Ez az intézkedés mindannyiunknak arculcsapás, akik az új misét mondjuk vagy veszünk azon részt, mert azt jelenti, hogy győzött a szakítás! És ez annyit tesz, hogy a zsinat utáni liturgia és egyházi élet nincs folytonosságban a zsinat előttivel. És ez nem a tradicionalisták problémája, hanem a mienk! Mert ami nincs folytonosságban a korábbival, az nincs kapcsolatban a Krisztus által alapított Egyházzal, hanem a levegőben lóg. Ha a zsinat tényleg egy vadonatúj kezdet, akkor miben különbözik a reformációtól? Gyásznap ez! Annyi év elpazarolva!
Hozzászólás a gloria.tv-n
A Traditionis Custodes-t annak megjelenése napján az első atombomba felrobbanásához hasonlítottam, amely 1945-ben ugyanazon a napon történt Új-Mexikóban. A Responsa Ad Dubia – lényegében a motu proprio végrehajtására vonatkozó utasítás – december 18-i megjelenésével kínálkozik a hasonlat továbbvitele: Japánra két atombombát dobtak le. A motu proprio és a hozzá kapcsolódó levél volt a Little Boy (Kisfiú), ez az utasítás pedig a Fat Man (Kövér Ember).
Vagy egy másik hasonlattal élve, a TC olyan volt, mintha az ágakat levágva azzal fenyegetőztek volna, hogy káros vegyszerekkel permetezik le a fát, a Responsa pedig olyan, mintha a fát gyökerestől próbálnák kiásni, hogy soha többé ne nőjön.
(Egyébként szép, ugye, hogy amikor négy bíboros a Tízparancsolat betartásáról szóló dubiákat nyújt be a pápának, nem kapnak választ; de amikor a liturgikus hagyományok korlátozásáról szóló dubiákat nyújtanak be egy római kongregációnak, gyors és kemény választ kapnak. Bizonyos szempontból ez mindent elmond, amit tudnunk kell).
Szeretném ennek a bombának az időzítésével kezdeni, mert ez jelentős kérdés. A teológiában jártasak megértik, hogy a tekintély a közjó előmozdításának és védelmének szükségességéből fakad, és hogy a közjó ezért korlátozza a tekintély legitim gyakorlását. Ha egy hatalom nyilvánvalóan a közjó ellen cselekszik, akkor intézkedése, parancsa vagy döntése nem jogszerű; erőszakos cselekedetnek minősül.
Érthető módon az emberek azt akarják és arra van szükségük, hogy ésszerű bizonyossággal rendelkezzenek arról, hogy egy adott cselekedet ellentétes a közjóval, mielőtt figyelmen kívül hagynák vagy elleneznék azt.
Nem volt nehéz belátni, még a mai nap előtt sem, hogy a Római Egyház hagyományos liturgikus rítusainak vatikáni ellenzőit a katolikus hittel teljesen összeegyeztethetetlen hagyományellenesség, és a hagyományt valló hívőkkel szembeni ellenségeskedés élteti, amely teljesen ellentétes a szeretettel és a sokat hangoztatott “egység” és “közösség” iránti vágyakozással (a “sokszínűség” és a “perifériák” és a “kisebbségek” stb. szlogenek ellenére – ez a képmutatók tipikus modus operandija).
Azzal azonban, hogy egy ilyen dokumentumot adnak ki – amely tele van rosszindulattal, kicsinyességgel, gyűlölettel és kegyetlenséggel, és hazugságoktól annyira túlcsorduló- pontosan egy héttel Krisztus születésének nagy ünnepe előtt, minden más gesztusnál ékesebben mutatja, hogy maffiózókkal van dolgunk, akik úgy szálltak a lelki javainkkal, hivatásainkkal, családjainkkal szembe, hogy az Egyház közjava elleni támadásuk ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetne.
Emlékeztessük magunkat arra, hogy mit mondtak hitbeli elődeink egy ilyen helyzetről:
- Thomas Cajetan bíboros (1469-1534): “Szemtől szembe kell ellenállni egy olyan pápának, aki nyíltan szétszakítja az Egyházat“.
- Francisco de Vitoria (1483-1546): “Ha a pápa parancsaival és cselekedeteivel tönkreteszi az Egyházat, akkor ellen lehet állni neki, és akadályozni parancsainak végrehajtását.”
- Bellarmin Szent Róbert: “Ahogyan a pápának szabad ellenállni, ha valakinek a személyét bántalmazza, úgy szabad ellenállni neki, ha a lelkeket bántalmazza, vagy az államot háborgatja, és még inkább, ha az Egyház elpusztítására törekszik. Azt mondom, törvényes ellenállni neki, ha nem tesszük meg, amit parancsol, és akadályozzuk akaratának végrehajtását.”
