esemény liturgikus adaptációja a keresztény közösség számára a rituális szerkezet miatt elérhetetlenné válik, a szertartások már nem eredményeznek közös istentiszteletet, csak látványt, tehát az ilyen cselekmény elveszíti a liturgikus karakterét.

A tevékeny részvétel álságos érve nem más, mint annak igazolni akarása, hogy világiak is részt vegyenek a liturgikus cselekményekben. Erre mi szükség van? A hívek számára az elmélyülést gátolja az akciózás, a szerepelgetés, stb. Tevékyen részvétel a lélekben zajlik, amikor részesülök az áldozatból – itt csak Krisztus tevékeny – mint az Utolsó Vacsorán és a Kálvárián.

Kihasználva azt az apró és csak erőltetetten érthető joghézagot, hogy nem történt meg az 1963-ban utoljára kihirdetett Codex Rubricarum (liturgikus joggyűjtemény) formális visszavonása, egy szakadár püspök a trienti rítusra történő hivatkozással a hit egysége és a katolikus tanítás elleni büntetendő cselekményeket hajtott végre, majd ezek következtében kiközösítésbe esett, magával vonva sok követőjét. Ez a liturgikus mozgalom már majdnem felszámolódott, amikor a béke és a testvéri szeretet érdekében a Summorum pontificum kezdetű dokumentum nagyon komoly feltételek és korlátozások mellett bizonyos esetekben, a különleges lelki igények fennállása mellett törvényes keretet biztosított a trienti rítus végzésére, meghagyva, hogy az a római liturgiának csak a rendkívüli változataként értelmezhető.

XVI. Benedek ellen már a megválasztása előtt is támadások sokasága látott napvilágot konzervativizmusa miatt. Ez a konzervativizmus valójában a modernizmus győzelmének késleltetését szolgálta – bár Ratzinger még aktív résztvevője volt az zsinati teológia aláásásának. (v.ö.: az egyház szubzisztál a katolikus egyházban – pedig az Egyház nem más, mint maga a Katolikus Egyház, a többi egy-egy igazságrészletet, vagy az egész igazságot tagadó, meghamisító gyülekezet.) Martini, Suenens, Dannels, Kasper haramiaként támadtak Benedekre. Ezekről a személyekről idővel kiderült, hogy aktív kapcsolatuk van a szabadkőművességgel és az erkölcsi tartásuk sem példaértékű.

Mivel ez a motu proprio (saját kezdeményezésre kihirdetett pápai dokumentum) olyan témát érint, ami egyházi törvényekkel áll tartalmi összefüggésben, a helyes értelmezés érdekében nem mellőzhető a kánonjogi szempontok érvényesítése: a trienti liturgia végzése nem szabadon választható alternatívája a római liturgia rendes változatának, és ennek a rituális cselekménysornak a végrehajtása a helyi ordinárius tájékoztatása, majd eseti engedélye nélkül törvénytelen. Nem szélsőséges liturgikus jogi megközelítés annak a ténynek a megfogalmazása sem, hogy az ordináriusi kontroll nélkül végzett trienti liturgia lelkipásztori fórumon történő általánossá tétele érvényes, de nem megengedett szentmisét eredményez, valamint lelkileg elszegényítheti a valódi bekapcsolódásra legtöbbször képtelen jelen lévő hívőket.

Ez a bekezdés annyi hazugságot tartalmaz, amennyit el sem lehet képzelni egy ekkora szövegben. Marcel Lefebvre közössége mikor számolódott fel? Jelenleg nagy létszámú hivatások, papszentelések helye és a zsinati reformegyház részéről elhanyagolt hívek Noé bárkája.

A tridenti szentmise az egyedüli érvényes jelenvalóvá tétel Krisztus áldozatának, a mai szöveggyűjtemény és helyi dramaturgia pedig egy protestáns egyházrombolás.

Az Ordináriusnak nem kell bejelenteni és nem függ engedélytől – ez benne van a Motu Proprio-ban, bár a püspökök ezt úgy veszik, hogy nem ők játszhatják el a pápát a saját kis kakasviadalukon.

A trienti liturgia rituális szerepvesztése abban áll, hogy a II. vatikáni zsinatot követő liturgikus és teológiai szemléletmódváltás olyan új és a népek lelki igényeire a lehető legteljesebb tartalommal válaszoló szertartást eredményezett, amely jobb minőségű bekapcsolódást és valamennyi hívő számára a hit megéléséhez szükséges szintű intellektuális élmény közvetítését teszi lehetővé.

A Szentmisének nem megújulni kell, idénydivatok szerint, hanem érvényesnek!!!

Ezzel a forrásokban és változatokban gazdag liturgiával szemben nem indokolt és szakmailag sem érthető a 450 éves, megújulásra már nem képes és már nagyon régen funkcióját vesztett trienti rítus alkalmazása.

Pater Anonymus

Legolvasottabb írások976 times!

Print Friendly, PDF & Email