Nyomtatás Nyomtatás

Az irgalom pápája – a párbeszéd jegyében – újra lecsap…

…avagy a TC (Traditionis custodes „a hit őrei”) kezdetű, Ferenc pápa által 2021 július 16-án (Kármelhegyi Boldogasszony napján) kiadott motu proprio rendelkezéseinek folyománya…2021 december 18-án jelent meg egy újabb, Ferenc pápa aláírását viselő dokumentum amely a szintén általa jegyzett motu proprio (Traditionis custodes, 2021 július 16) rendelkezéseit hivatott pontosítani. Amint arra számítani lehetett, a jogilag érvénytelen, az Anyaszentegyház hagyományát és a józan paraszti észt is két lábbal tipró rendelkezés pontosítása végleg egyértelművé tette: a rendelkezés nem valamiféle vélt jó érdekében, hanem valami, egészen pontosan a „régi”, ismertebb nevén tridenti (helyesen: trienti) rítusú szentmise és hozzá kapcsolódóan az Egyház jóformán teljes, II. Vatikáni zsinat előtti szent hagyománya ELLENI küzdelem egy szomorú mérföldköve.

In medias res: „traditionis custodes” – szól a dokumentum címe, azaz: „a hagyomány őrei”. Indoklása szerint pedig az „új miserítus” (értsd: a II. Vatikáni zsinatot követő liturgikus reform által alkotott rítus) a régi „egyenes folytatása”, annak „szerves továbbélése” („Ezért úgy kell tekinteni, hogy a római rítus, amelyet az évszázadok során többször is a kor igényeihez igazítottak, nemcsak megmaradt, hanem meg is újult „a hagyományhoz való hűséges engedelmességben” – Ferenc pápa kísérőlevele a „Traditionis custodes” kezdetű motu proprióhoz). Az újat tehát – amely ellen számos, jogos kifogás vethető fel – a régi legitimálja, mondván: abból származik. Azt is hangsúlyozza a motu proprio, hogy annak kihirdetését követően az új rítus az Anyaszentegyház „egyetlen lex orandija”, azaz a katolikus hit kifejezésének egyetlen legális formája („1. cikk. A Szent VI. Pál és Szent II. János Pál pápák által kihirdetett liturgikus könyvek, a II. Vatikáni Zsinat határozatainak értelmében, a római rítus lex orandijának egyetlen kifejeződési formáját jelentik”). Mindemellett – önmagának ellentmondva – komoly megkötésekkel ugyan, de mégis megengedi a régi használatát. Ha az új az „egyetlen”, akkor hogyan lehet mellette bármi más is legitim, az nem derül ki a dokumentumból – nem csoda, hiszen ha valami egyetlen akkor kizárólagos; ha pedig megfér mellette más is, akkor nem „egyetlen”. Jóllehet, a motu proprio előre vetíti azt is, hogy a jövőben mindazok, akik a régi rítushoz ragaszkodnak azok idővel át kell „térjenek” az új rítusra – méghozzá teljes egészében és végérvényesen. De nézzük meg közelebbről ezt a két szót és szövegkörnyezetüket: „ragaszkodik” és „áttér”…

A „ragaszkodás” rendre olyan kontextusban fordul elő a motu proprio szövegében (és a mellékelt kísérőlevélben), mintha a szent V. Piusz pápa által rögzített normához való szerves kötődés egyfajta nosztalgiázó, úri passzió volna: a múltba révedő, a régi (talán sosem volt) dicsőséget visszasíró, le-lemaradozó és a modern kor kihívásaival szembenézni nem akaró és nem is tudó szélsőségesek kihalófélben lévő feltűnősködése. Azonban ne feledjük: amit és ahogyan szent V. Piusz pápa rögzített, az egészen a II. Vatikáni zsinatig az Egyház nagyjából másfél évezredes élő és éltető gyakorlata, mely a zsinat előtt élt valahány szent és boldog lelki tápláléka volt. De még pontosabb képet kapunk, ha megvizsgáljuk az „áttérés” kérdését… Mivel a hit és cselekedetek olyannyira elválaszthatatlanok (Jak.2,20 és 2,26), hogy az imádság törvénye egyben a hit törvénye is (és megfordítva), azaz „lex orandi est lex credendi” és „lex credendi est lex orandi”, ezért valójában a rítus nem valamiféle külsődleges dolgot, hanem magát a hitet jeleníti meg: azt a hitet, amely feltétlenül szükséges az üdvösségre, amely „nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni…” (Zsid.11,6). Vagyis aki az imádság törvényét lényegileg megváltoztatja, az valójában a hitet változtatja meg! A régi rítushoz való ragaszkodás tehát nemhogy nem különcködés, hanem az üdvösség záloga: a kipróbált, és a szentek által igazolt úthoz való ragaszkodás és egyben az igaz katolikus hit őrzése. Aki ugyanis a régi rítus végzéséről „áttér” az új végzésére, az bizony azt a hitet fogja idővel vallani amelyet ez az új rítus megjelenít, amelynek az lenyomata, látható jele. És amennyiben a két rítus lényegi elemeiben eltér egymástól, úgy – ki kell mondjuk – azok nem egyazon, hanem kétféle hitet képviselnek. Anélkül, hogy (helyszűke miatt) a kérdést véglegesen eldöntenénk, legyen elég annyit megjegyeznünk, hogy az új rítust végzők túlnyomó többsége a régi rítust jelen állapotában egyáltalán nem tudná végezni! Ez komolyan veendővé avatja azt a tényt, hogy igenis két, egymástól élesen különböző rítusról van szó, ami – valljuk be – bajosan lehet ugyanannak a hitnek egyformán hiteles jelölője…

