Soha a történelemben nem voltunk tanúi a hit, az erkölcs, a liturgia és az egyházi fegyelem ilyen szisztematikus elárulásának, amelyet maga az Egyház legfelsőbb tekintélye támogatott, sőt elősegített a hierarchia cinkos hallgatása mellett, valamint sok klerikus és hívő kritikátlan elfogadása révén. A helyzet súlyosságát növeli, hogy a mélyegyház bomlasztási munkája a mélyállam nemzeteket felforgató tevékenységével szinkronban halad előre, ami miatt a katolikus hívek kettős támadás célpontjává válnak, mint hívők és mint állampolgárok.

E két, ma már vitathatatlan valóságban közös a Sátán olthatatlan gyűlölete Krisztus, az Ő Egyháza, az Ő Szent Törvénye, a keresztény civilizáció ellen. Ez a megtévesztés annyira nyilvánvaló, hogy már nem lehet “összeesküvés-elméletnek” nevezni.

Ha belegondolunk, nyugtalanító, hogy ennek a bűnös tervnek a főszereplői – mind a kormányokban, mind az Egyházban – abból az elegáns radikális környezetből származnak, amelyben a hatvanas évek óta megszületett és gyarapodott a zsinati “katolikus” progresszivizmus, a pacifizmus, az ökologizmus, a homoszexualitás és a woke baloldal egész repertoárja. Mint már mondtam, az egyes püspököknek és az elmúlt évtizedek teljes hierarchiájának felelnie kell majd Isten és a Történelem előtt, hogy bűnrészesek voltak ebben a válságban, sőt, bizonyos értelemben inspirálói és támogatói voltak, lemondva az Egyház Domina gentium szerepéről.

 

Melyik fiú nézné tétlenül anyja megalázását, hagyná, hogy szolgái gyalázatnak és becsmérlésnek tegyék ki, megfosszák a hármas koronától és a királyi ruháktól, ellopják ékszereit és eladják javait, tolvajokkal és prostituáltakkal való együttélésre kényszerítsék, sőt még királyi címét is elvennék, hogy a lealacsonyodásnak szolgáltassák ki? És melyik dicső nemzet polgára hagyná, hogy áruló uralkodók és korrupt hivatalnokok tönkretegyék, anélkül, hogy fegyvert ragadna, hogy felkeljen és visszaadja neki a tőle elvett becsületet?

Ha ez érvényes a természet rendjére, akkor még inkább igaz és sürgető, amikor a Szent Egyházról van szó, amelyet ellenségek támadnak, akik nem csak az evilági dolgokban támadnak rá, amikor templomokat, bútorokat és szent tárgyakat árusítanak ki – ahogyan ezt a történelem során mindig is tették -, hanem még a természetfeletti javaiban is, azokban a kincsekben, amelyekkel a mennyei Király a lelkek megszentelésére ruházta fel, a tanítás és a liturgia romolhatatlan gazdagságában. A korrupt szolgálattevők botrányoknak tették ki, megrontották tanítását, szétszórták seregét és lerombolták a falakat, amelyek az ellenséges betörésekkel szemben védték. A lelkek, akiket az Egyháznak köszönhetően megvédtek és elkísértek a földi úton az örökkévalóságba, elfordultak és elvesztek: olyan lelkek, akikért Urunk kiontotta Vérét, és akiket hűtlen szolgái elhagytak és kiűztek a szent falakon kívülre.

Tétlenül állni és végignézni Anyaszentegyházunk gyalázatát nem kevésbé súlyos, mintha ott lettünk volna a tömegben, amely tanúja volt Urunk szenvedésének és keresztre feszítésének, a gyilkosok kiáltozásai és köpései között; mert Isten gyermekei vagyunk, mint ahogyan az Egyház gyermekei vagyunk, amely Jézus Krisztus érdemei által helyreállít minket a kegyelemben és a mennyek országának örököseivé tesz minket.

