Hitünk próbája

„Mindig örömnek tartsátok, testvéreim, ha különféle kísértésbe estek, hiszen tudjátok, hogy a hitetek megpróbálása állhatatosságot szerez. Az állhatatosság pedig tökéletességre viszi a tetteket, hogy minden fogyatkozás nélkül tökéletesek és hibátlanok legyetek.” (Jak 2,4)

Egy évvel ezelőtt született az alábbi írás, amely most, a járvány harmadik hullámának lecsengésével sajnos még mindig bír aktualitással:

„Minden próbatétel lényegi eleme a helyzet, ami választ igényel a próbára tett részéről, a próba elkerülhetetlensége, ami nem teszi lehetővé a válasz alóli kibúvást és a próbára tett személy válasza. A próba akkor ér véget, amikor megszületik a válasz az elkerülhetetlen helyzetre.

Amennyiben a járvány első köre próbatétel volt, immár a végéhez közeledik, mert megszülettek a személyes válaszok, és nyilvánvalóvá lettek sok szívnek rejtett gondolatai. Amikor a járvány elején közös püspökkari döntés született a nyelvre áldozás majd a nyilvános szentmise betiltásáról, egyszerű hívőként nem állt módunkban megismerni püspökeink szempontjait és személyes véleményét, esetleg a püspökkari szavazatuk irányát. Az enyhítésre vonatkozó, területileg differenciált kormányzati intézkedések nyomán püspökeink rákényszerültek meghozni és nyilvánosan vállalni személyes döntésüket a korlátozások részleges feloldásáról vagy fenntartásáról, jelét adva ezzel a döntésüket megalapozó személyes meggyőződéseiknek.

Ami ezek kapcsán nyilvánvaló lett, azt elszomorítónak látom. Miután az egyház történelmében először fordult elő, hogy maguk a püspökök világszerte betiltották a nyilvános szentmiséket, vagy nem álltak ellen az erre irányuló állami nyomásnak, bizonyságát adva annak, hogy nem tartják nélkülözhetetlennek a szentmisét, most hangot is adtak ennek. Lelkipásztorként a rájuk bízottak iránti felelősséget csak a testi egészség és a betegség minden áron való elkerülésének vonatkozásában tudták értelmezni, nem az örök üdvösség szempontjából. Így pásztorként nem a nyáj legeltetését, hanem a legelőtől való távoltartását végezték, ellentmondva a jézusi parancsnak. Bürokrataként működve hoztak általános tiltó intézkedéseket a közhatalmi szervekhez hasonlóan, implicit módon állítva ezzel a test, az evilág elsőbbségét, felfüggeszthetőnek, mellőzhetőnek a lélek javát és legfőképpen Isten dicsőségét. Meg sem próbálták biztosítani a legszentebb áldozat nyilvános bemutatását, mert „…nehéz megoldani, hogy a szentmisén másfél méternél ne legyenek közelebb egymáshoz a hívek” magától értetődőnek gondolva, hogy ennyi vesződséget nem ér az egész, ezért inkább betiltották, így „most ki kell bírnia ezt mindenkinek”.

A tiltó intézkedéseik részleges feloldása során sok püspökünk a szentmisén résztvevő hívek számának korlátozását, a nyelvre áldozás megtagadását, a 65 év felettiek eltiltását fenntartotta, vagy a teljes tiltás indoklásaként a „miseturizmus” negatív, „veszélyes és méltatlan” voltára hivatkozott. Ezek az intézkedések újólag arról tanúskodnak, hogy meggyőződésük szerint a hívek távol állnak a krisztusi nagykorúságtól. Mert mi, egyszerű hívek nem tudjuk eldönteni, hogy minek mi a súlya, mi a vállalható kockázat, mi szükséges az üdvösséghez, nem ismerjük fel a Szentlélek szavát, felvilágosult vezetőként nekik kell megóvni minket saját felelőtlenségünktől.