Summa summarum: a „Traditionis custodes” falakat romba döntő ágyúlövése után a szétvert romok fölött most újabb bombaeső záporozik az életben maradtakra: a szigorítás szigorítása… A régi rítushoz ragaszkodó közösség (már a TC megjelenése után nem sokkal) létrehozott egy oldalt, amelyen a rendelkezésre álló adatok alapján követhető a TC kiadásának hatására 1) részben, vagy 2) egészében betiltott, illetve 3) továbbra is engedélyezett régi rítusú misézőhelyek helyek száma (a számok elsősorban egyházmegyéket jelölnek, és csak azokat veszi alapul ahol hivatalosan kihirdetett, írásos dokumentum áll rendelkezésre). Az adatok magukért beszélnek: 25 teljes egyházmegyét érintő tiltással szemben áll 36 részleges tiltás/engedély, illetve 182 teljes körű engedély. Ennek az állapotnak szeretne véget vetni a jelen rendelkezés. (ld.: https://traditioniscustodes.info/summary/) Erre csak egy klasszikussal tudunk válaszolni: „a vértanúk vére a kereszténység magvetése…

Összefoglalva: a Traditionis custodes – érezvén az új rítus erőtlenségét és az azt erőltetők közelgő vesztét – kétségbeesett kísérletet tett a régi rítus felszámolására; majd miután az Egyház életére ez kevés befolyással bírt (magyarán a régi rítust bemutatók mintegy immunválaszként szárnyra kapott – beleértve olyanokat is, akik addig azt egyáltalán nem végezték!), a jelen rendelkezés végleg pontot kíván tenni az ügy végére és végérvényesen el akarja vágni annak gyökereit. Azokat a gyökereket amikre mellesleg ő is hivatkozik, mint az általa képviselt új forrásaira. És amelyeknek – mintegy mellesleg – ő is életét köszönheti… Valami rosszul, vagy leginkább sehogyan sem leplezett álaggódással úgy okoskodik, hogy gyermekei védelmében (az ő jövőjükért, véletlenül sem a sajátjáért!) tulajdon Édesanyját szemen köpi, sőt meggyilkolja – s közben (magáról egy kissé megfeledkezve) arra hivatkozik, hogy Édesanyjának köszönheti gyermekeit is. Sőt, hozzáteszi, hogy innentől egyedül a gyermekek jogai képviselik a törvényt és minden ami addig érvényes volt, az érvényét veszti („8. cikk. A korábbi előírások, utasítások, engedélyek és jogszokások, amelyek nincsenek összhangban a jelen motu proprio rendelkezéseivel, hatályukat vesztik”). Ez nem csupán öngól (hiszen ha a jogalap megszűnik akkor a rá épített jog is egy csapásra semmivé lesz), hanem ez annál több: ez anyagyilkosság és lázadás Isten ellen! Isten parancsa nemcsak a szándékos gyilkosságot tiltja, hanem külön elítéli az öngyilkosságot, mint annak minősített esetét. A jelen rendelkezés ugyanis öngyilkossági kísérlet, amely csak azért nem lehet sikeres, mert a halhatatlan Isten ellen irányul – még ha halandó tagjaiban tényleges pusztítást képes végezni, akkor is…

A jelen, december 18-án kiadott rendelkezés kapálódzása éppen olyan látszatcselekvés, mint amilyen a TC-hez írott kísérőlevél magyarázkodása: („Tizenhárom évvel később megbíztam a Hittani Kongregációt, hogy küldjön nektek egy kérdőívet a Summorum Pontificum motu proprio alkalmazásáról. A kapott válaszokból kiderült, hogy a helyzet szomorú és aggasztó, ami megerősítette bennem a beavatkozás szükségességét.” Ferenc pápa kísérőlevele a „Traditionis custodes” kezdetű motu proprióhoz: https://www.magyarkurir.hu/…/ferenc-papa-kiserolevele…), vagy a közelmúltban kiadott „responsa ad dubia” (https://www.vatican.va/…/rc_con_ccdds_doc_20211204…) önmerénylete. Hogy Ferenc pápa kit kérdezett meg a Summorum Pontificum alkalmazásáról és kit nem?; a dubia kérdéseit ki állította össze? – ez mind kérdéses, tekintve, hogy hagyományhű katolikusok milliói adnak a mai napig eltérő választ a Sumorum Pontificum alkalmazására és tesznek fel a dubiában megfogalmazottaktól eltérő kérdéseket… (nem is beszélve az azokra adott ellentétes irányú válaszokról).