Kezdetben, hatvan évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy maga az Egyház – a második világháború tragikus eseményei és a diktatúrák borzalmai után – szinte le akarja vetkőzni múltját, hogy valahogyan enyhítse a szakadékot ami elválasztotta őt attól, amivé vált a világ és a világból megmaradtak között. Ez a kiüresítés az engedékenység gesztusának tűnt a forradalmaktól és a katolikus monarchiák megszűnésétől felforgatott társadalom számára, annak a demokráciának a hulláma fényében, amelyről azt hittük, hogy keresztény lehet, annak ellenére, hogy jól tudtuk, hogy “értékei” lényegében ellentétesek a katolikus hitnek megfelelő transzcendens hatalmi vízióval. Azokban az években kevesen értettük meg, hogy a zsinati forradalom felforgatja az isteni rendet, az egyházat káoszba taszításával felforgatja a kozmoszt, teret ad az eretnekségnek, lerombolja az ortodoxiát, és elfogadja az erény és a tisztesség felváltását a szokások romlottságával.

Ez a felforgató folyamat – az evertere latinul éppen azt jelenti, hogy megdönteni – olyanokat juttatott a hierarchia csúcsára, akiket soha nem lett volna szabad oda engedni, és emblematikusan kiszorította vagy marginalizálta azokat, akiket addig megbecsültek és tiszteltek. Ez volt a sorsa oly sok püspöknek, papnak, klerikusnak, szerzetes férfinak és nőnek, akikre ráerőltették a forradalmat, olyan “korszerűsítésnek” feltüntetve azt, amelynek a hit újjászületésének előhírnöke kellett volna lennie a “zsinati tavasznak” a véres konfliktusok évszázada által kimerített népekben.

Sokan jóhiszeműen hitték, hogy amit Suenens bíboros lelkesen “az Egyház 1789-ének” mutatott be, az csak egy átmeneti kiigazítási szakasz, amelyből az egyházi test megerősödve és tudatosabban születik majd újjá. Ez nem így volt, mint tudjuk és mint láttuk. A zsinati forradalom nem különbözött azoktól, amelyek a világi birodalmakat romba döntötték és a keresztény társadalmat lerombolták: ellenkezőleg, egy olyan felforgató terv szükségszerű beteljesedését jelenti, amelyet egy ördögi elme gondolt ki, amely először a halandó testet sújtja, de aztán szükségszerűen a halhatatlan lelket is meg kell támadnia, és amely e cél elérése érdekében először a polgári társadalmat pusztítja el, majd könyörtelenül folytatja az egyházi társadalom ellen.

2013. március 13. óta a zsinati rák katasztrofális áttétté vált. Püspökként, az apostolok utódjaként, az Egyház e mérhetetlen lealacsonyításával és megalázásával szemben fel kellett emelnem a hangomat és világos álláspontot kellett képviselnem. Arra kérem társaimat, hogy sorban ébredjenek fel abból az álmatagságból, amely néma szemlélőivé tette őket eme passio Ecclesiæ-nek, és az ellenség cinkosaivá. Álljanak fel a székeikből, és kiáltsák az igazságot a háztetőkről! És az úgynevezett “konzervatív” püspökök hagyják abba a Második Vatikáni Zsinat mindenáron való védelmezését, amely a lelkek mészárlásának fő oka, amely bosszúért kiált az Ég felé. Álljatok ki, mielőtt elborít a közös romlás.

 

Nem, már néhány éve nem celebrálom a Novus Ordo-t, és nem látom, hogy lehetséges lenne visszafordulnom azáltal, hogy beleegyeznék, hogy akár csak alkalmanként is celebráljam.