A próbatétel alkalom is egyben arra, hogy felismerjük mi lakozik bennünk, bűnbánatot tartsunk és kérjük az Úr irgalmát. Írásommal nem meddő vitát akarok indítani, vagy aláírást gyűjteni tiltakozásul, hanem tiszteletben tartva az enyémtől eltérő véleményeket azokhoz fordulok, akik az elmúlt időszakot hozzám hasonlóan látják: ha úgy látják, hogy ebben a helyzetben csak az Úr irgalma segíthet rajtunk, csatlakozzanak, és pünkösdig mindennap imádkozzunk azért, hogy egyházunk pásztorai teljesítsék hivatásukat, és megtérve erősítsenek meg bennünket a hitben. Mindenki a neki juttatott kegyelem szerint imádkozzon, könyörögjön, engeszteljen úgy, ahogy a Lélek indítja, hogy az Egyház megerősödve jöhessen ki még az elbukottnak látszó próbából is. Mert az Úr arra az apostolra bízta testvérei megerősítését, aki már a legelső próbán elbukott, de a bűnbánat által megtisztulva szilárd sziklává lett. És ha ez egyszer már megtörtént, az Úr irgalma ismét megteheti mindannyiunk üdvösségére.”

Az írás ismételt aktualitását most egy pünkösdi hírhez kapcsolódó személyes vonatkozás is adja: James Altman atyát, az amerikai LaCrosse Egyházmegye papját felszólította (!) püspöke, hogy mondjon le a plébánosi hivataláról.

Tavaly, amikor a fenti írás megszületett, nagy vihart arattam vele, vádakkal, értetlenséggel, haraggal szembesülhettem, már-már üldözéssel. Ebben a helyzetben kitartásra lelkesített és megerősített az a felvétel , amelyben egy amerikai pap, az említett Altman atya prédikációját nézhettem, hallgathattam meg. Először tőle hallhattam viszont a világ másik oldaláról is az általam megélt és megfogalmazott igazságot. Megtapasztalhattam általa, hogy a Lélek ugyanarra indít másokat, néha majdnem szó szerinti megfogalmazásokban is, és ez nagy erőt adott. A kéréseimet válaszra sem méltató „góliát” hallgatása, és a helyi vádlók támadása közben felszabadító, lelkesítő volt az a tiszta, kérlelhetetlenül egyenes és bátor hitvallás, amelyet ebben a beszédben hallhattam. Altman atya kiállásáért ezért személyesen is nagyon hálás vagyok.

Most pedig ez az ember az, akit a püspöke az igazság hirdetése miatt „megosztónak” tart, ezért lemondásra szólít fel. A püspök által választott módszerre most nem is fecsérelnék szót azon az egy kérdésen kívül, hogy vajon miért szólítja fel beosztottját lemondásra egy püspök, amikor a saját hatáskörébe tartozik akár az indoklás nélküli felmentése is? Mintha már nem tudná, hogy merre van az előre és merre a hátra…

A hírt olvasva két dolog jutott eszembe: egyrészt a püspök eljárásáról az őt arcul ütőnek mondott jézusi szavak: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?”, másrészt a mi Urunk szavai az igazság által keltett megoszlás szükségszerűségéről, arról, hogy „ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot” (Mt 10,34), mert bizony „Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol és szétválasztja a lelket és a szellemet, az ízeket és a velőket, s megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12-13). Az igazság hirdetése szükségszerűen vezet megoszláshoz, mert mindig lesznek olyanok, akik nem Isten mellett döntenek, és nekik sosem fog tetszeni az igazság hirdetése. És mivel a bűn gyűlöli az Igét, amely elítéli őt az utolsó napon (vö. Jn 12,48), ezért szükségszerű az üldözés is Isten igéje miatt.