Ha Ferenc pápát eddig úgy aposztrofáltuk volna, mint a „béke harcosa” akkor jelen rendelkezésével kivívta a megtisztelő „béke terroristája” címet… Az „irgalom pápája” a frissen meghirdetett „szinodális út” és a „párbeszéd jegyében” úgy látszik szőnyegbombázással kíván döntő csapást mérni ellenfelére – az Anyaszentegyház szent és sérthetetlen, örök liturgiájára, végső soron a romlatlan és eretnekségtől mentes katolikus hitre. Isten világosítsa meg Ferenc pápa és a vele együttműködő döntéshozók szívét!

A tisztánlátás kedvéért idézzük végezetül szent V. Piusz pápa Quo primum kezdetű enciklikájának záró bekezdéseit:

„Mindenhol alkalmazzák és tartsák meg, amit a Szent Római Egyház, minden egyházak Anyja és Tanítómestere, az utókorra hagyott, és a szentmiséket ne énekeljék és ne olvassák más forma szerint, mint ahogyan azt Mi kiadtuk ebben a Misekönyvben. Ez a rendelkezés érvényes ezentúl, most és mindörökké, a keresztény világ minden tartományában, minden patriarkátusra, székesegyházra, káptalani és plébániatemplomra, legyenek azok akár egyházmegyések, akár szerzetesrendiek, féri- vagy női rendé – beleértve a lovagrendeket is –, minden, meghatározott közösséghez nem tartozó templomra vagy kápolnára, ahol hangosan éneklik a konventmisét a kóruson vagy magánúton olvassák a Római Egyház rítusainak és szokásainak megfelelően. Ezt a Misekönyvet kell használni minden templomban, még azokban is, amelyek külön felhatalmazás folytán ez alól kivételt képeznének, akár Apostoli engedély, szokásjog vagy privilégium folytán, vagy akár a Szentszék megengedő vagy hivatalos megerősítése folytán, vagy akármilyen más módon biztosították is számukra jogaikat és fakultásaikat.

Egyedül ezt az új rítust szabad használni, hacsak az engedélyt, amely alapján a szentmisét másként mondják, nem legalább 200 éve adta az Apostoli Szentszék a templom alapításakor és megerősítésekor, vagy hacsak nem érvényesült hasonló szokás megszakítatlanul legalább 200 éven keresztül, amely esetekben Mi semmiképpen sem töröljük el fent említett kiváltságukat vagy szokásukat. De akárhogy is, ha ez a Misekönyv, amelyet alkalmasnak láttunk kiadni, ez utóbb említetteknek megfelelőbb, megadjuk nekik az engedélyt, hogy ennek rítusai szerint mutassák be a szentmisét, feltéve, hogy megszerzik püspökük vagy prelátusuk vagy egész káptalanuk beleegyezését, minden ellenkező rendelkezés ellenére is.

(…)

Továbbá ezen (rendelkezésünk) folytán, Apostoli hatalmunk erejénél foga, engedélyezzük és mindörökre megengedjük, hogy a szentmise bármely templomban történő énekléséhez vagy olvasásához teljesen ezt a Misekönyvet kövessék ezentúl, a lelkiismeret minden aggálya nélkül, vagy a bármilyen büntetésnek, ítéletnek vagy cenzúrának való kiszolgáltatottság félelme nélkül, szabadon és törvényesen. Sem az elöljárók, sem az adminisztrátorok, kanonokok, káplánok és más világi vagy szerzetespapok, semmilyen címen nem kényszeríthetőek arra, hogy másként mutassák be a szentmisét, mint ahogyan azt Mi megparancsoltuk. Ugyanígy kihirdetjük és elrendeljük, hogy senki nem kényszeríthető vagy erőszakolható ennek a Misekönyvnek a megváltoztatására, és hogy ezen dokumentum nem vonható vissza és nem módosítható, hanem mindörökké érvényes marad, és megőrzi teljes érvényét, a Szentszék megelőző konstitúciói és dekrétumai ellenére is, éppígy bármely tartományi vagy szinódusi zsinat általános vagy különleges konstitúciója vagy ediktuma ellenére, valamint a fent említett templomok távoli és emlékezetet meghaladó rendelkezések által alapított gyakorlata és szokása ellenére is – kivéve amennyiben ezek több, mint kétszáz évesek.

(…)

Ezért senki nem változtathatja meg ezt az értesítést engedélyünkről, rendeletünkről, rendelkezésünkről, parancsunkról, előírásunkról, engedményünkről, engedélyünkről, nyilatkozatunkról, akaratunkról, dekrétumunkról és tiltásunkról. Bárki is megtenné ezt, tudja meg, hogy a Mindenható Istennek valamint Szent Péter és Pál Apostoloknak haragját vonja magára.
Kelt Szent Péternél, az Úr megtestesülésének 1570-ik évében, július hó 14-ik napján, pápaságunk ötödik évében
V. Pius PP.”
Mater misericordiae, Sancte Joseph, Sancte Pie V. orate pro nobis!

Máriássy Gergely

Legolvasottabb írások268 times!

Print Friendly, PDF & Email