„Mindig az volt a vágyam, hogy a földön maradjak testvéreim között, és míg Atyám jobbján ülök, megtaláljanak engem a világon is. Azért ezen az éjjelen elhatároztam a szeretet új csodálatos találmányát, az Oltáriszentség megalapítását. Atyámhoz fordultam és szeretetteljesen kértem Őt minden testvérem nevében, adja meg nekik szeretetének és a jövő dicsőségnek ezt a zálogát. Azt mondtam:
– Nagyon szeretett Atyám, látod mennyi nyomorúság közt élnek testvéreim! Hatalmas ellenségeik viselnek háborút ellenük. Mi lesz a világból, ha visszatérve az égbe, elhagyom, és meg lesz fosztva jelenlétemtől? Mit tesznek majd a lelkek, ha meg lesznek fosztva ettől a megerősítéstől? Hogyan lesznek képesek legyőzni ellenségeiket?
– Azért is szükség van még arra, isteni Atyám, hogy a földön maradjak ebben a Szentségben, hogy az emberek ne feledkezzenek el rólam és arról, amit értük tettem. Szükség van arra, hogy ez által a Szentség által minden nap felújítsák szenvedésem emlékét, és újból felajánljanak engem Neked a lelkek üdvéért, és azért, hogy lecsillapítsák igazságos haragodat az isteni törvény megszegői iránt.
Az Atya meghallgatta könyörgésemet. De megismertette velem, hogy isteni igazságossága szerint a világ nem érdemel meg ilyen ajándékot. Elém állította a sértéseket, amelyekben én és isteni Atyám részesülni fogunk ebben a Szentségben a rosszabbnál rosszabb emberek részéről. Nem egyezett bele abba, hogy a földön kell maradnom, s ennyi sértést és megvetést álljak ki. Valóban akkor láttam minden sértést, amelyben ebben a Szentségben részesülni fogok. Amikor láttam a rettenetesen sok és súlyos bűnt, átjárt a fájdalom. Felajánlottam ezt a fájdalmat az Atyának, hogy kiengeszteljem isteni igazságosságát. Mivel a legnagyobb fájdalmat éreztem és érdemeim végtelenek voltak, az Atya megelégedett vele.
Szívemben a végtelen szeretet tüze égett, amit nem tudott kioltani a sok gonoszság. Elhatároztam, hogy mindenképpen a földön maradok az emberek között: megalapítom ezt az isteni Szentséget.
Maga a szeretet sugallta e nemes találmányt, hogy a kenyér és a bor színe alatt maradjak itt. Amikor az emberek magukhoz vesznek engem ételként és italként, annyira egyesülnek velem, hogy eggyé válnak velem. A szeretet nemes találmányát mindig nagyszerűnek és nagylelkűnek nevezték, ragyogó önajándékozásnak és mindannak odaajándékozásának, amire csak képes vagyok.
Diadalmaskodott tehát a Szeretet, felülmúlva minden akadályt, bármekkorák is voltak azok. Diadalmaskodott mindene, és elhatározta, hogy ugyanaznap éjjel alapítja meg az isteni Szentséget, amelyen az emberek halálomon mesterkedtek, és elvégezték magukban, hogy megölnek.”
A fenti részletek Baij Mária Cecília: Jézus benső élete
című egyházi jóváhagyással (nihil obstat) megjelent könyvéből származnak.
A Szentírás azt mondja: Jézus vágyva-vágyott ( Lk. 22,15) arra, hogy tanítványaival elfogyassza a húsvéti vacsorát, mert tudta, hogy a szeretet meg nem érdemelt nagy ajándékát ezen a napon fogja odaajándékozni az emberiségnek.
A kenyér és bor színe alatt köztünk maradt Jézus így szegletkövévé vált zarándok Egyházának: „Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és szent templommá növekszik az Úrban. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.” ( Ef 2, 19,2 )
Őreá épül fel az egész Egyház, ő lakik Isten szent templomainak a tabernákulumaiban, ugyanúgy, mint egykor a Jeruzsálemi templomban az Úr Ládája.
