Nyomtatás Nyomtatás

Üröm az örömben – megújul az „Orate fratres”

A Magyar Katolikus Püspöki Kar olyan döntést hozott, amely a klasszikus népmesére emlékeztet Mátyás királyról és az eszes leányról. Az MKPK ugyanis – csakúgy, mint az eszes leány – hozott is ajándékot, meg nem is, amikor azt a döntést hozta, hogy a Római Misekönyv új fordításába a mise fölajánlását követő Orate, fratres fölszólítás a következő magyar fordításban kerül majd be: „Imádkozzatok testvéreim, hogy az én áldozatom és a tiétek kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt!”

Egyrészt örülök, hogy a zsinatot követő időszakban kárhozatos sietséggel és megfelelő teológiai, filológiai fölkészültség nélkül hevenyészve elkészített népnyelvű fordítások kijavítása – úgy, ahogyan azt az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció még 2001-ben előirányozta a Liturgiam Authenticam kezdetű instrukciójában – végre nálunk is megkezdődött. Ez mindenképpen üdvözlendő, pozitív fejlemény, amely reménykedésre ad okot; remélem, lesz még folytatása. Másrészt viszont szomorúsággal tölt el, hogy ez nem jelent megfelelően előkészített, átgondolt, tudományos igényű és átfogó (az ordót és a proprium anyagot egyaránt érintő) revíziót, mint a hatalmas harcok árán és gigászi erőfeszítéssel 2010-ben kiadott új angol nyelvű misszálé, hanem csupán esetleges és szórványos fércmunkát, toldozást-foltozást. A legújabb folt, amely a VI. Pál-féle miserend magyar ruhájára fölkerült, vagyis a fölajánlás utáni papi fölszólítás új szövege, igen felemásra sikeredett.

Az egyik szemem nevet, hiszen az eddigi változatnál lényegesen jobb fordítás született! Ez kijavítja elődje fatális hibáját, amelyet a külföldi rossz példák és a kor divatos ideológiái ihlettek, s amely összemosta a pap és a hívek áldozatbemutató szerepét, vagyis a szolgálati, hierarchikus papságot és a világi hívők általános, lelki papságát (Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok – 1Pét 2,9). A két papság között ugyanis az Anyaszentegyház világos tanítása szerint nemcsak fokozatbeli, hanem lényegi különbség van: „A szolgálati papság lényegében különbözik a hívők általános papságától, amiatt, hogy szent hatalmat ad a hívők szolgálatára. A fölszentelt szolgák Isten népe szolgálatát a tanítás (a tanítás feladata), az istentisztelet (liturgikus feladat) és a lelkipásztori irányítás (irányítás feladata) által végzik.” (Katolikus Egyház Katekizmusa, 1592.) Erre külön figyelmeztetett II. János Pál pápa egy 2002. szeptember 21-én tartott beszédében az ad limina látogatásra megjelent brazil püspökök jelenlétében:

A [II. vatikáni] zsinatot követő években … az történt, hogy önkényesen összekeverték a szerepeket, különösképpen ami a papi szolgálatot és a laikusok szerepét illeti (pl. az eucharisztikus ima megkülönböztetés nélküli, közös elmondása, a laikusok által tartott szentbeszédek, laikus áldoztatók alkalmazása, miközben a papok tartózkodnak ettől). Ezek a súlyos gyakorlati visszaélések gyakran tanbeli tévedésekből erednek, különös tekintettel a liturgia jellegére, a keresztények közös papságára, a laikusok hivatására és küldetésére, és a papok szentségi jellegű szolgálatára.

A korábbi magyar fordítás a latin „meum ac vestrum sacrificium” világos különbségtétellel fölvértezett latin kifejezést egyszerűen csak „áldozatunk”-nak fordította, mint a 2010-ig hatályos régi angol szöveg. Ezt a tendenciát, bár kicsit más megfogalmazásban, megfigyelhetjük a német és a francia változatokban is, ahol mindmáig a lényeget ravaszul megkerülő, fordításként egyáltalán nem értelmezhető „az Egyház áldozata” (die Gaben der Kirche) vagy „az egész Egyház áldozata” (le sacrifice de toute l’Église) kifejezések szerepelnek. Ezekhez képest „az én áldozatom és a tiétek” óriási előrelépés, merész és az uralkodó áramlatokkal bátran szembeforduló döntés, amelynek csak örülni lehet. Az új változat egyébként szóról szóra megegyezik az ún. Szunyogh-féle (még a hagyományos rítushoz készült) kétnyelvű misszálé szövegével. A valamivel korábbi, Klinda-féle fordítás a tartalmilag valamivel szerencsésebb, de nyelvileg talán kicsit suta „én és a ti áldozatotok” verziót hozza.