“Megtérésemet” az apostoli misének és a tiszteletreméltó ambrozián rítus iránti különleges szeretetemnek köszönhetem, mert ebben találtam meg mindazt, amitől évtizedeken át megfosztották papságomat, megfosztván azt a tanítás forrásától, de még inkább a lelkiségtől és az aszkézistől, ami csak a szent áldozatban található meg. A katolikus misében a celebráns nem csak azáltal alter Christus, hogy Krisztus főpap személyében a Szeplőtelen Áldozatot ajánlja fel az Atya Felségének, hanem azzal is, hogy misztikusan maga is Krisztusnak, az Áldozatnak képmása. Ebben a mi Urunkkal való bensőséges egyesülésben lakozik a papság lelke, az apostolkodás létfontosságú elve, az igehirdetés regula fidei-je (a hit szabálya), a kegyelem ereje a lelkek megszentelésére. És mivel papság és mise nélkül az Egyház nem létezhet, megérthetjük Krisztus ellenségeinek heves ellenállását a misével és a hagyományos papsággal szemben, felismerve választásunk horderejét és annak szükségességét, hogy hűek maradjunk ehhez a felbecsülhetetlen kincshez.

A montini-rítushoz való visszatérés, miután a hagyományos misének köszönhetően megkaptam a kegyelmet, hogy kövessem az Urat a Golgotára vezető úton, az én számomra árulást jelentene, ami – azokkal szemben, akik nem ismerik ezt a tiszteletreméltó rítust – még súlyosabb lenne.

És itt szeretnék emlékeztetni arra, hogy a régi mise kérdése nem ér véget egy formális és úgymond racionális értékeléssel. Ez a legtökéletesebb módja annak, ahogyan a misztikus Test a Szentháromságnak hódol, de egyben a hang is, amellyel a Menyasszony az isteni Vőlegényhez fordul. Ha a természetes rendben a menyasszony nem tud elképzelni semmit, ami a vőlegény iránti szeretetét csökkenti, sőt, sértésnek tartja, ha lekicsinyli vagy más emberekkel egy szintre helyezi, akkor milyen bátorsággal tűrje el egy Istenbe szerelmes papi lélek, hogy a Vőlegény tökéletességeit elhallgassák vagy megtagadják, hogy ne sértse ellenségeit? A szeretet nem toleráns, mert nem ismer határokat, nem ismer kompromisszumokat. Éppen néhány nappal ezelőtt, a sokadik ökumenikus panteon alkalmával Kazahsztánban Bergoglio elítélte a fundamentalizmust, mint ami káros a vallások közötti párbeszédre és az egyetemes testvériségre: ennél semmi sem idegenebb az Igaz Hittől, és semmi sincs egyértelműbb összhangban a szabadkőműves gondolkodással, amely az Emberiség Vallását támogatja.

Miközben megértem sok társam – püspökök és papok – nehéz helyzetét, nem tudom nem arra buzdítani őket, hogy mutassanak nagyobb következetességet ebben, és fogadják el fenntartás nélkül és igazi természetfeletti lelkülettel az ősi misét, amely egyedül jelenti a legerősebb fegyvert az Egyház által átélt válsággal szemben: két úrnak nem lehet szolgálni.

 

Az engedelmesség természetes erény, amellyel szemben áll az engedetlenség (az engedelmesség hiánya) és a szolgalelkűség (a túlzott engedelmesség). De az engedelmesség nem akárkinek jár, hanem csak azoknak, akik hatalmi tekintéllyel felruházottak, mégpedig azokon a határokon belül, amelyek legitimálják a hatalom gyakorlását. Az Egyházban az engedelmesség a végső célnak van rendelve, vagyis a lelkek üdvösségének a katolikus hit egységében. A hit őrzésére létrehozott hatóság nem hozhat törvényt a hit ellen, éppen azért, mert hatalmát ugyanabból a forrásból, vagyis a legfőbb Istenből és Törvényhozóból meríti, aki nem lehet ellentmondásban önmagával. Egy törvénytelen parancsnak engedelmeskedni a hatalmat gyakorlók kedvéért megrontja az engedelmességet, ami már nem engedelmesség, hanem szolgalelkűség.

