Nyomtatás Nyomtatás

“Elmenjek a helyi novus ordóra?”

A következő kérdések valahonnan Európából érkeztek hozzám egy néhány éve Egyházba visszatért családapától: 

Majd’ egy éve, hogy kizárólag régi rítusú szentmisén veszünk részt a családommal. Novus ordón néhány alkalommal voltunk csupán azóta – annak is ún. tiszteletteljesebb formáján – de szilárd meggyőződésemmé vált, hogy mindennél fontosabb a méltó ünneplés, a hódolat legigazabb formájába való bekapcsolódás, amelyre legteljesebb módon a hagyományos liturgiában van lehetőség. Sok gyakorlati kérdés felmerül ennek kapcsán… Mit tegyünk, ha valamilyen rajtunk kívül álló oknál fogva nem tudunk elmenni a szentmisére? Elmenjek a helyi novus ordóra? Megtörténik az átváltoztatás minden novus ordo liturgián?”

A szentmisék érvényességéhez alapvetően három dolog szükséges: érvényesen felszentelt pap, aki az Egyház által előírt módon, az Egyház szándéka szerint mutatja be azt.

Az érvénytelenséget egyértelműen megítélni kívülről bátor vállalkozás, tekintve, hogy az érvénytelenítő tényezők közül a külső szemlélőnek leginkább csak a nem megfelelő forma érhető tetten (legalábbis a novus ordo szerinti misénél, ahol hallható, amit a pap mond, mert a régi rítusnál a “lényegi” rész nem is hallható). Ha külsőleg egyértelmű az eltérés, akkor viszonylagos egyértelműséggel állapítható meg az érvénytelenség.

Az érvényes szentelést az Egyház látható szervezete igazolja, ezzel kapcsolatban a dolog jellege miatt a ráhagyatkozás lehet az alapállásunk, az innen eredeztethető esetleges érvénytelenség külső szemlélőnek valószínűleg sosem derül ki, ahogy még az érintettek számára sem feltétlenül.

Érdekes eset volt nemrég, amikor egy frissen szentelt pap a saját kereszteléséről készült videofelvételt nézve figyelt fel arra, hogy az őt keresztelő diakónus a „mi megkeresztelünk téged” szavakat használta. Kétely támadt benne, a Hittani Kongregációhoz fordult, amely megerősítette sejtését: nem érvényes a keresztsége, következésképpen a papszentelése sem. Tehát nem legyintett az „apró” eltérésre az illetékes Kongregáció, ismét felvette tehát az érintett az összes szentséget a keresztséggel kezdve. És az illetékes egyházmegye sem spórolhatta meg azt a munkát, hogy az adott diakónus által hosszú működése alatt összes „megkereszteltet” megkeresse és felajánlja a keresztséget nekik.

Az Egyház szándékától való esetleges eltérés szintén rejtett. Csak olyan szélsőséges és ritka esetekben mondható ez biztosra, amelyek egy egyszerű hívő számára gyakorlatilag lehetetlenné teszik ennek megállapítását.

Ennek egyik sajátos helyzete lehet, amikor a pap igaz hitével kapcsolatban áll fenn kétely. Ilyen esetekről már többünknek van tapasztalata: például tudomásunk lehet arról, hogy a miséző pap a szentmisét az utolsó vacsora “újrajátszásának”, vagy arra való emlékezésnek tartja, közösségi vacsorának és nem áldozatnak látja, tehát nem a katolikus tanítást vallja. Ha viszont nem katolikus hitben áll, hogyan feltételezhető az Egyházéval megegyező helyes szándék? Ilyen esetben valószínűsíthetjük, hogy érvénytelen lehet az adott pap által bemutatott mise, és ennek feltételezhető esélye miatt távol kell tartanunk magunkat attól. Fontos viszont, hogy általában legfeljebb csak sejtésünk lehet a miséző pap hitéről és szándékának az Egyházéval való meg nem egyezéséről: nem egyértelmű bizonyítékunk van, hanem gyanúnk, és ennek megfelelő cselekvéssel kell reagálnunk.

A novus ordo szerinti mise általános érvényességének kérdésével kapcsolatban Lefebvre érsek példáját hoznám ide. Az ő novus ordo misével kapcsolatos álláspontjának kikristályosodásához hosszabb idő kellett. És itt nem az azzal kapcsolatos meggyőződésére gondolok, hogy a hagyományos katolikus rítusú szentmisével nem említhető egy napon a novus ordo, és ez utóbbi bevezetése igazságtalanság a szentmisét szerző Istennel és az Őt követni vágyó hívekkel szemben. Az érsek ezzel kapcsolatos álláspontja ugyanis világos, szilárd és változatlan volt, és ez azok számára sem kérdés, akiket az Úr elvezetett a régi rítusú szentmisére. Amihez több idő kellett neki (is),

  1. novus ordo érvényességének kérdése,és még inkább a
  2. novus ordo misékhez való viszonyulás kérdése annak várható hatásai miatt.

