„Traditionis custodes” (A hagyomány őrzői) kezdetű saját elhatározásból (motu proprio) kiadott apostoli levelében Ferenc pápa lényegében leszámol az Istentől kinyilatkoztatott vallás „szent maradékával”, a maroknyi hagyományhű pappal és hívővel, ezek közösségeivel és intézményeivel – legalábbis a „novus ordo” hierarchián belül.
Azért csak azon belül, mert a Marcel Lefebvre érsek által 1970-ben alapított Szent X. Piusz Papi Testvériség (SSPX) és azok a hagyományhű csoportok, amelyek az óta belőle kiváltak vagy hozzá a modernista mainstream-ből kiábrándulva csatlakoztak, nem állnak haptákba a pápának. Valószínű, hogy a Szentszékkel eddig békében élők is előbb-utóbb az SSPX körül kötnek ki.
Aki nem ismeri az egyház történetét, tanítását, fegyelmét és lelkiségét, úgy vélheti, hogy az egész vita a vallásosság középpontjában álló szentmiseáldozat szertartásáról szól. Egyesek a római rítus régi, mások az új rendje (novus ordo) szerint akarnak ünnepelni. A modernista mainstream is ezt a port hinti a világ szemébe, és a gyengébb elméjű tradicionalisták gondolatai is ekörül forognak. (Szerk.: Pontosan így van. Ugyanis a probléma nem(csak) a liturgia körül – azaz Novus Ordo vagy Vetus Ordo – forog, hanem a szentmise liturgiáján túl a kapcsolódó doktrínához, azaz a kétezer éves tanításhoz.)
A modernisták egyházpolitikai céljukat követik, a tradicionalisták meg nem tudják megmagyarázni az alapul fekvő teológiát. Pedig több forog kockán liturgikus formuláknál és a nyelvhasználatnál. A tradicionális és a modernista katolicizmus nem ugyanaz a vallás.
A doktrinális és spirituális szakadék mélyebb, mint a katolicizmus és az ortodoxia vagy a protestantizmus között tátongó.
A hivatalos nyilvános istentisztelet jelenti a misét, a szentségeket, a szentelményeket, a zsolozsmát és a keresztény temetést. A kötött szertartásrend oka egy, a IV-V. századfordulón lefektetett alapelv: az imádság törvénye határozza meg a hit törvényét (lex orandi statuat legem credendi), és a tény, hogy a hívek sokasodásával a közösség egyre kevésbé tudta maga őrizni a hitletéteményt.
A vita a felszínen is minden szertartást érint. 1969-től kezdve ugyanis VI. Pál (1963–78) és II. János Pál pápa (1978–2005) a „II. vatikáni zsinatra” (1963–65) hivatkozással minden régi szerkönyvet kidobtak, és helyettük újakat írtak. Pedig a Tridenti Zsinat (1545–63) eleve kiátkozott mindenkit, aki szerint a szentségek áthagyományozott szertartásai elvethetők és helyettük újak vezethetők be.
XXIII. János pápa (1958–63) afféle ötletelésre hívta össze a püspököket, hogy a lelkipásztori módszerek korszerűsítéséről tárgyaljanak, nem tanítás tisztázására vagy tévedés megbélyegzésére (Szerk.: ezért CSAK PASZTORÁLIS, azaz nem kötelező érvényű döntéseket hozzott, amiben a mise reform nem is szerepel). Emiatt a II. vatikánum nem is igazi egyetemes zsinat, mert az a püspökök testülete rendkívüli tanítóhivatalának és törvényhozó hatalmának gyakorlásával a zsinati atyák nem éltek.
A zsinatot a Római Kúria készítette elő. A tárgyalásra bocsátott dokumentumokat azonban a püspökök leszavazták. Hamar modernista szelek kezdtek fújni az ülésteremmé alakított Szent Péter-bazilikában, ahol az 1786-os pistoiai részleges zsinaton egyszer már elsütött és VI. Piusz pápa (1775–99) „Auctorem fidei” kezdetű bullájával 1794-ben tévedésként elvetett eszmék támadtak fel.
A zsinaton 2625 püspök vett részt. Közülük csak 250, a Marcel Lefebvre által szervezett és vezetett Coetus Internationalis Patrum (Atyák Nemzetközi Csoportja) állt ki a divatba hozott régi újító viszketegséggel szemben, ami másfél századdal korábban is gyökeres szakítást jelentett mindazzal, ami az egyház volt. Ami akkor a pusztulás utálatosságának ígérkezett, az óta annak is bizonyult.
