Harmatozzatok Égi magasok!
Téged vár epedve az halandók lelke,
Jöjj el, édes Üdvözítőnk!
I.
Advent második vasárnapjának Evangéliumában meg jelentek Keresztelő Szent János követei Jézusnál és meg kérdezték: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” [Mt 11] – Advent harmadik vasárnapjának Evangéliumában pedig zsidók küldöttei jelennek meg Keresztelő Szent Jánosnál e kérdezik tőle : „Ki vagy te? Te vagy-e a Krisztus?” [Jn 1,19] – E két követség élénken mutatja azt a nagy bizonytalanságot, amely az ószövetségi emberiség lelkébe az eljövendő Megváltó felől volt. Valami homályos, adventi sejtéssel annyit tudtak, hogy a Megváltó Isten Fia lesz hiszen Izaiás próféta megjövendölte: maga az Isten jön el és szabadít meg benneteket.
De, hogy milyen alakban és milyen szerepben, ez ismeretlen maradt előttük. Ki lesz hát az Eljövendő? Talán király, aki visszaállítja Dávid trónusát, aki messze kitolja országának határait, hódító kardját? Talán bölcs lesz, aki tudásával elhomályosítja majd Salamon bölcsességét, megszégyeníti a pogányok tudását? Talán próféta lesz, aki csodáival túltesz Mózesen, jövendöléseivel Jeremiáson? Talán hadvezér lesz aki erős kardjával kényszeríteni fogja a föld népeinek sokaságát Istenben hinni? Vagy talán egy arkangyal személyében jön el hozzánk, hogy a túlvilág csodáit ragyogtassa bámuló elménk és szemeink elé?
Mindez nem így lett. A Megváltó mint kisded jött e világra. Vajon összeillő volt-e a világ megváltásának roppant feladata, sürgőssége, szükségessége egy kisgyermek alakjával? Cur Deus puer? Mért lett az Isten gyermekké?
Jézus, mikor megtestesült, azért választotta a kisded alakját és azért nem jelent meg egyszerre mint felnőtt közöttünk, hogy előre jelezze az ő Evangéliumának főparancsát: a szeretetet. A gyermek mindenkit megszólít, mindenkit szeret, nem ismer még az emberek között különbségeket. Ezért érzi magát karácsony táján, a szent estén, minden ember – még a hitetlen is – Istentől megérintettnek, megszólítottnak. A gyermek mindenkié, a gyermek minden állatot megsimogat, a gyermek nyelve minden népnél egyforma; a mama, papa nem magyar nyelven, hanem gyermeknyelven vannak mondva. Jézus azért született tehát az első karácsony este, mint gyermek, mert így akarta hirdetni azt, hogy ő mindenkié. De azt is mutatta ezzel, hogy ő különösképpen a gyermekeké, az ártatlanoké. Ott Betlehemben talán először a betlehemi kis pásztorfiúk furulyájának örült, dudájának nevetett, első vértanúi gyermekek voltak az Aprószentek és később, amikor a csacsinak a hátán ülve Jeruzsálembe bevonult, kisfiúk szaladtak eléje ajkukon Hozsannával, kezükben pálmaágakkal. Ezért karácsony ünnepe a gyermekek ünnepe, mert ma Az született, Aki szerint a kisdedeknek előjogaik vannak a mennyek országára. Ő sokszor mondta gyermekekre mutatva: ilyeneké a mennyek országa, szent keze sokszor pihent gyermekfejeken, megengedte nekik, hogy ölébe ülhessenek; nekünk, felnőtteknek pedig azt mondta, hogy amit egynek a gyermekek közül teszünk, azt neki tettük.