Szeretnék arra is rámutatni, hogy azok, akik ma vak, azonnali és abszolút engedelmességet követelnek a hívőktől, ugyanazok, akik, amikor a hatalmat a jók gyakorolják, ellene fordulnak. Azok, akik a II. vatikáni zsinat és a szinódusi út nevében az egész tanítóhivatalt érvénytelenítik, ugyanazok, akik ruhájukat szaggatják azokkal szemben, akik nem hajlandók elfogadni az Amoris Lætitia és a Traditionis Custodes állandó forradalmát. A probléma, mint látjuk, a tekintély válságában rejlik, amely nem fogadja el az Isten legfőbb tekintélyének való alávetettséget, amit előbb meg kell tennie ahhoz, hogy legitim legyen.

 

Urunk nem engedelmeskedett a Szanhedrinnek, sem a főpapoknak és a nép vénjeinek, akik figyelmeztették őt, hogy ne vallja magát Isten Fiának, és akik ezért halálra ítélték. Urunk az Atyának engedelmeskedett, amikor a szenvedés keserű poharát az utolsó cseppig kiitta: non sicut ego volo, sed sicut tu (nem amint én akarom, hanem ahogy te). Ez az engedelmesség igazi erénye, mert csak akkor követi a földi hatalom parancsait, ha ez a hatalmat legitimáló célok érdekében cselekszik. Ahogyan a Szanhedrin számára sem volt legitim, hogy Krisztus istenségét megkérdőjelezze, hanem a Szentírás ismeretében fel kellett volna ismerniük benne a megígért Messiást, úgy nem legitim az sem, hogy a hierarchia engedelmességet követeljen olyan ügyekben, amelyek ellentétesek a hittel vagy az erkölccsel. Mi is Krisztus példáját követve és Szent Péter figyelmeztetésén megerősödve megismételjük: “inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29).

 

Benedek pápa azt mondta, hogy a Zsinatot a média térítette el – ezzel felbecsülhetetlen kárt okozva az Egyháznak és “banalizálva a liturgiát” -, nem kellene-e minden katolikusnak “elutasítania a Zsinatot”, ahogy azt Benedek szerint a média a világ elé tárta?

Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy a média hozzájárulása a zsinati narratívához csak részleges és marginális a II. vatikáni zsinatnak ahhoz az egyértelműen felforgató tartalmához képest, amelyet a szerzők szándéka szerint a zsinat jelentett. Nincs semmilyen fantom “jó zsinat”, amelyet állítólag a modernisták “elárultak”. Formailag úgy fogalmazták meg, hogy az ne legyen katolikus a lényegét tekintve, a benne rejlő (és hamarosan feltáruló) buktatókat szóvirágok és kétértelmű fogalmak mögé rejtve. Ha a média eltérítette a Zsinatot az atyák és pápák szándéka ellenére, akik ezt akarták, akkor a sajtó által közvetített ismételt ferdítésekkel szemben miért nem ismételte meg egyikük sem a katolikus tanítást? Ha a liturgia banalizálása a zsinat utáni időszakban csak a média hibája volt, akkor miért nem javasolta egyetlen püspök sem a Novus Ordo celebrálását a Vetus folytonosságában, hanem inkább a montini-rítus újításait használta fel annak népszerűsítésére? Ha a régi liturgia nem jelentett veszélyt az új liturgiára, akkor miért ez a kíméletlen üldözés azok ellen, akik továbbra is az ősi formában akartak ünnepelni?

Ebben Bergoglio tökéletesen igaza van: Azok a katolikusok, akik hűek akarnak maradni a hagyományhoz, éppen azért utasítják el a II. vatikáni zsinatot, mert az idegen és ellentétes a Hagyománnyal, amely a hit normája. És ez nemcsak a hagyományos liturgia katolicitását erősíti meg, hanem a reformált liturgia idegenségét is a harmonikus fejlődéshez képest, amelyet az istentisztelet az évszázadok során megismert: ebből fakad lényegi nem katolicitása.