A hagyományhűek az isteni gondviselés jelét és az egyház csalhatatlanságának bizonyítékát látják abban, hogy a II. vatikánum formálisan nem határozott meg doktrínát. Hiába kukáztak ki majd minden hulladékot a tévtanok szemétdombjáról a zsinatolók, s lőtt túl VI. Pál és II. János Pál a legvérmesebb újítókon a zsinat „tanítását” szajkózva, agyviharuknak olyanja alakszerűen nincs.
Még szép.
A Vatikáni Zsinat (1869–70) „Pastor aeternus” (Az örök Pásztor) kezdetű hittani rendelkezése tisztázta, hogy „Péter utódai nem azért kapták a Szentlélek ígéretét, hogy kinyilatkoztatása által új tanokat hirdessenek, hanem azért, hogy segítségével szentül megőrizzék és hűségesen magyarázzák az apostoloktól áthagyományozott kinyilatkoztatást vagyis hitletéteményt.” Újítás tehát nem lehet.
János Pál szerint mégis van. Egy óvatlan tisztességes pillanatában elismerte, hogy az idézett dogmatikus definícióra fittyet hányva a II. vatikánum verbális diaréját hittanításnak és fegyelmi szabályozásnak veszi. „Ecclesia Dei” (Az Isten egyháza) kezdetű apostoli levelében 1988-ban azzal szánakozik a tradicionalistákon, hogy „nem értették meg jól” a zsinat „tanítását”, „talán mert új az”.
Az ellenállás élén álló Marcel Lefebvre (1905–91) a zsidó konvertita François Liebermann által alapított Szentlelkes Atyák szerzetestársulatának tagja, afrikai misszionárius volt. Gabonban és Szenegálban működött, dakari érsek és XII. Piusz pápa (1938–58) francia-afrikai apostoli delegátusa volt, mielőtt tulle-i püspöknek nevezték ki. A zsinatra már társulata elöljárójaként ment.
A valóságtól nem is oly idegen sztereotípiával szemben, miszerint a papok töketlenek, Lefebvre egy igen kemény, erős és határozott, ugyanakkor jószívű és gyengéd jellem volt, tiszta, világos elme, udvarias, de elviekben ellentmondást nem tűrően egyenes beszédű és szókimondó kommunikátor. Az eszközhiányos missziókban kipróbált szervezőképessége és találékonysága miatt is tisztelték.
1970-ben hatvanöt évesen már visszavonulását tervezte, amikor a Pápai Francia Papnevelő Intézet növendékei keresték meg, tanácsát kérve képzésükkel kapcsolatban, mert saját intézményükben rá se ismertek már a vallásukra a zsinat után bevezetett változtatások miatt. A Fribourgi Egyetemre küldte őket, és „kegyes egyesületként” a helyi püspökkel megalapította számukra az SSPX-et.
Az alapelképzelés a X-XI. századi cluny-i reformok utánzása volt. Az SSPX-et reguláris klerikusok olyan társulatának szánta, ami független a korrupt hierarchiától, miként a cluny-i reformok után a bencés monostorok is függetlenné váltak attól. Így kellett volna áthatniuk a zűrzavarba süllyedő egyházat, őrizve a hagyományt. Nem Lefebvre tehet arról, hogy „szent maradékká” kellett válniuk.
Az SSPX-ben az a dögunalmas, hogy jottányit sem tágítottak az egyház hitelveitől és fegyelmétől, semmi újdonságot nem tesznek vagy tanítanak. Mindenki más pártolt el azoktól, és ölelt magához nem katolikus, hagyományellenes, eretnekgyanús vagy nyíltan eretnek (makacsul az egyházi tanítás ellenében állást foglaló) eszméket és gyakorlatokat.
1980-as évekre már félő volt, hogy az újítások és a zűrzavaros gyakorlat miatt érvénytelenné válnak a szentelések az egyházban, és megszakad az apostoli folytonosság. Lefebvre is lebetegedett, és II. János Pál modernista Vatikánja vonakodott püspököt adni az SSPX-nek az alapító helyébe. 1988-ban ezért Lefebvre négy fiatal papot püspökké szentelt a svájci Écône-ban pápai megbízás nélkül.
János Pál tajtékzott, mert így füstbe ment terve az SSPX kivéreztetésére és betörésére. Tizenkét pap viszont otthagyta a Piusz-társaságot a szentelések miatt. A pápa felállította a modernista hierarchián belül élő tradicionalisták felügyeletére az Ecclesia Dei Pápai Bizottságot, és ennek égisze alatt megalakult belőlük a Szent Péter Papi Testvériség (FSSP).
