Az Egyház ízét vesztett sóra hasonlít, és ez nem az emberarcúságának vagy szociális elköteleződésének hiányából adódik, hanem a nagy tömegekben jelentkező hitvesztésből.
Amint az egyéni hitvesztés mindig bűnre vezethető vissza, mert egyetlen kinyilatkoztatással, hittel ellentétes meggyőződés megszünteti a hit természetfeletti erényét az emberben, szélesebb egyházi kontextusban is ez lehet annak oka. Ha megszűnt a hit, legjobb esetben is csak helyes vélemény maradhat néhány dologról. Ennek jegyében a természetfölötti hitét vesztett személy folytathatja még természetes szokásként a vallásos élet külső cselekedeteit, gyónhat, áldozhat, misére járhat, még „jócselekedeteket” is végezhet, úgy, hogy közben nincs tudatában a hite elvesztésének. Elaltatja őt a saját „vallásos” cselekedeteinek látszata, amelyet a különböző próbatételek foszlatnak szét, ahogy az tömegével történt például a járvány alatt.
A tömeges hitvesztés mögött az egyéni döntéseken túl az egyházi vezetők néhány konkrét döntése húzódhat meg. Ezekre két általánosan jellemző jelenségből lehet visszakövetkeztetni: Krisztus és az Egyház nélkülözhetőségének „megvallásából” explicit és implicit módon egyháziak és világi keresztények részéről, valamint a vallásosság szubjektív normativáltságából.
Az első a II. vatikáni zsinaton tört át az Egyházban, a vallásszabadságról szóló szándékosan kétértelmű új zsinati tanításnak következményeként. Ebben bennfoglaltan elvetették a Krisztus szavaira építő tanítást arról, hogy a keresztség, a hit és az Egyház szükséges az üdvösséghez. Ez máig hat, és statisztikailag is kimutatható a különböző időszakban szentelt papok erre vonatkozó felfogásának vizsgálatából. Legutóbb a 2021-es amerikai felmérés szolgáltatott adatokat erről, megmutatva a zsinat hatását a kortárs generációra. A felmérésben használt Salvation Exclusivism fogalma, azaz az „üdvözülési kizárólagosság” azt a meggyőződést jelenti, hogy „az üdvösség kizárólagos útja Jézus Krisztus”:
A zsinati dokumentumokban több olyan kitétel van, ami szakítást jelentett a korábbi katolikus tanítással (pl. a Nostra Aetate szerint a „hinduizmusban az emberek az isteni misztériumot kutatják, …elmélyült meditációval, vagy szerető bizalommal Istenhez menekülve”, “A buddhizmus különféle formáiban …olyan utat tanítanak, melyen az emberek áhítatos és bízakodó lelkülettel elérhetik a tökéletes szabadság állapotát, vagy a saját törekvésükkel, illetve felsőbb segítséggel a megvilágosodás legfelső fokára juthatnak”, a Dignitatis Humanae nem a kinyilatkoztató Isten oldaláról közelíti meg a vallással kapcsolatos „jogokat”, azaz, hogy Istennek joga van az általa meghatározott módon való imádásra és tiszteletre – de értelemszerűen senki másnak nincs joga erre, hanem az emberi személy és közösségek természetes jogáról beszél az általuk követett vallás megválasztásáról, beleértve akár a bálványimádás választását, a legfőbb lény tiszteletét, stb.; a Lumen Gentium szerint a katolikusok és a muzulmánok ugyanazt az Istent imádják, ami azt is jelentheti, hogy a muzulmán vallás Isten imádásának autentikus formája lehet).
A látszólag „csak” félreérthető megfogalmazások ugyanakkor világosan érthetőek voltak a kortársak számára. Ennek legjobb fokmérője a zsinat alatt és közvetlenül utána bekövetkező hatalmas kilépési hullám a szerzetesek, papok között. Mert ők kiválóan értették a zsinati atyák nem is annyira rejtett üzenetét: van széles út, nem csak Krisztus szűk, önmegtagadással, életáldozattal járó útja. Ha nem Krisztus az üdvösség egyetlen útja, akkor értelmetlen a szerzetesi élet. Ha értelmetlen, miért maradnának meg benne? Tömegesen tették fel ezt a kérdést és válaszolták meg az alábbi módon:
(Forrás: Fruits of Vatican II. )
A zsinati hangsúlyváltás valójában az egyházi vezetők döntése volt, amelyben a kinyilatkoztató Istennel szemben maga az ember határozta meg az üdvösség kereteit, feltételeit. De ha az ember határozhatta meg egyszer, miért ne határozhatná meg mindig? Tehát meg is határozza.