A katolikusoknak ezért nemcsak joguk, hanem kötelességük is követelni, hogy az Egyház a legtökéletesebb módon imádja a Szentháromságot, és ne egy hamis rítussal, amely doktrinálisan és erkölcsileg deviáns elmék szülötte, és amelyet az eretnekek kedvére és a hit csorbítására terveztek. Nem arról van szó, hogy “feltaláljunk” egy olyan liturgiát, amely katolikusabb, mint a Novus Ordo liturgiája, hanem arról, hogy helyrehozzuk azt a nagyon súlyos vulnust (sebet), amelyet az Egyháznak egy kétezer éves rítus elnyomása okozott, hogy azt a siralmas hamisítványával helyettesítsék. A katolikus liturgia helyreállítása és a reformált liturgia betiltása szükséges lépés lesz az Egyház helyreállításában.

 

Azok, akiknek sikerült elérniük, hogy Bergogliót megválasszák a 2013-as konklávén, nagyon jól tudták, hogy ő a pápaság lejáratását és a katolikus egyház megalázását akarja elérni a péteri székbe való beiktatásának legfőbb eredményeként, valamint az eretnekségek, erkölcsi tévedések és nagyon súlyos botrányok terjedését. Valóban, éppen ennek az embernek kitartó tevékenységében, az elmúlt tíz év kíméletlen, állandó folyamában a pápaság a legsúlyosabb és leghatalmasabb támadást ismerte meg, amelyet az hajtott végre, aki az egyházi testület feletti hatalmát a pápaságnak köszönheti. Az Egyházat kívülről támadó akció nem járt volna ugyanilyen eredménnyel. Azt is el kell mondani, hogy XVI. Benedek lemondása és az általa létrehozott kánoni szörnyszülött, az “emeritusz pápaság” halálos erejű csapást mért az Egyházra, lehetővé téve az ellene irányuló összeesküvés végrehajtását, amely magában foglalta egy olyan pápa megválasztását, aki támogatta a világ elitjének cselekvési tervét.

Ha Bergogliót azért kritizáljuk, amit az Egyházzal tesz, azzal nem játszunk a felbujtói, a szentgalleni maffia vagy a globalista szabadkőműves elit kezére, akik szándékosan helyezték őt oda. Az argentin méltatlansága Péter trónjára ezzel szemben egyértelműen azoknak az előre megfontolt és rosszindulatú tevékenységét jelzi, akik jól tudják, hogy egy intézmény lerombolásának leghatékonyabb módja az a lejárató munka, amelyet azok végeznek, akik a legmagasabb tekintélyt birtokolják benne. Ez nem különbözik attól, ami ma a civil szférában történik, ahol az egész politikai és uralkodó osztály korrupt és aláveti magát ugyanannak a keresztényellenes elit bűnös érdekeinek, amely egyrészt megrontja a lelkeket az LMBTQ+ propagandával és a gender-elmélettel, másrészt pedig korrupt püspököket használ fel – ahogy ez Belgiumban történik a melegházasságok “áldásával” -, hogy Bergoglio “Ki vagyok én, hogy ítélkezzek” kezdetű mondását a szélsőséges következményekig vigye.

Szeretném világossá tenni az LMBTQ+ doktrínának és a gender-ideológiának az Egyház életében való fokozatos legitimálásának egy rendkívül súlyos (és elkerülhetetlen) következményét. Tudjuk, hogy az Egyház Tanítóhivatala a homoszexuális cselekedeteket ” önmagukban véve perverznek” ítéli el: ezek gonoszságok; akik elkövetik őket, súlyosan vétkeznek, és ha nem térnek meg, a lelkük az örök kárhozatra van ítélve. Ezt egyértelműen tanítja a Szentírás mind az Ó-, mind az Újszövetségben. Ezzel szemben Bergoglio szavai és bűntársai cselekedetei arra irányulnak, hogy eltöröljék a szodómia és a “nemváltoztatások” gyakorlatának minden erkölcsi elítélését. De mi fog történni, néhány éven belül, amikor lesznek “hívő” transzszexuálisok“, akik kérik, hogy a Szent Rendekhez bocsássák őket? Nem folytatom: Önökre bízom, hogy felmérjék az előttünk megnyílt szakadékot.

