A hit ereje és a szentek

Július 29-ére más szentek mellett Troyes-i Szent Lupus ünnepe esik. Mivel azonban Lupusnak Magyarországon egyáltalán nincs kultusza, ez az ünnep számunkra teljesen ismeretlen – bár történelmi vonatkozásai miatt számunkra igencsak fontos szentről van szó. Sőt, székvárosán, a franciaországi Troyes-on (az ő korában Tricassis néven) kívül alighanem csak a mi számunkra fontos az ő emléke, bár Wales egyes helyein is van kultusza, mivel egyes legendák szerint ott is szervezte az egyházat a pelagiánus eretnekséggel szemben.

Lupus a IV. században született előkelő galliai családban, s csak rövidebb világi karrier után szenteltette magát papnak, majd valószínűleg 427-től haláláig, 479-ig volt Troyes püspöke. Hosszú élete során végig köztiszteletben álló férfiú volt, a galliai egyház példaképe, de valójában egyetlen kiemelkedő tettéről tudunk, amelyért a szentek sorába emelték:

a hagyomány szerint ő mentette meg városát a hunoktól Attila király galliai hadjárata idején.

A hagyomány magva minden bizonnyal igaz!

Ennek megértéséhez ismerjük meg Attila 451-es galliai hadjáratát. Előtte a hun birodalom a Nyugatrómai Birodalommal huszonöt évig jó viszonyban volt, sőt katonai szövetségesek voltak a barbár, főleg germán törzsek ellen. Mi vezetett a szakításhoz? Ez alatt az idő alatt a Keletrómai Birodalom (Konstantinápoly) és a hunok szinte folyamatosan harcoltak, s Konstantinápoly egyre nagyobb veszteségeket szenvedett, illetve hihetetlen mennyiségű adót volt kénytelen fizetni. Az egész birodalmat, illetve a fővárost meghódítani azonban nem lehetett, s a hunok ezt nem is akarták, 447-ben a Konstantinápoly ostromára adódó lehetőséget elszalasztották. Ezt felmérve a 450-ben trónra kerülő Marcianus császár úgy döntött, beszünteti az adófizetést, inkább elviseli a határvidék elpusztítását. Attila király is értékelte a helyzetet, belátta, hogy a további pusztítás céltalan volna, az adót nem hozná vissza. Az egyetlen lehetőség a veszteségek pótlására a katonailag amúgy is gyengébb nyugati birodalom megadóztatása vagy hódoltatása.

Csak ürügy kellett a háború megindítására, s az ürügyet Attila dinasztikus politikával szerezte meg: a császár húgát, Honoriát feleségül kérte és az előre sejthető elutasítást casus bellinek vette.

Logikus volt, hogy a hadjárat Galliába induljon, minden érv emellett szólt. Először is ekkor ez volt a leggazdagabb tartomány. Itália az Alpok gyűrűjében sokkal jobban védhető, mint Gallia a Rajna vonalán (és ekkor már a germán törzsek a Rajnáig a hunok alávetettjei voltak). Attila egy galliai „ötödik hadoszlop” segítségében is reménykedett: az ott évtizedek óta az államhatalom ellen küzdő lázadóknak, az ún. bagaudáknak az egyik vezére, Eudoxius 448-ban az ő udvarába menekült. És fontos az is, hogy Gallia egyes részein barbár törzsek voltak a tényleges urak: nyugati gótok, frankok, burgundok, alánok. Ha ezeket megnyeri szövetségesül, övé a terület; ha ellene fordulnak és leveri őket, akár úgy is „eladhatja” a hadjáratot, hogy felszabadította a tartományt a rómaiak számára, illő díjért természetesen.

A terv kiváló volt, s kellően váratlanul is indult, a római főparancsnoknak, Aetiusnak pedig pillanatnyilag nem volt értékelhető hadereje. De a hun király a hadműveleteket nem a legszerencsésebb módon tervezte: eltért a bevált régi hun taktikától, a kis létszámú és nagyon gyors csapatokkal való meglepetésszerű mozdulatoktól, ehelyett szokatlanul nagy létszámú, hatalmas germán segédcsapatokat (gyalog!) mozgató sereggel, viszonylag lassan vonult fel. Így a meglepetés ereje elveszett, és a harcmodor olyan lett, amit az ellenség is jól ismer és tud alkalmazni. Igaz, volt ok az új taktikára: a hun seregek eközben részben messze keleten voltak lekötve, így szükség lett a germánokra, és az is igaz, hogy a hatalmas birodalommal szemben tartós katonai eredmény, esetleg a tartomány megszállása csak nagyobb sereggel képzelhető el; de az is biztos, hogy Attilát ekkoriban az udvarában élő germán királyok erősen befolyásolták, s mint az eredményből kiderült: nem jó irányba.

A hun haderő 451. április legelején lépte át a Rajnát, és szinte akadálytalanul haladt nyugatra egészen Aurelianiig (a mai Orléans), több oszlopban. Helyenként óriási pusztítást vitt végbe, másutt megkímélte a környéket – mivel sokféle segédcsapatot vittek, ez nyilván attól függött, hol milyen csapat haladt. Tricassis pedig egészében megmenekült, és ez Lupus püspök nagy érdeme.

A szentéletrajz szerint Lupus napokig leborulva imádkozott és böjtölt, majd elszánva magát Attila elé vonult püspöki ornátusban, és úgy könyörgött a királynak.