- Sylvester Prierias (1456-1523): “Neki [a pápának] nincs hatalma arra, hogy elpusztítsa; ezért, ha bizonyíték van arra, hogy ezt teszi, jogszerű ellenállni neki. Mindebből az következik, hogy ha a pápa parancsaival és cselekedeteivel rombolja az Egyházat, akkor ellen lehet állni neki, és meg lehet akadályozni megbízatásának végrehajtását. A prelátus hatalommal való visszaélésével szembeni nyílt ellenállás joga szintén a természetjogból fakad”.
- Francisco Suárez (1548-1617): “Ha a pápa a helyes szokásokkal ellentétes parancsot ad ki, nem kell neki engedelmeskedni; ha olyasmit próbál tenni, ami nyilvánvalóan ellentétes az igazságossággal és a közjóval, jogszerű lenne ellenállni neki; ha erőszakkal támad, erőszakkal lehet visszaverni, a jó védelemre jellemző mértéktartással.”
Isten Gondviselése tehát egyértelmű, és ezt az útmutatást karácsonyi ajándéknak tekintem. Azzal, hogy megmutatja, hogy szerzői gyűlölik a katolikus hagyományt, gyűlölik a múlttal való folytonosságot, gyűlölik a híveket, megkönnyíti számunkra, hogy belássuk: a közjó ellen cselekszenek, ezért megérdemlik, hogy ellenálljunk nekik. Nemcsak szabad ellenállnunk, hanem kötelességünk is, ha nem akarunk vétkezni az ellen, amit helyesnek, szentnek, igaznak és jónak ismerünk. Az utasítás tartalma bizonyos értelemben teljesen kiszámítható: a Sant’Anselmiánusok (utalás a Pápai Szent Anzelm Egyetemre, a liturgikus újítók fellegvárára -ford.megj.) ideológiai forgatókönyvét követi, élükön fejedelmükkel, Andrea Grilloval. A dokumentum minden rendelkezése arra irányul, hogy megfojtsa a hagyományos papság és laikusok életét, szűkítve vagy megszüntetve életterüket, amíg az el nem tűnik, hogy helyet adjon a római rítus állítólag “egyedüli formájának”, amelyet hamisan a II. vatikáni zsinatnak tulajdonítanak. A dokumentum bergogliánus újbeszélben íródott, a “kísérni” szó bőséges használatával: mindenkit “el kell kísérni” a “visszafordíthatatlan” Novus Ordo felé.
Az utasítás különös hangsúlyt fektet az egyformaságként értett “egységre”, és (ismét) nem fordít figyelmet arra, hogy ez hogyan egyeztethető össze az Egyházban a latin Nyugaton belül régóta létező rítusok sokféleségével, beleértve az ambroziánus, mozarab és anglikán ordinariátusi rítusokat. A következő kijelentés különösen árulkodó: “A püspökök kötelessége, cum Petro et sub Petro, hogy megóvják a közösséget, amely, amint Pál apostol emlékeztet bennünket (vö. 1 Kor 11,17-34), szükséges feltétele annak, hogy részt vehessünk az eucharisztikus asztalnál.”.
Milyen érdekes! Vajon ez a püspöki kötelesség, hogy biztosítsa a szentségi részvétel szükséges feltételeit, kiterjedne-e mondjuk az abortuszt támogató politikusokra, a nyilvános házasságtörőkre, az LMBT életmód híveire és az alapvető katolikus tanítástól eltérőkre? Vagy csak azok vannak az oltáriszentség méltatlan vételének veszélyében, akik a hitben, erkölcsben és liturgiában követik a hagyományt?
Ez egy olyan kérdés, amelyet a Traditionis Custodes hívei soha nem fognak feltenni vagy megválaszolni, mert nem őszinték, és nincs szükségük vagy vágyuk arra, hogy őszinték legyenek. Az eucharisztikus koherencia soha nem volt komolyan veendő gondjuk, különben már régen valódi lépéseket tettek volna a liturgikus visszaélések megszüntetésére – visszaélések, amelyek miatt szívesen hullatnak krokodilkönnyeket, miközben élezik a késeiket a hagyományhűekre. Ilyenek a hatalmon lévő zsarnokok. Egyelőre.
A dokumentum a II. vatikáni liturgikus reformot és annak gyümölcseit azzal a kötelező optimizmussal és szabványos pozitivitással írja le, amit a kúriai dokumentumokban már megszokhattunk, és ami annyira emlékeztet a szovjet termelési jelentésekre a munkások paradicsomának végtelen bőségéről. A “teljes, tudatos, aktív részvételről” szóló propagandisztikus nyelvezet sokszor visszatér, ama kínos tény ellenére, hogy a Novus Ordo liturgikus szertartásain való részvétel a nyugati országokban a reform első erjedésének idején meredeken visszaesett, és azóta is visszafordíthatatlannak tűnő hanyatlásban van, miközben az egyetlen irány, amely következetes demográfiai és lelkipásztori növekedést mutat, az a hagyományhűeké. Az aktív részvétel első és legalapvetőbb formája az, hogy egyszerűen megjelenünk a misén, a második legalapvetőbb forma pedig az, hogy ténylegesen tudjuk, mi a szentmiseáldozat, és igyekszünk a kegyelem állapotában lenni a szentáldozáshoz, de úgy tűnik, az Istentiszteleti Kongregációnak más és ezoterikusabb definíciója van.