Ha megnézzük a zsinat után épen magmaradt templominkat, a felépítésük a következő: a szentély és egyben a templom központi részében, a mindenki számára jól látható főoltár tabernákulumában (újszövetségi szentek szentje) lakik a szeretet szentsége, Jézus Krisztus szent Teste és Vére, ezzel mindenki számára kifejezve, hogy mi hitünk szent titka és mi a keresztény élet forrása és csúcspontja.
Az Eucharisztia tehát szegletkő, csúcspont, forrás, és a katolikus hit legnagyobb szent titka is.
Mi történt a II. vatikáni zsinat után az újszövetségi szentek szentjével, Jézus Krisztus földi lakhelyével?
Több helyen száműzték Jézust a templom központi helyéről, többnyire egy-egy oldalra eső helyre vagy a templom egyik oldal oszlopába. Az egyház Fejének helyére papi székeket helyeztek, s az addig Istenközpontú Egyház, ember központúságot kezdett el sugározni magából. A zsinat pontosan rendelkezett a szembe miséző oltárok elhelyezkedéséről, körüljárhatóságáról, de senki nem védte meg Krisztus lakhelyét, a főoltárokat, azokat minden további nélkül el lehetett és ma is el lehet távolítani a templomokból.
Utóbbi hetekben reflektorfénybe kerültek egy magyarországi székesegyház felújításának tervei, illetve az akörül kialakult nézeteltérések. Az egyházmegye érseke úgy érzi támadások érik az Egyházat és az ő személyét is. De miközben a templomban lévő festményekről és a Szent Mihály arkangyalt ábrázoló mozaik kép megmaradásáról vagy meg nem maradásáról szólnak a hírek, vegyük észre, hogy
a legnagyobb támadás Jézus Krisztus ellen folyik, hiszen a templom felújítása során a főoltárt is el akarják távolítani a templomból. A főoltár tabernákuluma pedig Jézus Krisztus földi székhelye.
Érsek úr egy levelében megfogalmazott szavait most vissza szeretném fordítani a templom felújítását támogatók számára: „Minden ilyen esetben érdemes azon is elgondolkodni, kinek az érdeke ez? – Qui prodest?” (értsd ezalatt: Jézus Krisztus lakóhelyének eltávolítása a templom központi helyéről) „Milyen célt szolgál? Ki adja hozzá a támogatást? Mindaz, ami történik, vajon Krisztusi-e?”
Szintén érsek úr szavaival élve és rögtön válaszolva is a fenti kérdésekre: az e fajta támadások Jézus Szent Teste és Vére ellen „nem az életet, nem a jövőt, nem az egységet és nem az Egyházat szolgálják.”
Jézus Krisztus a legnagyobb kiszolgáltatottság állapotában maradt közöttünk mennybemenetele óta. Nekünk, akik hisszük és tapasztaljuk valóságos jelenlétét a legszentebb Eucharisztiában, meg kell védenünk őt! Meg kell védeni lakóhelyét templomainkban! Terjesztenünk és mindenki számára láthatóan kell megélnünk az Eucharisztia iránti tiszteletünket, vonatkozzék ez akár a templomi viselkedésünkre akár az Eucharisztia méltó és áhítatos vételére.
Tehát az, amikor valaki az Eucharisztiát és annak méltó helyét védi, nem támadója az Egyháznak. Nem széthúzó és nem botránykeltő, hanem az Egyház egységéért és a békességért tesz, az Egyház fennmaradásáért harcol. Az Egyház egysége ugyanis Krisztus által valósul meg. Valójában az a legnagyobb támadás Krisztus Egyháza és annak egysége ellen, mikor az Eucharisztiát ( magát Krisztust) száműzik, félretolják.
Ha Krisztust megvédjük és ha Ő a központban marad, akkor Egyháza nem omlik össze, hanem élni fog, és a pokol kapui sem vehetnek rajta erőt!
Szikla
Forrás: petersziklaja.hu
Kapcsolódó olvasmány:
Legolvasottabb írások422 times!