A másik jelenség mögötti „ősbűn” az új miserítus bevezetése. Ebben a Szentlélek által megtanított, és a hitben előttünk járóktól áthagyományozott szentmise helyett egy protestáns lelkipásztorokkal feldúsított bizottság határozhatta meg Isten tiszteletének vadonatúj előírásait, a „summum ius, summa iniuria” elvét megvalósítva. A Szentlélekre való folyamatos hivatkozás valójában a Szentlélek évezredes működésének megtagadása volt. Mert, ha a Szentlélek vezetése nyomán kialakult és fennmaradt szentmise helyett egyszer az ember határozhatta meg, miért ne határozhatná meg mindig? Ezért meg is határozza.
Mondhatnánk erre, hogy ez csak a római rítusúak belső problémája, de mivel Szent Péter utódának „saját házáról” van szó, ez a bukás is minden keresztényt érint, mert minden kereszténynek Szent Péter utóda a viszonyítási pontja. Ezért lehet, hogy Franciscus szodomitákkal kapcsolatos üzenetei kapcsán protestáns lelkipásztor tett elkeseredett szemrehányást a katolikus plébánosnak: „ha a katolikusok elfogadják a homoszexuális házasságot, akkor nekünk is végünk van!”
Úgy vélem, hogy minden mostani válságjelenség ezekre, mint konkrét, ténylegesen hitellenes döntésekre vezethető vissza, és addig nem is lesz megoldása az Egyház válságának, amíg ezeket az Istennel szembeni igazságtalanságokat nem tettük jóvá.
Ennek a válságnak nem oka, hanem következménye a paphiány, amely viszont gyors – egy évtizeden belüli – összeomlással fenyegeti a kialakult struktúrákat. Mivel ez a válság felülről, az egyházi hierarchiából és a teológusok köréből indult el új teológiai megközelítések és hangsúlyok mentén, de mára az új miseliturgia, a hithirdetés és a gyenge hitoktatás révén általánossá és tömegessé vált a világiak körében is, emberi számítás szerint nem várható a gyors és tömeges kilábalás az Úr különös kegyelme nélkül. De mit tehetnénk mégis ezért a kegyelemért?
Ha a készülődő szinódus valóban Isten országát szeretné építeni, foglalkoznia kell az Istennel szemben elkövetett igazságtalanságok jóvátételével. Mert a kétértelműség igazságtalansága
“bűnös módszer:
ezt legkevésbé sem szabad megtűrni a szinódusokon. Egy szinódusnak különösen az válik dicsőségére, ha a tanításnál a kifejezés világos és egyértelmű módját használja, mely a botrány, a félremagyarázás semminemű veszélyét nem hordozza magában és nem hagyja maga után, nem teszi lehetővé. Ha tehát ebben valaki vétkezett, azt nem lehet azzal az alattomos ravaszkodással kimagyarázni, mellyel elő szoktak hozakodni: nevezetesen, hogy az, ami veszélyesnek tűnik, más helyen világosabban elmagyarázva vagy helyesen megtalálható… A valóságban ez a legveszedelmesebb mód egy tévtanítás sikeres elhintésére…” (VI. Piusz pápa: Auctorem Fidei)
Amíg az Egyház vezetői nem teszik jóvá az Istennel szembeni igazságtalanságot, csak egyéni és helyi szinten tehetünk ennek érdekében abban, amiben az igazságtól való elszakadás bekövetkezett: az Egyház igazi tanításának (lex credendi) továbbadásában, és az ezzel teljes összhangban lévő szentmiséhez (lex orandi) való ragaszkodásban.
Forrás: invocabo.wordpress.com
Legolvasottabb írások341 times!