Sokszor a legnagyobb büntetésnél jobban megszégyeníti a bűnösöket, ha büntetés helyett valamely jó cselekedetet gyakorolnak velük. Próbáljuk meg: mikor valaki tőlünk büntetést vár, büntetés helyett ajándékozzuk meg. Micsoda áldott megszégyenülés, micsoda üdvös zavar ömlik el majd arcán: ez a jóság győzedelme a gonoszság fölött, a szeretet diadala a gyűlölet fölött. Isten is így tett: az emberiség a Megváltóban szigorú bírót várt – és kapott egy gyenge kisdedet. A bíró ellen fellázadtak volna a bűnösök, a Kisded előtt azonban megszégyenültek, leborultak. A Megváltó, mint kisded az Eljövendő, akinek semmi egyéb védelme nincs, mint mosolya, pillantása, fegyvertelensége, ártatlansága.
De van más oka is annak, hogy a Megváltó kisdedként jött el hozzánk. Mindenki tudja, hogy milyen félelmetesen nagy bűnalkalom a test, hogy micsoda szörnyű skálája van a testi bűnöknek: a paráznaságnak és hogy a test lustasággal a nyugalmi ösztönt, mértéktelenségével az önfenntartó ösztönt, a paráznasággal pedig a fajfenntartó ösztönt hogy kijátssza, elrútítja. Jézus fölvette magára az embertestet, hogy megmutassa: a test önmagában nem rossz, Isten alkotása, Isten gondolata. Ha a test magában is valami aljas lenne, az Isten Fia nem vehette volna magára. Ő azonban átment a test életének minden pontján: fogantatott, született, édesanyja ölében nevelkedett, volt ifjú, felnőtt, szenvedett, meghalt, feltámadott. Ő tanítja meg, hogy a test a lélek vára, lakása, szolgája, hogy sem a ruháért, sem a táplálékért, a test fődolgaiért nem kell aggódnunk; tudja Atyán, hogy mire van szükségünk.
Kisded kellett nekünk, hogy lássuk: nem átkozott a test és annak igényei, fejlődési fokozatai. Csak kisded tud igazán sírni: ez az isteni „Leitmotiv”, a siralmak, a vándorok, a zarándokok karában, hogy Isten szíve meglágyuljon irántunk. Kell az ő kacagása: ez az élet csillogása itt a sötétségben. Kell pólyája foszlánya tépésnek égő sebeinkre, kell jászolának mélye, hogy belevethessük imádságainkat, gondjainkat. Kell az ő fegyvertelensége – ez a legerősebb fegyvere – kell az ő tehetetlensége – ez a legnagyobb ereje. Kell a kisded szegénysége – ez a legnagyobb vagyon. Kell mindenkit megszólító ajka, minden bilincset megoldó kis keze, kell a fenséges tudat, hogy Isten ránk szorul, tőlünk kér, minket kicsiségével megaláz és hasonló lett mindannyiunkhoz.
A pogány bölcselők minden erőlködése nem más, mint az ember elégségességének, autonómiájának és autosoteriájának hiú és roppant erőket megoldó kísérlete. Most eljön egy kisded, aki az élet összes nehézségeit vállalja: a könnyet, a verejtéket, a vért, a szenvedést, szegénységet, az üldöztetést és édesanyja puha öléből ön személyén keresztül mindent megold, mindent megválaszoz S hogy elkapatott emberi kevélységünket ne sértse : ő i emberré lesz, hogy ne utasítsuk vissza fenséges ajánlatait és ajándékait, mint heteronomiát, vagy heterosotériát. Ember voltának legnagyobb igazolása a származása és íme egy anyának karjaiban, ölében pihen. Igaz, hogy ez a kar szeplőtelen, és ez az anya tiszta szűz egyúttal. Mindez azért van így, mert karácsony a szeretet ünnepe. Mégpedig a megelőző és megalázó, áldozatos, zavarba ejtő isteni szereteté.
A szeretet micsoda? E koldus világ mecénása, a hideg kunyhók egyetlen éke, a legnehezebb élethelyzetek áldott kulcsa, az élet óriási gépezetének olaja, az élet hajójának arany rakománya, a jégbe dermedt világ melengetője, egy óriási zokogó karnak csitítgatása, vérző szívek puha, kíméletes simogatása! Ez mind-mind a karácsonyéjszaka adománya.