Ráadásul a mi Urunknak a Szent Eucharisztiában való valóságos jelenlétébe vetett hit dokumentáltan széleskörű elvesztése, együtt a halálos bűn lehetőségének tagadásával és a szentgyónás eltűnésével együtt nem éppen a nagy reform dicsőséges sikerére utal, hacsak nem az volt annak célja, hogy Roche érsek honfitársa, Thomas Cranmer szellemében eltörölje ezeket a babonákat.
Ez az utasítás a döntés legfőbb pillanatát jelzi mindenki számára, akinek bármilyen kapcsolata van az usus antiquiorral. (Valójában minden katolikust érint, mivel a pápát a hagyományhoz köti, ami hivatalának és az egyházban betöltött szerepének konstitutív eleme – de most azokkal foglalkozom, akiket ez az új dokumentum a legközvetlenebbül érint.)
A püspököknek el kell dönteniük, hogy elfogadják-e az eléjük tárt ideológia programját, amely hazugságok, fantáziák, képmutatás, gyújtogatás és méreg keveréke, vagy sem. A Traditionis Custodes keményen arcon csapta a püspököket, mert a liturgia feletti hatáskör visszaadása örvén valójában több szempontból is korlátozta őket; és keményen az ellenkező orcájukon csapta őket ez a kongregációs dokumentum, amely tovább korlátozza a megkülönböztetés, a cselekvés és a lelkipásztori gondoskodás szabadságát. Vajon mennyire fogják hagyni, hogy megpofozzák és megrúgják őket, mielőtt felébrednek és felismerik, hogy ők az apostolok utódai, püspökök, akiket azért helyeztek egyházaik élére, hogy szolgálják és táplálják népüket – és nem középvezetők, akiket vatikáni appartcsikok irányítanak, akik egy peronista diktátor zenéjére táncolnak, akinek tényleges pápai jelmondata: Hagan lío?
A gyakorlatban azoknak a püspököknek, akik gyümölcsözően használják a hagyományos Pontificale Romanumot, vagy akik nyitottak erre, ha nyájaik jóléte ezt kívánja, helyesen cselekednek, ha figyelmen kívül hagyják ezt a római rendeletet, és a régi pápai rítus szerint folytatják a bérmálásokat és felszenteléseket. Ahogy a nagy Robert Grosseteste püspök egyszer válaszolt egy pápának, aki túllépte a határokat: Filialiter et obedienter non obedio, contradico et rebello: “Gyermeki módon, [Krisztusnak] engedelmesve nem engedelmeskedem, ellentmondok és lázadok“. Őt utánozva követik azt a már jól bevált mintát, hogy a prelátusok figyelmen kívül hagyják mindazt, ami nem tetszik nekik a Vatikánból – ebben az esetben (ha a legtöbb más esetben nem is) teljesen jogosan.
Az “Ecclesia Dei” intézmények papjainak el kell dönteniük, hogy eleget tesznek-e egy olyan utasításnak, amelynek nyilvánvaló célja, hogy eltörölje jellegzetes sajátosságaikat, egyoldalúan aláássa pápai jóváhagyású konstitúcióikat, és megkérdőjelezze Istentől kapott és az Egyház által ünnepélyesen elismert hivatásuk legitimitását. Az olyan rendelkezéseknek való megfelelés, amelyek végső soron az usus antiquior eltörlését célozzák a föld színéről, öngyilkosságot jelent. Az olyan rendelkezéseknek való megfelelés, amelyek ellentmondanak a katolikus lex orandi és lex credendi évszázadok során meglévő belső koherenciájának, ortodoxiájának és dicséretes voltának, olyan tévedés elfogadása, amely kiüresíti a katolicizmust.
Röviden, ez egy “Lefebvre-pillanat” lesz a Szent Péter Papi Testvériség, a Krisztus Király Intézet, a Jó Pásztor Intézet és minden más hasonló testület számára. Az egyetlen tisztességes válasz, amit adhatnak, az a következő: Non possumus – jó lelkiismerettel nem tudunk megfelelni ezeknek az előírásoknak. Vessetek ránk bármilyen büntetést vagy büntetést, amit csak akartok; mi mindegyiket figyelmen kívül hagyjuk, mert nem lesz érvényességük. Egy eljövendő pápa majd igazat ad nekünk, ahogyan II. János Pál és XVI. Benedek tette ezt évtizedekkel ezelőtt a hagyomány híveivel.