Azoknak, akik még mindig kitartanak annak megkülönböztetése mellett, hogy a bergogliói “tanítóhivatal” mely részei kötelezőek és melyek nem, azt hiszem, nem szükséges megismételni, hogy ez a formális megközelítés talán a pápai tévedhetetlenség tanát mentheti meg, de az Egyház képét biztosan nem, és egyúttal azt is bizonyítja, hogy Bergoglio teljesen idegen a pápaságtól. Ezt a tényt még az egyszerű hívek is ösztönösen érzékelik, ahogyan egy átültetett szervet is elutasít a szervezet, amely felismeri, hogy az nem tartozik hozzá. A sensus fidei megérteti velük ugyanazt, amit eretnek kijelentéseinek elemzése megerősít a teológusok és a kánonjogászok számára. Híres “buona sera”-ja, amelyet 2013. március 13-án a Szent Péter templom erkélyéről mondott, dióhéjban tartalmazza annak a helyrehozhatatlan ténynek a lényegét, hogy teljesen idegen a pápaságtól.

 

Az imáimat mindenképpen elvégzem, és nem értem, miért kellene elmulasztanom püspöki és apostolutódi kötelességemet, hogy hallgassak olyan kérdésekről, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz és kiegészítik egymást. Amíg kritikáim McCarrick egykori bíboros botrányainak eltussolása vagy a II. vatikáni zsinat tanbeli eltérései ellen irányultak, addig a “lefebvristasta” címke elég volt ahhoz, hogy démonizáljanak a hívek előtt; de mivel rámutattam az összefüggésre a mélyállam által végrehajtott globális puccs között, először a pandémiás vészhelyzettel, most pedig az energetikai vészhelyzettel, és a nem kevésbé felforgató, a mélyegyház által szervezett Bergoglio-választás között, nem volt meglepő, hogy az összeesküvés-elméleti címkét is hozzá kellett adni, hogy lejárassanak azok előtt, akik hallgatják a szavaimat. A kockázat szerintük ugyanaz: van valaki, aki elkezdett önállóan gondolkodni, és aki megérti, hogy egy kolosszális csalás áldozatai lettünk: az anyagi életünk kárára a Davosi Agendával, és a lelki életünk kárára a II. vatikáni zsinattal és a Bergoglio Agendával.

Azt is szeretném megérteni, hogy miért kell “összeesküvés-elméletként” elvetni a nemzetek feletti magánszervezetek – a hatalom idegközpontjaiban szervezett és gyökerező valóságos maffiák – felforgató terveit, amelyeket saját híveik jó előre bejelentettek, és amelyek a szabadkőműves szekta disztópikus téveszméinek beteljesülését jelentik. Ha a maffia nyilvánosan kijelenti, hogy ki akarja irtani a lakosság egy részét, és én látom, hogy erre szervezkedik, és tanúja vagyok a kiirtási terv pontosan bejelentett módon történő megvalósításának, akkor nem én találok ki összeesküvés-elméleteket, hanem a maffia érzi magát annyira biztosnak a sikerében, hogy még csak titkolnia sem kell tervét, sőt feltételezi, hogy mi majd meggyőzzük magunkat – mivel alsóbbrendűnek tart minket -, hogy a mi kiirtásunk kívánatos és jó. Valójában ugyanez történik a neomalthusiánus mátrix zöld ideológiájával, amely az embert a bolygó parazitájának tekinti: az ENSZ, az Európai Unió és az egyes kormányok által hozott döntések a globális felmelegedés hamis ürügyén alapulnak, hogy legitimálják a dekarbonizációt és az úgynevezett fenntartható energiák erőszakos bevezetését. De ez pontosan egy hazugság, egy ürügy arra, hogy a tömegeket arra kényszerítsék, hogy alávessék magukat a teljes ellenőrzésnek, és hogy az elitnek aránytalan hatalmat és nyereséget biztosítsanak. És ha belegondolunk, még a zsinat hívei is azt állították hamis álcaként, hogy “az egyház korszerűsítését” végzik, holott a kimondatlan cél valójában inkább annak elpusztítása volt.