A ma ötszáz tagú FSSP mellett az 1990-ben alakult kétszáz tagú Krisztus Király Főpap Intézménye (ICRSS) és tucatnyi kisebb szervezet képviseli a katolikus tradíciót a „novus ordo” hierarchián belül, összesen kb. ezer pappal. Hozzájuk nagyságrendileg egymillió világi hívő kapcsolódik. Ferenc pápa mostani motu propriója őket hosszú távon egészen biztosan ellehetetleníti.
Az SSPX-nek ezeregyszáz tagja van. Kis bencés, karmelita, domonkos, ferences, klarissza és más szerzetes közösségek is társultak hozzá, és világszerte több mint egymillió világi hívő tart vele. 14 tartomány 167 házában élnek papjaik a világ 37 országában, és további 35-ben működnek még összesen 772 misézőhelyet látva el, 6 papneveldét, 100 iskolát és 7 öregotthont tartva fenn (Szerk.: nem bele számítva a világiakból álló III. rendet).
A Lefebvre által ’88-ban szentelt püspökök egyikét, a túlzásokra hajlamos Richard Williamsont 2012-ben kizárta az akkori általános elöljáró Bernard Fellay. „SSPX Ellenállás” néven ismert, de nem intézményesült csoportja olyan kicsi, hogy nem hozzák nyilvánosságra, hányan vannak. Ha Williamson nem szentel fel három püspököt is szabálytalanul, valószínűleg hírüket se hallanánk.
Más, az SSPX-ből kivált kisebb csoportok is vannak, amik meredek nézeteket vallanak, ami nem kis mértékben járul hozzá ahhoz, hogy ne vegyék őket komolyan. A sedevacantisták szerint az Apostoli Szentszék üres, a sedeprivationisták szerint meg ugyan be van töltve, de a tekintélyét vesztette el a tanításra és kormányzásra. Arra nincs értelmes válaszuk, hogy ez hogyan lehetséges.
Az SSPX a pápákat és a püspököket is elismeri. IX. Piusz pápa (1846–78) tanácsát követik, amit Vinzenz Gasser brixeni püspök kérdésére adott. Gasser azt tudakolta, hogy mit kell tenni, ha egy pápa visszaélve tekintélyével eltér a katolikus doktrínától. IX. Piusz szokásos lezserségével azt válaszolta: „hát ne kövessék.” Az újításnak így ellenállnak, de ami rendben van, nem vitatják.
Mivel Ferenc pápa (is) a liturgián keresztül akarja megfogni a számára kellemetlen hagyományhű köröket, érdemes tisztázni az istentisztelet kérdéseit is. A modernisták szeretik hangsúlyozni, hogy a „régi misét” 1570-ben V. Piusz pápa (1566–72) ugyanúgy tette kötelezővé a latin egyházban, ahogy VI. Pál 1969-ben az „újat”. Mi sem áll távolabb a történelmi igazságtól.
Azt ugyanis már nem teszik hozzá, hogy amit V. Piusz elterjesztett, nem olyan csinált fércmunka volt, mint VI. Pál műve, hanem azt akkor már több mint ezer éve a Római Kúria misekönyveként használták, és gyökerei egészen a II. századig nyúlnak vissza, néhány évtizeddel az utánra, hogy Péter apostolt, akinek hivatali utódai a pápák, keresztre feszítették Rómában.
Piusz tudta, hogy a római rítus kötelezővé tételével elnyom olyan helyi katolikus rítusokat, mint a lyoni, az esztergomi, a sarumi vagy a mozarab–vizigót, de mivel a protestáns reformáció miatt fél Európában megszakadt a kereszténység szerves áthagyományozása, és az istentisztelet nem fejezhet ki az egyház hitébe ütköző gondolatot, a tantisztaság védelme szükségessé tette a drasztikus lépést.
Az egyház ugyanis azonosítja magát azzal a csoporttal, amit kezdetben Jézus maga köré gyűjtött. Ez az ősegyház már akkor is vértanúk sírja felett mutatta be a szentmiseáldozatot, amikor az Újszövetségből még egy sort sem írtak le. A hagyomány az írással együtt képzeti hitletéteményt, amit a pápa és a püspökök tanítóhivatala őriz és magyaráz hitelesen, kifejeződése pedig a liturgia.