Attila pedig, aki abban a tudatban élt, hogy ő is csak eszköz Isten kezében, engedett a kérésnek és megkímélte a várost, Lupus püspököt pedig egy ideig magánál tartotta. Hihetetlennek tűnik a történet, de minden része alátámasztható: tudjuk, hogy Attila hitt saját elhivatottságában; hogy az előkelő emberekkel, akik megadták neki a kellő tiszteletet, mindig udvariasan viselkedett; és végül tudjuk, hogy a nomád fejedelmek rendszerint meg voltak győződve minden pap transzcendens hatalmáról, még ha az nem is az ő vallásukat hirdette, és kérték tőlük, hogy értük is imádkozzanak. (Ahogy honfoglaló őseink egy fejedelme is 882-ben éppen így tett Szent Metóddal.) És politikailag jól jöhetett az is, ha a helyi lakosság képviselőjével jó kapcsolatot tud kialakítani. Ugyanakkor Lupus egy emberét, Maximianus presbitert, egy germán segédcsapat Brolium városkában meggyilkolta.

A hadjárat további menetét a sajnos előrelátható nehézségek határozták meg: mire Aurelianihoz értek, a védelem meg tudott szerveződni. A galliai germán és alán törzsek Attila ellen foglaltak állást, s egy helyi előkelő, Avitus (aki később császár is lett) is csapatokat szervezett. A várost az alánok védték, az ostrom nem vezetett eredményre, június 14-én Attila úgy döntött, visszavonul. Eközben Aetius is fel tudott vonulni, s csatlakoztak hozzá a nyugati gótok és az alánok. Így került sor rá, hogy az eredeti tervekkel ellentétben nagy csata döntsön a tartomány sorsáról: az ún. catalaunumi csata (helyesebb mauriacumi csatának nevezni, mivel Mauriacum városa volt a csatahely mellett; a pontos napja vitatott, de Lupus ünnepéhez bizonyára nincs köze). Mindenki hallott a csatáról, ha máshonnan nem, Gárdonyi Géza regényéből; a világ azonban elsősorban a száz évvel későbbi gót történetíró, Jordanes leírásából ismeri, amely elég elfogult a gótok javára. Ezért

nyugaton általában úgy tudják, a „catalaunumi csatát” Attila elvesztette; Magyarországon a krónikás hagyomány alapján rendszerint úgy hisszük, megnyerte. Valójában az ütközet katonailag döntetlenül végződött.

Késő éjszaka ért véget a harc, s először mindkét fővezér vereségtől tartott: Attila a szekértáborába, Aetius hosszas bolyongás után pajzsfal mögé húzódott vissza. Külön megnehezítette a helyzet felismerését, hogy mindkét oldalon harcoltak gótok (a hunokkal a keleti gótok, akik gyűlölték a nyugatiakat), és a visszavonuló harcosok rendszeresen tévedésből az ellenség közé botlottak, sajátjaiknak hívén őket. Reggelre kiderült, hogy a jobbszárnyon levő nyugati gótok a keletieket megverték, csakhogy Aetius már attól félt, hogy erősebbek őnála is, ezért nem akart további harcot kierőszakolni, hanem hazaküldte a gót csapatokat… De Attila sem erőltette a küzdelem folytatását, hanem nagyívű terveit egyelőre feladva seregével hazatért. Helyes döntés volt, hiszen így megőrizte harcképességét. Mégis stratégiai értelemben, mivel eredeti célját nem tudta véghezvinni, a hadjáratnak ő a vesztese; a római vezér fő célját magának is váratlanul elérte, vagyis a tartomány megmaradt, de a sikert képtelen volt kihasználni, serege is úgy szétoszlott, hogy soha többet nem lehetett összegyűjteni.

Lupus püspök egészen Gallia határáig, a Rajnáig a hun királlyal tartott. A szent legendája szerint ezt Attila azért kívánta meg, mert hitt benne, hogy a püspök jelenléte segíti őt és seregét a mennyei hatalmaknál.

Alighanem tényleg ez az igazság, de a püspök evilágban is segítségére lehetett, hogy Gallia népével további felesleges konfliktusok nélkül megértsék egymást.

A nagy galliai hadjárat közelebbi és távolabbi hatásai mindenkit érintettek. Attila – hacsak nem akarta feladni terveit és sikertelenségével megszégyenülni – rákényszerült, hogy a következő évben közvetlenül Itáliát támadja meg. A későbbi legendákban és a krónikaírók számára is leghíresebb hadjárata nem tartozik ide, de érdemes megjegyezni, hogy az események folyása sokban hasonlított a galliaiakéra – beleértve azt is, hogy Itália megkímélését akkor is egy szent érte el, aki hatni tudott a királyra, csak akkor ez maga I. Leó pápa volt; és azt is, hogy Attila eredeti tervét ott sem tudta teljesíteni, így két év múlva végső célkitűzését el nem érve kellett meghalnia. Ami Szent Lupust illeti, őt a galliaiak emberileg érthetően, de igazságtalanul a hunokkal való kollaborálással vádolták, és két évig vissza kellett vonulnia remetének, csak utána vehette újra kezébe püspöksége irányítását.

A szerző Fehér Bence, a Klasszika-filológiai Kutatóközpont vezetője

Forrás: magyarnemzet.hu

Legolvasottabb írások88 times!

Print Friendly, PDF & Email