Írásait és beszédeit olvasva úgy látom, hogy az 1. kérdésben alapvélelme az volt, hogy a novus ordo misék érvényesek. Az érvényesség kérdésében nem tudott – mert pontosan a fentiekben említett okok miatt nem is lehetett – általános érvénytelenségi kijelentést tenni. A helyes szándék és a szentmise lényegéről vallott torzult papi felfogások megnövekedett lehetősége miatt viszont megfogalmazta félelmét, hogy fennáll az érvénytelenség egyre növekvő veszélye. Úgy látta, hogy egy idő után nagy valószínűséggel érvénytelen misék történnek majd, de ennek bekövetkeztét – a dolog természetéből fakadóan – pontosabban nem tudta meghatározni. Mindezeket figyelembe véve az ésszerű és morálisan alátámasztott döntésnek a biztosan jobb választását tartotta a bizonytalan jóságúval szemben, azaz a régi rítusú szentmisét választani az újjal szemben.

Lefebvre érsek alapállását érdemes követni ebben a kérdésben a józan ész, a katolikus tanítás és saját hitérzékünk alapján is. Vélelmezhetjük a novus ordo misék érvényességét, amíg be nem bizonyosodik, hogy a misézni látszó pap nem katolikus hitű, nem tudja, hogy mi a szentmise, mit tesz a misén, stb.  Hogy ez utóbbi esetkörbe tartozó „misén” nem vehetünk részt, az nem kérdéses, ahogy egy tiszteletlenül bemutatott misén sem.

A józan ész és a hitérzék például azért is megköveteli ezt a feltételezést, mert Magyarországon, ahogy a világ többi részén is, a régi rítusú szentmisét ünneplő katolikusok döntő többsége nem beleszületett abba, hanem a novus ordóból érkezett HAZA! Ezt talán Ön is így tapasztalta. Az, hogy ötven év után, az ez időszak alatt született, a régi rítust maximum hírből ismerők is magukénak „érzik” (a hitérzék szerint), azt mutatja, hogy nem csak a keresztséget, hanem a katolikus hit alapjait is megkapták minden esetleges hitellenes romboló szándék vagy ferdítés ellenére is. Ez szerintem elképzelhetetlen lenne, ha a novus ordo szerinti mise önmagában és általánosságban érvénytelen lett volna.

A helyzet olyan, mintha a Király mentőhajót küldött volna az Ország lakóiért, és a novus ordo “tengeréből menekülő” istenfélő igazságkeresők, akik bár sosem látták hajóját, mégis azonnal felismerik azt. Hogyan ismerhetik fel, ha nincs valamiféle kiteljesedésre áhítozó belső azonosság? Ezért gondolom, hogy talán kissé jobb helyzetben vagyunk az Apostolok Cselekedeteiben leírt efezusi esethez képest, amikor Szent Pál talált néhány tanítványt, akik még csak János keresztségét ismerték. A kérdésre, hogy megkapták-e a Szentlelket, ők azt válaszolták, hogy még csak nem is hallottak a Szentlélekről. Erre Pál gyorsan megkereszteli őket, kiárad rájuk a Szentlélek, nyelveken beszélnek, stb. (Csel 19,2). Talán jobbak az alapjaink, ezért ismerhetjük fel magunkénak a sosem látott liturgiát. Ha ezek az efezusi férfiak is megkapták a megfelelő időben a megfelelő kegyelmet, mert már János keresztsége is készségessé tette őket az igazi befogadására, hogyne kapná meg a szükséges kegyelmeket a novus ordóból érkező istenfélő?

A novus ordo misék érvénytelenségének általános vélelmét tartók azok, akik az új rítusú szentelések, így a novus ordo szerinti papság érvényességét is megkérdőjelezik. Az ő felfogásukban az utolsó régi rítus szerint érvényesen szentelt püspökök lassan kihalnak, ezzel pedig gyakorlatilag megszűnik az egyházi rend szentsége, így a szentmise és a szentségek nagy részének kiszolgáltatása is, mert az új szerint szentelt püspökök nem püspökök, az általuk szentelt papok pedig valójában nem is papok.