Ha az istentisztelet törésszerűen változik, akkor törésszerűen vele változik a hittartalom is, amit az kifejez. Megszakad a hagyomány, a változtató kirekeszti magát az egyházból, amit Krisztus evangéliuma hirdetése és szentségei kiszolgáltatása által a lelkek üdvére küldött a világba tökéletes társaságnak. Ilyen törést hozott a II. vatikánum nyomán VI. Pál és II. János Pál.
Amikor tehát Pietro Parolin bíboros államtitkár – nem hivatalosan, hanem alattomban, ahogy II. János Pál óta szokás – kiadja a jelszót, hogy a tradicionális latin misét el kell törölni, akkora pofont ken le a hagyománynak, amekkorát Luther lázadása óta nem kapott szegény hitforrás. Nem őrzői tehát a hagyománynak Ferenc pápa és romlott püspökei, hanem kiárusítói.
Bergoglio pontifikátusát a jobb érzésű vatikáni bennfentesek már eddig is terroruralomként írták le, ami összekacsint minden elhajlással, de a hithűséget kíméletlenül üldözi. A „novus ordo” hierarchia hagyományhűi, akik eddig rendszerint élen jártak a pápa mosdatásában, akármilyen hülyeséget is csinált vagy mondott az egyházfő, ezt a merényletet már nem tudták lenyelni.
„Első benyomásom az volt, hogy a pásztor a nyáj szagának átvétele helyett dühödten veri azt egy bottal” – fogalmazott Athanasius Schneider asztanai segédpüspök, a Szentszékkel békében élő hagyományhűek egyik nem hivatalos vezetője, utalva az egyházfő híres mondására, miszerint ő „nyájszagú pásztorokat akar látni.”
Az amerikai zsidó származású bencés apáca és katolikus influenszer, az Isten Bárányáról nevezett Mirjam anya egyszerűen „erőszakos támadásnak” nevezte az új törvényeket, melyek szerinte „nem az Istentől valók.” Egy másik influenszer, a világi hívő amerikai filozófus dr. Taylor R. Marshall is hasonló szellemben foglalt állást: finoman ördöginek bélyegezte a motu proprio cikkelyeit.
Raymond Leo Burke és Gerhard Ludwig Müller bíborosok, a lemondott XVI. Benedek emberei, akiket a pápa bosszúból távolított el korábbi hivatalaikból, fájdalmuknak adtak hangot. Burke közleményében a dokumentum angol változatának a törvényhozói szándék élét tompító pontatlan nyelvhasználatát tisztázta, világossá téve, hogy a tradicionális latin mise elnyomásáról van szó.
Tapintatosan kihangsúlyozza, hogy az iromány egyes papok és hívek különc szeszélyének tudja be a hagyományhűséget, és annak ellenére, hogy derült égből villámcsapásként adták ki, arra hivatkozik, hogy előtte a Szentszék széles körű párbeszédet folytatott a kérdésben a világ püspökeivel – több mint ötezren vannak, feltűnt volna, ha igaz.
„Ateista vagyok, de érdekel az egyház sorsa, mert meghatározza zsidó–keresztény civilizációnk szívverésének ütemét, amely most nagyon rossz állapotban van. Ha Isten nem az én világomból való, akkor az én világom az, amit a keresztények Istene tett lehetővé” – írta a francia filozófus Michel Onfray a Le Figaróban július 18-án megjelent publicisztikájában a motu proprio kapcsán.
Hasonló érdeklődéssel és – XI. Piusz pápát (1920–1938) idézve – „égő aggodalommal” figyeljük mi is, mi folyik a Katolikus Egyházban. A helyzet az, hogy az ateista, materialista és hedonista filozófusba (magát határozza meg így) több hitérzék és felebaráti szeretet szorult, mint a teljes kortárs katolikus hierarchiába a római pápától kezdve az utolsó hobbidiakónusig együttvéve.
A régi protestáns mondás szerint: „Róma minél többet változik, annál inkább ugyanaz marad.” Napjainkban nem látszik beigazolódni ez a tapasztalat. 1958 óta Róma nagyon mássá vált, mint ami rendeltetése szerint lenne: „a szeretetben elöljáró egyház – Antióchiai Ignác (–107) szavaival – akihez mindenkinek igazodnia kell.” Jézus szerint azonban „a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.”
Gallai Tamás
Forrás: neokohn.hu
Szerk.: Nagyon fontos leírni, hogy egy nem katolikus, és nem keresztény portál szerzője nagyon pontos elemzését és leírását adja a tényeknek és jelenlegi folyamatoknak, pontosan bemutatva (nem megmásítva) azokat.
Legolvasottabb írások430 times!
