A liturgiában a Nagypénteket Feria VI. in Parasceve-nek, azaz az Előkészülődés pénteki napjának nevezik. A zsidóknál ugyanis ez a nap volt az, amelyen mindent előkészítettek, ami az az ő pászka-ünnepükhöz szükséges volt. Másik neve: missa præsanctificatorum, az előre megszentelt adományok miséje. Ma ugyanis nincs felajánlás, mert ma nem kenyeret és bort, hanem az Üdvözítőt maga-magát áldozza fel. A misében csak a tegnap előre átváltoztatott ostyával megáldozik a pap. Innen a magyar «csonka-mise» név is. Az Egyházban az apostolok idejétől kezdve a legszigorúbb vezeklő nap volt ez a nap és komolyságát az év összes péntekje fölé szétterjeszti, mert a húsételek élvezetét megtiltja. Amint nem örülhet a menyasszony vőlegényének halála napján, épúgy az Egyház sem tud örömünnepet ülni azon a napon, amelyen Krisztust, az ő vőlegényét kimondhatatlan kínok között meghalni látja. Sőt annak a gondolatnak, hogy a mi bűneink okozták Krisztus halálát, minden jámbor hívő szívében fel kell kelteni azt a komolyságot és azt a gyászt, amely minden időktől fogva a Nagypéntek sajátossága volt. Ez a csendes magába vonulásnak a napja, amelyen a keresztény nép szívesen szenteli magát az imádságnak és jámbor olvasásnak, de a templomi liturgikus cselekményekben is nagy buzgalommal vesz részt. A megfosztott oltár, a nyitott tabernákulum, a fekete miseruhák, minden összhangban van a golgothai nagy titokra irányuló komoly gondolattal.

 

A mai nagypénteki istentisztelet főrészében Jeruzsálemből származik A IV. században az egész csütörtök éjszakát az Olajfák hegyén töltötték, imádság és zsoltárok mondásával, 7 órakor a Szentkereszt templomában az igazi kereszt-ereklyét kitették csókolásra; délután 3 óra táján az ó- és újszövetség szentírásaiból olvastak Jézus szenvedéseiről, és utána imádkoztak. Nyugaton, főként Rómában, a rendes stációs istentisztelet (zsoltárok, szent olvasmányok Jézus szenvedéseiről) végeztek és imádkoztak minden állásért, de mise nem volt. Ez a régi (V. és VI. századbeli) istentisztelet alkotja ma is a nagypénteki szertartás első részét. De hamarosan (már a VIII. században) átvették keletről a kereszt tiszteletét és az áldozási szertartást és így alakult ki végleges formájában a mai nap liturgiája, amely felépítésében a rendes szentmiséhez hasonlítható. Az első rész: a hittanulók ősi miséje teljesen megfelel a mai szentmise imádságos és oktató részének; a második a kereszt imádás a felajánlás és átváltoztatás helyett van; a harmadik rész az áldozási szertartás.

A hittanulók miséje megőrizte számunkra a mai mise ősi, kezdetleges alakját. Nincs még lépcsőimádság és introitus, mert ezek később alakulnak. Viszont megvan még a két szentlecke, és megvannak főkét az «orationes fidelium», a hívőkért, azok minden csoportjáért és minden szükségletéért, valamint a többi emberekért mondott könyörgések. Ezek közvetlenül a elajánlás előtt voltak és utánuk bocsátották el a hittanulókat. Mikor ez a rész eltűnt, akkor a kánonba olvasztották be megemlékezésként.

 

A kereszt leleplezése. A nagypénteki liturgia középpontjában a keresztnek a leleplezése és az előtte való hódolat áll, az Adoratio Crucis. Az igazi kereszt tiszteletének az utánzása ez a szertartás, amint ez Jeruzsálemben régtől szokásban volt. Nagypénteken a nép a kereszt szent fája előtt mélyen meghajolt, azt csókolta, homlokával és szemeivel érintette, anélkül azonban, hogy azt kezeivel megfogta volna. A kórus a szertartás alatt az ú.n. Improperia-kat énekli, a kereszt himnuszával: Pange lingua, (szerzője: Venantius Fortunatus, poitiersi püspök, meghalt 600 körül). Ezalatt a templomszolgák a mellékoltárokon lévő kereszteket is leleplezték. Végül a keresztet a diakónus ismét az oltáron lévő kereszt helyére állítja és a következő nap «Nona»-jáig, azaz a húsvéti ünnep kezdetéig térdhajtással tiszteltjük.