Az egyházmegyés papok hasonló válaszút előtt állnak. Ha felfedezték a Hagyomány kincsét, nem fogják könnyedén feladni. Nem szabad elfelejteniük, hogy egyáltalán nincs szükségük engedélyre ahhoz, hogy a római rítust ünnepeljék, amelyre pappá szentelték őket; és ha a hagyományos római rítus nem számít római rítusnak, akkor a katolikus egyház nem katolikus egyház, és semmi sincs.
Ha a papoknak akkora szerencséjük van, hogy olyan egyházmegyében élnek, ahol van egy megértő püspök, aki tisztán látva felismeri a Vatikánnak a latin liturgikus örökség és az azt szerető papság és hívek ellen irányuló lépéseinek gonoszságát, akkor csendben megkerülik ezt az utasítást, mintha az meg sem született volna. Ha olyan ellenséges vagy rettegő püspök alatt élnek, aki korlátozza vagy eltörli a hagyományt, akkor meg fogják fontolni, hogyan költözhetnek vagy dolgozhatnak máshol, hogy papi hivatásukat teljes mértékben megélhessék. De ha semmi más nem segít, ez lehet az a pillanat, amikor a Krisztushoz és az Ő Egyházához való radikális hűség jobbik felét választják, és elszenvedik ennek a döntésnek a következményeit. Nem fogják magukat a pusztában találni, munka nélkül. Éppen ellenkezőleg, a hagyományos hívek minden módon a támogatásukra fognak sietni, gondoskodva anyagi szükségleteikről és megnyitva a kapukat egy gyümölcsöző apostolkodás előtt.
A laikusoknak is választaniuk kell, de a legjobb választás az lenne, ha megtennék azokat a lépéseket, amelyek biztosítják, hogy a hagyomány még jóval azután is fennmaradjon, hogy a II. vatikáni zsinat öregedő nosztalgiázói már elnyerték örök „jutalmukat”. Elvből csak a hagyományos liturgián kellene részt venniük, akár közelebb költözve egy olyan helyhez, ahonnan biztonságosan hozzáférhetnek. Örömmel ünnepeljék családjukban a régi liturgikus naptár gazdagságát, és adják tovább a hit égő fáklyáját a következő nemzedékeknek.
Az Istentiszteleti Kongregáció a maga bőséges irgalmasságában kifejti, hogy az ilyen katolikusok szentmiséi nem részei a plébánia rendes életének; e csoport tevékenysége soha nem eshet egybe a plébánia tevékenységével; a csoportot a lehető leghamarabb ki kell hajítani egy plébániáról; miséiket nem szabad hirdetni a miserendben; és feltehetően nem szabad új tagokat meghívni, mivel a csoport hermetikusan el van zárva a keresztfertőzés megakadályozása érdekében. És ezek mellett Roche-nak mégis van képe azt mondani: “Ezekben a rendelkezésekben nem áll szándékunkban a hívők marginalizálása”?
Egy egészséges katolikus válasza az ilyen sértő szemtelenségre és a rasszizmusnál is rosszabb előítéletekre az, hogy azt mondja: “A pokolra vele” (mert az ilyen eszmék onnan származnak és oda tartoznak). “Széltében-hosszában hirdetjük miséinket. Továbbra is kiadjuk könyveinket, brosúráinkat, misekönyveinket és mindenféle kellékünket. Hirdetni fogjuk tevékenységeinket és új résztvevőket fogunk hívni. Aktívan hirdetni fogjuk a hagyományt a barátok, a család, az idegenek és a potenciális megtérők körében. Adományainkat a támogatására fogjuk irányítani. Egyszóval, mindent megteszünk, ami tőlünk telik, hogy a hagyomány elleni igazságtalan háborújukat kínos és dicstelen vereséggel végezzék, amit nagyon is megérdemeltek. Deus vult. Soha, de soha nem fogtok győzni.”
Ha az egyházmegyei TLM-et törölték, menjetek az SSPX-hez vasárnapokon és ünnepnapokon. Imádkozzátok otthon a rózsafüzért és a hagyományos breviáriumot. Ha egyáltalán nincs latin mise a környéketeken, keressetek egy keleti katolikus rítusú vagy, ha van, egy anglikán ordinárius plébániát.
Erre a pillanatra készültünk. Nem vagyunk igazán meglepve, ugye? Használjuk fel a rendelkezésünkre álló erőforrásokat.
Forrás: invocabo.wordpress.com
Szerk.: Azt mondom legalább tíz éve, amit a bevezetőben zölddel kivastagítottam.
Legolvasottabb írások609 times!