Ezt a magam részéről nehezen elképzelhetőnek tartom. Sok szempontból hasonló helyzet volt az ariánus válság alatt, amikor eretnek volt a klérus túlnyomó többsége. Ezek a püspökök és papok eretnekek voltak, akiknél sem akkor, sem utólag visszatekintve nem volt feltételezhető az igaz hit, éppen ezért kérdéses lehetett az Egyházéval megegyező helyes szándék is. Szent Ágoston mégis azt tanította, hogy az egyházi rend, akár a keresztség is, az azt kiszolgáltató egyéni szentségétől vagy méltatlanságától függetlenül érvényes. És szerinte a méltatlanság nem csak az Egyházzal amúgy egységben lévő, hanem az eretnekek esetében sem akadálya a szentségek érvényességének.

A novus ordo rítusban lévő katolikusokról viszont általánosságban nem mondható el, hogy eretnekek lennének, mint az ariánusok vagy a donatisták. Sokunk tapasztalata, hogy majd minden plébánián megtalálhatóak a hívek olyan kisebb-nagyobb csoportjai, akik kiéhezve vágynak az igaz hitre és tanításra. Ilyen értelemben a választóvonal nem a novus ordo -vetus ordo között van, hanem az Istent kereső istenfélők és a hitet elvesztő, elvilágiasodott névleges katolikusok között. Mindkét rítusban vannak istenfélők. Ezért gondolom úgy, hogy szükségszerű a régi rítus „feltámadása”, mert a megújulás iránya, ha lesz rá időnk, az istenfélelem, a nagyobb tisztelet és a tiszta tanítás felé mutat. És mivel ennek jelenléte a vetus ordóban van meg jobban, ezek az istenfélők szükségszerűen áramlanak a régi rítus felé, ha megismerik, mert az Úr megadja nekik ezt a kegyelmet. Ilyen értelemben a novus ordo istenfélői azok, akik még nem találtak haza. És így is kell viszonyulni hozzájuk – és ez a papokra is igaz! A velük való szükségtelen és meddő csatározások helyett annak vágya hasson át minket, hogy megosszuk velük a kincset, amely minden istenfélő közös öröksége. Csak az elmúlt héten négy papról hallottam, aki a régi rítust kezdte el tanulni külső segítővel, vagy egyedül. És ezeket a papokat a „semmiből” hozza haza az Úr: minden emberi számítás ellenére és előzmény nélkül bukkannak fel.

Az érvényesség kérdéséhez visszatérve: erről gondolkodva értelemszerűen a bemutató pap oldaláról közelítik meg a kérdést. De a dolog másik oldala, a szentmisén résztvevő híveké valószínűleg legalább ennyire aggályos. Mert a szentségek gyümölcsöző vételéhez szükséges a hívek igaz hite is – az egyéb feltételek teljesülése mellett (pl. őszinte bűnbánat vagy kegyelmi állapot). Ha sérült, torz, ki sem alakult egy „katolikusnál” az igaz hit, akkor a szentségek vétele nem jár kegyelmekkel számára. Ilyen értelemben még inkább jogos Lefebvre érsek aggodalma a bár érvényes, de torzított liturgián és nem katolikus tanításon nevelkedett hívek számára kegyelmi eszközt nem jelentő novus ordo misékkel kapcsolatban, ebből fakadt a 2. kérdéssel kapcsolatos álláspontja. Azt ugyan már a legelején látta, hogy az új rítus egy ideológia alapján összeállított emberi alkotás, amely torzítja a katolikus hitet, ezért még érvényessége mellett is veszélyes lehet az új rítuson résztvevők hitére, ezáltal üdvösségére. De kellett egy idő, amíg kimondta, hogy ami veszélyes a hitre, attól tartózkodni kell, még akkor is, ha az éppen az új miserítus. Végül ezért javasolta a híveknek, hogy saját hitük, ezáltal üdvösségük védelmében csak hagyományos katolikus szentmisén vegyenek részt. Ha pedig nincs lehetőségük erre, akkor inkább másként szenteljék meg a vasárnapot. Ez álláspontja szerint nem bűn számukra, hiszen nem lehet bűn az, ami a hit védelmében szükséges.

Ehhez a logikus gondolatmenethez a magam részéről azt tenném hozzá, hogy ma egy picit más a helyzet, mint az új rítus bevezetésekor. Akkor annak volt nagy veszélye, ami aztán be is következett, hogy az új eszmék és gyakorlatok lassan békaként főzik meg a gyanútlan, az egyházi elöljárók iránti vak engedelmességre és ráhagyatkozásra nevelt katolikusokat, akik úgy járnak, mint például a reformáció idején a svéd katolikusok, akik csak néhány évtized után vették észre, hogy protestánsokká váltak.