A mélyállam és a mélyegyház ugyanannak a hamis érmének a két oldala, mert mindkettő ugyanarra a pokoli értelemre válaszol, amely gyűlöli Istent mind a Teremtésben, mind a Megváltásban, és amely mind a test, mind a lélek élete ellen tör. A rendszer, sátáni tébolya ellenére, bebizonyította, hogy működik, amíg az emberek elszigeteltek és magukra vannak hagyva. Ezzel szemben a tudat, hogy nincsenek egyedül, és hogy osztoznak a világról alkotott azonos látásmódban és hitben, sokak szemét felnyitja, bátorságot és erőt ad nekik az ellenálláshoz, nyilvánosan leleplezve a csalást és egyesítve az ellenállást. Ez igaz a civil szférában éppúgy, mint az egyházi szférában: nem véletlen, hogy a pandémiás bohózat összehozta a mélyállamot és a mély egyházat egy szürreális és bűnös narratívában, amely megbotránkoztatta a polgárokat és a híveket.

Tehát, ha nyilvánvalóan összeesküvés van, miért kellene hallgatnom? És ha nincs összeesküvés, akkor miért foglalkoznak ennyire egy idős érsek szavaival?

 

Ez az interjú a Szentséges Szűz Máriára való utalással zárul, Ő, aki Isten Anyja és egyben a mi Anyánk is, Ő, aki a kegyelem által mindenhatóvá lett. Az Asszony és az ősi kígyó közötti korszakos küzdelemben a Szent Rózsafüzér a legerősebb fegyver, amellyel milites Christi-ként (Krisztus katonáiként) hozzá kell járulnunk, a bérmálás szentségének erejével, amelyet megkaptunk.

Sokan közületek éheznek az Igazságra és szomjaznak a szentségre, örök javakra, amelyeket a szentmiseáldozat tesz elérhetővé számunkra, amelyet néhány prelátus és klerikus ellenállásának és XVI. Benedek Summorum Pontificummal hozott gondviselésszerű döntésének köszönhetően élvezhettek. Mások nem tudják, hogy mit veszítenek, mert ezt a lelki kincset túl sokáig rejtették el és lopták előlük, de ha megtudnák, már nem tudnák nélkülözni. Ezért nekünk, katolikusoknak és a misztikus test élő tagjainak kötelességünk követelni az apostoli mise restitutio in integrumát (teljes helyreállítását), és az Egyház tekintélyének kötelessége, hogy ezt ne csak kiváltságként adja meg, hanem az egyházpolgárság teljes és kizárólagos jogaként ismerje el. De ehhez az szükséges, hogy mindannyian méltóvá tegyük magunkat erre a kegyelemre a szent élettel és a hitről való bátor tanúságtétellel, amelyben megkeresztelkedtünk. Az erények gyakorlása és a Szent Rózsafüzér állandó imádkozása lesz az, ami megerősít minket ezen az úton, és könyörületesen megmozgatja a Szűzanyát, a mi közbenjárónkat, hogy Krisztus Egyháza nyilvános istentiszteletének helyreállításában előre megláthassuk a számunkra előkészített örök dicsőséget.

Forrás: invocabo