Ezek a gondolatok forogtak bennem a hajnali szentségimádásra tartva, ahol aztán a szentírást felütve az írás elején idézett szentírási részt kaptam Szent Jakab leveléből a próbatételek értelméről és lényegéről. Szent Jakab szavai a fenti írástól eltérően nem az elbukott, hanem a kiállt próbatételről szólnak. És míg az elbukott próbatétel is alkalom lehet a bűnbánatra és az ezáltal való istendicsőítésre, a kiállt próba közvetlen istendicsőítés, ami állhatatosságra vezet, az állhatatosság pedig tökéletességre, ami szintén Istent dicsőíti, aki elkezdi és befejezi bennünk a jót. Ezért öröm az, ha kísértést szenvedünk, ami anélkül nincs tökéletesség.

Kedves meggyőződésem, hogy az ezt mítosznak valló megközelítéssel szemben a teremtéstörténetből ismert jó és rossz tudásának fája igenis egy valós, anyagi világban létező fa volt, mert az ember, mint anyaghoz kötött létező éppen anyaghoz kötöttsége révén nem lehetett ugyanúgy téve próbára, mint a tiszta szellemi létező angyalok. Az ember esetében szükségszerűen egy megfogható, szem előtt lebegő, kívánatos gyümölcs valóságának kellett az Isten által közölt (és a hit módjára hallás révén) szívbe írt tilalommal szemben állnia. És ez azóta is sok kísértés és próbatétel lényege: a hittel, Isten hallható szavával szemben a kézzelfogható és megtapasztalható választása vagy annak elkerülése áll. De ez igaz a szellemibb jellegű próbatételekre is, mint például a fizikai élet elvesztésével nem fenyegető üldözésre is, amikor az üldözéstől való félelem, a kilátásba helyezett hátrányok és kellemetlenségek miatt futamodik meg valaki, elkerülni kívánván az igazság melletti kiállásért bekövetkező nem feltétlenül anyagi hátrányokat.

Ilyen hátránnyal kísértette meg püspöke pünkösdkor Altman atyát.

Ahogy a jó és rossz tudás fájának puszta léte, úgy a hozzá kapcsolódó isteni tilalom is az ember szabadságának állítása Isten részéről, aki arra teremtett minket, hogy szabadon szeressük viszont. És ez csak úgy lehetséges, ha próbának van kitéve hitünk, mert minden próbatétel a szabadságunk bizonyítéka, még akkor is, ha Isten a győzelmünket kívánja, és ilyen értelemben a próba a jóra való kísértés. A választás lehetőségének megteremtésével nem a bukásunkat, hanem a szabad szeretetünket kívánja, ami minden kiállott próbával növekszik, ahogy minden kiállott próbával erősödik hitünk is.

Erre a nagyobb szeretetre kapott meghívást pünkösdkor Altman atya a püspöke révén.

És ezzel nem azt állítom, hogy Altman atyának éppen ezért nem kell küzdenie tovább. Ellenkezőleg, még elszántabban kell harcolnia, mert a kinyilatkoztatott isteni igazság minden egyes hangoztatása, állítása, megismételt kijelentése Isten megdicsőítése. Ezért kell előállni vele akár alkalmas, akár alkalmatlan, mert Istent dicsőítjük meg vele, és erre szól örök meghívásunk. Akkor is, ha üldöznek érte, akkor is, ha látszólag pusztába kiáltott szónak tűnik. Mert még a pusztába kiáltott szó is megdicsőíti Istent.

És a püspöknek nincs hatalma fölötte, semmit sem tehet ellene, még akkor sem, ha ezt az atyát felfüggeszti, ellehetetleníti, kiközösíti. Mert nem emberrel áll szemben. „Isten a kövekből is tud fiakat támasztani magának” (Lk 3,8), ezért „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani!”(Lk 19,40)

Forrás: https://invocabo.wordpress.com
Képek: https://gloria.tv

Legolvasottabb írások212 times!

Print Friendly, PDF & Email