Ma sokkal rosszabb helyzetben vagyunk a hit és a katolikus tanítás ismerete szempontjából, mint a novus ordo bevezetésekor. A katolikusok nagy része – beleértve a teológiát végzett civileket és papokat is – nem találkozott még a régi rítusú katolikus szentmisével. De azokat, akiket az Úr elvezet erre a találkozásra, legtöbbször azért vezeti ide, mert kiéhezettek az igazságra. Ezért ők ugyanúgy viselkednek, mint aki kincset találtak: már nem tudják feledni, amit megtaláltak. Vagy mint aki óbort kóstolt és rájött, hogy az újbor „vizet sem vihet” az óbornak. Őket talán nem veszélyezteti a novus ordo, amiből amúgy érkeztek. Ha részt vesznek ilyen misén szükségből, akkor is a másikra vágynak. Minden, ami az újon történik, megerősíti őket abban, hogy a régi rítus „a” katolikus szentmise.

Ezért gondolom, hogy Ön sem veszélyezteti visszanyert hitét az iskolamiséken, keresztelőkön való részvétellel, tehát vegyen részt azokon a szükségesnek látott mértékben. És ha már ott van, legyen jelen azzal a lelkülettel és istenfélelemmel, amit a régi rítus feltételez és megkövetel, és ami Istennek jár. Hiheti az átváltoztatás megtörténtét, ezért aztán legyen Ön az, aki akár egyedül is azt adja meg Istennek, ami jár neki. Sokakat egy térden áldozó látványa döbbentett rá először arra, hogy Kivel találkoznak az áldozásban…

Némileg másként működhet ez gyerekeknél, akik egy-egy családdal együtt mozogva járnak régi rítusú szentmisére. Az ő esetük hasonlítható leginkább a liturgikus reform korának egyszerű híveiéhez: a rövidebb, a kevesebb térdelést, meghajlást és intellektuális, fegyelmi erőfeszítést megkövetelő liturgia és környezet, a „közelebb van, hamarabb túl vagyunk rajta” kísértése felülírhatja hitük érdekét. Őket éppen ezért szülőként jobban segíteni kell a jóban való kitartásban, és ezért minimálisra érdemes csökkenteni a novus ordónak való kitettségüket, de egy iskolai vagy egyéb „alkalmi” mise valószínűleg az ő esetükben sem jelent „maradandó károsodást”. Érdemes velük beszélgetni ezekről, erősíteni elmélyülésüket a régi rítusú szentmisében. Ismerek olyan családot, ahol a gyerekek „szavazták” meg a régi rítusú misére járást, mert minden különösebb hittani megfontolás nélkül is érzékelték, hogy az „tiszteletteljesebb” Istennel szemben, ezért inkább azt kell választani. De őket is segíteni kell az ebben való kitartásban.

Megértem visszafogottságát vagy ellenérzéseit, de ne tartson jobban a novus ordótól, mint amennyire az ésszerű a hit védelmében: az Ön – gyerekei számára is érzékelhető – hite, példája és tanítása nagyobb védelmet és segítséget nyújt nekik, mint a novus ordo kerülése.

Saját és mások tapasztalatai alapján úgy látom, hogy az, amivel most Ön küzd, bizonyos értelemben szükségszerű: egy régi rítusban eltöltött évnek kellett eltelnie ahhoz Önnél is, hogy a vasárnapról-vasárnapra megélt csoda, az új ismeretek, a tanulás intenzív szakasza után szétnézzen, és kérdéseket tegyen fel a novus ordóval, a még abban lévő barátai, ismerősei, családtagjai hitével és sorsával kapcsolatban. Egy év alatt szükségszerűen megtapasztalja sok régi kapcsolat lazulását, újak születését, a nagycsaládi, baráti vagy munkahelyi ellenkezést és értetlenséget is. Csodálkozhat, hogy miért zavarja jobban őket a régi rítus, mint az zavarta, amikor korábban nem gyakorolta hitét. Ez mind szükségszerű fejlemény, mert alapvetően nem Önről és nem Önnek szól. Sok türelem és szeretet szükséges ezekben, de ezeket a kegyelmeket megadja az Úr, hogy az Ő kegyelmének eszközei lehessünk mások hazavezetésében.

Mert, ha nekünk megadta, miért ne adhatná meg ezt a kegyelmet nekik is?

Szintén sokunk közös tapasztalata a remény elleni kísértés, amely a bizonytalanságok (eljutunk-e szentmisére? „lesz-e emberünk”? mi van, ha betiltják, bezárják?), az Egyház állapota, a várható megpróbáltatások, akár üldözések miatti aggodalom. De szintén közös tapasztalatunk, hogy az Úr gondoskodik.

Mert miért is engedné el most a kezünket, ha idáig már elvezetett?

Indignus Famulus

Forrás: invocabo.wordpress.hu

Legolvasottabb írások173 times!

Print Friendly, PDF & Email