Hogy mégis miért sír a másik szemem? Alapvetően két okból. Az első az a „meum ac vestrum” fordításával kapcsolatos. Míg az előbb fölvázolt okokból indokolt volt a pap és a nép áldozatfölajánló szerepének szövegszerű, a latin eredetihez hívebb elválasztása, a konkrét megvalósulás nem minden problémától mentes. Ezt úgy mondom, hogy egy fiatalkori zsengémben, az első egyetemi évek alatt született (ma már erősen avítt) egyik írásomban még magam is ezt a fordítást szorgalmaztam (A Novus Ordo Missae magyar fordításának hibái). Bár ezt a változatot természetesen lehet az Egyház tanításával tökéletesen megegyező módon is értelmezni, félreértésekre is okot adhat, amennyiben valaki úgy magyarázná, hogy itt két különböző áldozatról van szó: az egyiket (Krisztus szentségileg igazán, valóságosan és lényegileg megjelenített keresztáldozatát) a pap ajánlja föl, míg a másikat (az imádság, hódolat és önmegtagadás lelki természetű áldozatát) pedig a hívek. Valójában azonban csak egy bűnöket teljességgel eltörlő és igazán üdvözítő áldozat van, a megváltó Krisztusé, a különbség pedig abban áll, hogy a pap fölszentelt szolgaként, hierarchikus papságának erejéből, Krisztussal mint Fővel szentségileg azonosulva cselekszik, míg a hívek az Egyháznak, Krisztus misztikus testének tagjaiként általános, lelki papságukat gyakorolják. Az áldozat tehát egy, az áldozatfölajánló szerep viszont kettős. Persze ez nem zárja ki, hogy – amint erre az Anyaszentegyház nem szűnik meg buzdítani híveit – saját áldozataikat egyesítsék az eucharisztikus áldozatbemutatással, és eképp igyekezzenek biztosítani, hogy saját erőfeszítéseik, kegyelemből fakadó érdemeik elfogadásra méltók legyenek a mindenható Atyaisten színe előtt.

Aki nem hisz nekem, higgyen XII. Piusz pápa csodálatosan szép és világos magyarázatának, melyet a Mediator Dei kezdetű, 1947-es liturgikus témájú enciklikájából merítünk! A pápa azzal kezdi, hogy egyértelműen definiálja a szolgálati és a világi papság közötti lényegi különbséget:

Vannak ugyanis ma olyanok, Tisztelendő Testvérek, akik visszatérnek rég elítélt tévtanokhoz, és azt tanítják, hogy az Újszövetségben a papi hatalom minden keresztény hívőt megillet; azt is állítják, hogy Jézusnak az utolsó vacsorán adott parancsa az egész Egyházra közvetlenül szállt át, hogy megcselekedjék azt, amit ő cselekedett, és csak később keletkezett a papi hierarchia. Ezért úgy vélekednek, hogy maga a nép bír papi hatalommal, és a pap csak a nép megbízásából cselekszik. Úgy képzelik tehát, hogy a szentmiseáldozat a szó szoros értelmében vett együtt-bemutatás (concelebratio) révén jön létre, és kívánatosabbnak vélik, hogy a pap a hívek seregével együtt »koncelebráljon«, semmint hogy külön mutassa be az áldozatot a nép jelenléte nélkül. Fölösleges bővebben kifejteni, hogy ezek a csalárd tévtanok mennyire ellentmondanak mindazoknak az igazságoknak, amelyeket a korábbiakban már tárgyaltunk, amikor a papoknak a Krisztus titokzatos Testében elfoglalt helyéről volt szó. Csupán azt kívánjuk megismételni, hogy a pap kizárólag azért képviseli a népet, mert Jézus Krisztusnak, mint a tagok Fejének személyét jeleníti meg, ki önmagát áldozza föl érettük. A pap tehát úgy lép az oltár elé, mint Krisztus szolgája, aki kisebb Krisztusnál, de nagyobb a népnél. A nép viszont nem képviseli semmiképpen sem az isteni Megváltó személyét, nem is közvetítő önmaga és az Isten között, tehát semminemű papi jogai nincsenek. Mindezek kötelező hitigazságok.” (Mediator Dei, 80-82.)