Ez a térdhajtás által történő tiszteletadás tulajdonképpen nem imádás, hanem tisztelés, amilyen az Úr ereklyéinek, pl. az igazi keresztből való kegytárgyaknak jár és alapját abban a kapcsolatban leli, amelyben a kereszt az Üdvözítővel szemben áll. Ezt a tiszteletet Cultus latriæ relativus-nak nevezik, ami kb. «kb. átvitt értelemben való imádás»-t jelent. – «Krisztus tagjaival való érintkezés miatt,» mondja Aquinoi Szent Tamás – «és mert a kereszt az ő vérével volt átitatva, azért imádkozunk a kereszthez úgy, mintha magához a megváltóhoz imádkoznánk». A mi kereszt-tiszteletünk értelme tehát az, hogy mialatt a keresztet megtiszteljük, amely által megváltattunk, imádjuk azt, aki minket megváltott. A testünkkel a kereszt előtt borulunk le, lelkünkkel az Úr előtt.

Az Improperiák, azaz szemrehányások mélyen komoly panaszok a kiválasztott zsidó népnek Isten iránt való hálátlansága miatt. A liturgia ezeket a Megfeszített Üdvözítő szájába adja. Az első három vers az ú.n. Trisagion-ba van beillesztve; ez egy bővített latin és görög nyelvű sanctus, amely által a világ a megfeszített Üdvözítő előtt, legmélyebb megalázása pillanatában szentségéről tesz fényes tanúságot. Ez a leleplezés és az előtte való hódolat tulajdonképpen a szentmise kánonját és az átváltoztatást helyettesíti.

 

A szentáldozási szertartás. Az Adoratio Crucis után kezdődik az áldozás szertartása. Az oltárt egy oltárterítővel, tulajdonképpen az áldozási terítővel letakarják, a gyertyákat most meggyújtják. A papság körmenetbe áll fel, hogy a szent Ostyát ünnepélyes módon a kápolnában lévő urnából a főoltárra vigyék. Most az Oltáriszentségnek és az oltárnak szokásos tömjénezése és papnak erre következő kézmosása után kezdődik a megrövidített áldozási ünnep éspedig a szentmise áldozási rítusából való imákkal. Ezzel a nagypénteki áldozati rítus befejeződik. (Tulajdonképen az ősegyház áldoztatási szertartásának a maradványa ez. Így áldoztak keresztények őseink, ha szentmisén kívül járultak az Úr asztalához.)

 

Egyéb szokások. Ahol nyilvános karének van, ismét vespera következik, mint előző napon. Azonban a nap komolyságának megfelelően az Egyház délután mindenütt istentiszteletet tart, a szomorú szenvedés tiszteletére, továbbá prédikációkat és keresztúti ájtatosságokat. Nálunk az Oltáriszentség az ú.n. Szentsíron imádásra van kitéve. Az Egyház a szentsírok látogatását és az Oltáriszentség előtt való imádkozást ezen a napon és Nagycsütörtökön sok részleges búcsúval és teljes búcsúval is jutalmazta. Estefelé tartják a nagyszombati zsolozsmákat, amelyek különösen az Üdvözítő síri nyugalmát dicsőítik.

Nincs festő, aki a világ Megváltójának kereszthalálát oly tökéletes művészettel tudná szemléltetni, nincs költő, aki az Úr halálát olyan szívhez szólóan tudná ábrázolni, mint az Egyház a liturgiában. Szó és ének, jelkép és valóság egyformán odahelyez minket a Kálváriára és lelkünket ellenállhatatlan erővel vonzza a Megfeszített felé. Nagypéntek liturgiája tele van megragadó szépséggel. Az egészen az őskeresztény gondolat vonul végig: a kereszt trónján uralkodik a mi királyunk. Ezt állítja elénk három emelkedő fokban. Az első rész szóval, a második rész cselekedettel: a kereszt felmagasztalásával, és tiszteletével. A harmadik rész a szentséggel, mikor a szentség misztériumában valósággal nekünk adja a levágott és mégis megdicsőített Bárányt.