Ugyanakkor a pápa komoly szavakkal figyelmeztet arra, hogy igenis van áldozatbemutató szerepe a Krisztus misztikus testébe keresztségük által beoltott tagoknak, jóllehet az lényegileg különbözik a Krisztus Főségét szentségileg képviselő és gyakorló paptól:

„Ezzel szemben viszont mégis lehet más szempont szerint azt mondani, hogy a hívek is részt vesznek a szent áldozat bemutatásában. Erről világosan szóltak már többen is Elődeink és az egyháztanítók közül. Halhatatlan emlékű III. Ince pápa ezeket mondja: »Nemcsak a papok mutatják be az áldozatot, hanem a hívek is valamennyien: mert ami kifejezetten végbemegy a papi hatalom parancsára, ugyanahhoz lélekben a hívek is csatlakoznak«. Ide illik Bellarmin Szent Róbert számos mondása közül is az egyik: »Az áldozatot elsősorban Jézus Krisztus személye ajánlja föl. A mi fölajánlásunk, melyet az átváltoztatást követően teszünk, annak tanúságtétele, hogy az egész Egyház együtt érez Krisztus fölajánlásával és vele egyesül a fölajánlásban.« … Magát azt a vérontás nélküli áldozatot, amelynél Krisztus az átváltoztatás szavai nyomán áldozatként megjelenik az oltáron, kizárólag a pap mutatja be, mégpedig mint Krisztus személyének megtestesítője, nem pedig mint a nép képviselője. Mármost azonban a pap, amikor az isteni áldozatot az oltárra helyezi, a Szentháromság dicsőségére és az egész Anyaszentegyház javára mutatja azt be a mennyei Atyának. Ebben a szoros értelemben vett »bemutatásban« a hívek kettős módon vesznek részt: a pap keze által és a pappal egyesülve. Ily módon a hívek szentmise-»bemutatása« is belekapcsolódik az istentiszteletbe. A hívek tehát először is a pap keze által mutatják be a szentmiseáldozatot. Ez abból következik, hogy amikor a pap Krisztus személyében jelenik meg, Krisztus, mint az összes tagok Feje mutatja be áldozatát; éppen ezért joggal lehet mondani azt is, hogy Krisztussal együtt az egész Anyaszentegyház bemutatja az áldozatot. Másodszor a hívek a pappal egyesülve mutatják be a szentmisét. Nem azért mondjuk ezt, mintha a hívek is ugyanolyan értékű liturgikus ténykedést végeznének, mint a pap, mert ez a ténykedés egyedül a papra tartozik; ellenben azért mondjuk, hogy vele együtt mutatják be a szentmisét, mert egyesítik imádásukat, könyörgésüket, engesztelésüket és hálaadásukat a pap imájával, sőt magának a Főpapnak imájával; azzal a szándékkal, hogy ugyanannak az áldozatbemutatásnak keretében a pap által végzett szertartás nyomán ezek az imák is az Atyaisten trónja elé szálljanak. A külső szertartás mindig a belső, lélekből fakadó istentisztelet megnyilatkozása. Az Újszövetség áldozata ezek szerint azt a lelkületet nyilatkoztatja meg, amellyel Krisztus, ővele és őáltala pedig titokzatos Testének minden egyes tagja dicsőíti és imádja az Istent.” (Mediator Dei, 90-91.)

Aki ezeket a fontos definíciókat, distinkciókat figyelmen kívül hagyja, és gondolatilag egymástól teljesen elválasztja a pap és a hívek áldozatát, az bizonyos értelemben azoknak a kezére játszik, akik modernista érzelmektől és ideológiáktól vezérelve annak idején tudatosan elcsalták az egyébként valóságos különbségtételt. Márpedig a Szunyoghtól örökölt és most újra bevezetett: „az én áldozatom és a tiétek” erre – ha nem is szándékoltan – lehetőséget biztosít. Olyan fordítást kellene (kellett volna) tehát találni, mely nem alkalmas arra, hogy félreérthető, s így alkalomadtán joggal kritizálható legyen. Nem szabad támadási felületet adni azoknak, akik érdektelenségből vagy téves teológiai nézeteik miatt a „pont úgy jó, ahogy volt”-féle status quo hívei.

El kell ismerni, hogy a hívek királyi papságával kapcsolatban még XII. Piusz pápa Mediator Dei kezdetű enciklikájánál is világosabban fogalmaz a II. vatikáni zsinat:

„Az Egyházban a szolgálatok különbözők, de a küldetés egy. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta azt a tisztséget, hogy az Ő nevében és hatalmával tanítsanak, megszenteljenek és kormányozzanak. A világi hívek pedig – részesei lévén Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének – Isten egész népének küldetésén belül az Egyházban és a világban töltik be a maguk szerepét.” (Apostolicam Actuositatem, 2.) Ezt az Apostoli Szentszék 1997-es interdikaszteriális instrukciója a szolgálati és világi papság szerepeire vonatkoztatva így fejtette ki: „Valódi egyenlőség létezik mindenki között a méltóság és a tevékenység terén, amely minden hívő számára közös Krisztus Testének felépítésében … a hívek papsága és a szolgálati vagy hierarchikus papság, bár lényegileg és nem csak fokozatban különböznek egymástól, mégis egymásra rendeletetett; [mivel] mindegyik a maga módján osztozik Krisztus egyetlen papságában. A kettő között hathatós egység van, mivel a Szentlélek az Egyházat egységessé teszi a közösségben, a szolgálatban és a különféle hierarchikus és karizmatikus ajándékok kiáradásában.” (Ecclesiae de Mysterio, 1.)

A kétféle papságnak és a kétféle (lényegileg különböző, de egymásra rendeltetett) áldozatbemutató szerepnek a fent idézet szentszéki dokumentum által említett „hathatós egysége” jelenik meg a római kánon több kifejezésében is. A Memento Domine-ben ezt olvassuk: „akikért neked fölajánljuk, vagy akik neked fölajánlják a dicséretnek ezen áldozatát” (pro quibus tibi offerimus, vel qui tibi offerunt hoc sacrificium laudis). A Hanc igitur-ban: „Azért ez áldozati adományát szolgálatunknak, valamint egész háznépednek” (Hanc igitur oblationem servitutis nostrae, sed et cunctae familiae tuae). Az Unde et memores-ben: „mi, a te szolgáid és a te szent néped … fölajánljuk tündöklő fölségednek a te adományaidból és ajándékaidból e tiszta áldozatot, szent áldozatot, szeplőtelen áldozatot, az örök élet szent kenyerét, és az örök üdvösség kelyhét” (nos, servi tui, sed et plebs tua … offerimus praeclarae maiestati tuae de tuis donis ac datis hostiíam puram, hostiam sanctam, hostiam immaculatam, panem sanctum vitae aeternae, et calicem perpetuae). Ennél nem is lehetne egyértelműbbé tenni, hogy nemcsak a papi szolga, de Isten szent népe is valódi fölajánlója – ha nem is ugyanúgy, csak a pap keze által, de ugyanazon isteni adományból és ajándékból – Krisztus szentséges testének és vérének, a tiszta és szeplőtelen áldozatnak.

Ennek fényében, és az esetleges félreértések elkerülése végett tanácsos lett volna így fordítani a fölajánlást követő papi fölszólítást: „Imádkozzatok, testvérek, hogy az áldozat, az enyém és a tiétek, elfogadásra találjon a mindenható Atyaisten előtt!” Nem vitatom, hogy a birtokos névmások majdnem gondolatjeles szerepeltetése egy csöppet szokatlan, de nyelvi és teológiai szempontból messze helytállóbb megoldás, és a Liturgiam Authenticam kezdetű instrukció szerint a latint kell pontosan lefordítani, nem félve attól, hogy esetleg kiérződik a szövegből némi „latin akcentus”.

Az általam ajánlott megoldásból kitűnik, hogy mi az MKPK új fordításának másik gyöngesége. Az „acceptabile fiat” szó szerint azt jelenti, hogy „elfogadható legyen”. Ha a mérvadó latin azt akarta volna mondani, hogy „kedves legyen”, ezt könnyen és többféleképpen megtehette volna; akkor úgy fogalmazott volna, hogy: „gratum fiat” vagy „(bene)placitum fiat”, DE NEM TETTE! Persze elismerem, hogy az „elfogadható legyen” nem lett volna túl szerencsés, hiszen az elfogadhatónak manapság inkább pejoratív töltete van: se nem rossz, se nem jó, inkább elfogadható, azaz elégséges, elmegy, éppen csak kielégítő. Krisztus legszentebb és üdvözítő erejű keresztáldozatának szentségi megújításáról pedig nem szabad így beszélnünk. Ez indokolja a jelentést tökéletesen kifejező, de nem szolgaian betű szerinti „elfogadásra találjon”.

Persze engem senki nem kérdezett, de sajnos azokat se, akik a középkori és liturgikus latin legnagyobb szakértői Magyarországon.

Forrás: Alácsi Ervin atya