A föld beszélhet önzetlenségről, altruizmusról, de a szeretetet Krisztus hozta, Krisztus mutatta meg: ez az ő elsajátíthatatlan, utánozhatatlan tulajdona, szent „hozománya”. E nagy mecénás Betlehemben lakik, e dísz egy gyermek szívéből sarjad, e kulcs egy kisded kezében van, ezt a nemes olajat Betlehemben mérik, ez a meleg egy kis jászolból árad. Ugye, mégis „Megváltó és Üdvözítő” a mi Krisztusunk?
Ez a szeretet teszi édessé, aranyossá karácsony éjszakáját és ennek a szeretetnek hiánya teszi szomorúvá, unottá, egyhangúvá az élet sok-sok hétköznapját.
II.
A karácsony misztériuma talán azért annyira mindenki számára érthető, mert az advent Isten nélkülözése, a karácsony pedig Isten megtalálása. „Találni fogtok egy Kisdedet pólyába takarva, jászolba fektetve.” [Lk 2,22] Nagy dolog az Istent évezredek óta nélkülözni, a bűnben: a halál árnyékában járni, lankadatlanul remélni oly katasztrófák ellen mint a vízözön, Szodoma pusztulása, egyiptomi szenvedések, kettészakadás, babiloni fogság, római iga! El nem fáradni a csillag lesésében, az angyali szózat várásában, el nem téveszteni az utat, meg nem ütközni a pólyán, az istállón, az ácson hanem reménytelenség közepette is remélni.
És mily nagy öröm megtalálni Jézust, az égnek harmatozását, hódolni a Szűzanyának: föld sarjadozásának és Jézus emberségében látni meg megváltásunk jövendő biztosítékát. Istennek minden emberi elgondolást felülmúló, minden emberi szánandóságot túllépő bölcsessége és jósága! Ha csak annyit adtál volna, amennyi a bűn kiengesztelésére elég, úgy véred egyetlen cseppjének ontása után mennybe mehettél volna azonnal! Ha csak annyit adtál volna, amennyit a legmerészebb lelkek elgondoltak, mily semmiség volna mindaz. Micsoda a mi bűnünk: ama szédületes, tiszta kegyelem-áram mellett, amit meghozott nekünk a Isten Báránya?! Micsoda a tiltott fa a Szent Kereszthez képest, a paradicsom a getszemáni kerthez, a tiltott étel parancsolt ételhez, az Oltáriszentséghez képest! A mi véges voltunknak nagy következménye, hogy vétkeink is végeset míg Isten irgalmassága végtelen. E végtelenséget mutatja Krisztus kisdedsége, embersége, ránk utaltsága, minket meg szégyenítő alázatossága, tehetetlensége, mely provokálja szeretetünket, segítségünket, részvétünket.
Most még csak várjuk őt. Hogyan várhatta őt Szűz Mária? Az angyal szavára támaszkodó biztonságérzettel, munkával. Varrta pólyáját, készítgette ingecskéit, bélelte jászolát, ékesítette Betlehemet. Áhítattal imádta őt legelső hajlékában, szerette őt kétszeres szeretettel, kimondhatatlan örömmel, hogy teljesült minden jövendölés, hogy az ószövetségen át oly sokszor kétségbevont Isten igazolva van.
Ha valakitől, úgy Szűzanyánktól lehet eltanulni a szentáldozási előkészületet és az utána való hálaadást. Mennyi áhítat-témát találhatott hó tiszta lelke az Úr közelségében! Ekkor lett ő áhítatnak jeles edénye. Betlehembe kell járnom áhítatért és a lármás Jeruzsálemben kell hagynom mindent, ami karácsony költészetét, fehér hangulatát zavarja.
Az ószövetségi jövendölések között talán a legszebb az Izaiás 35. fejezete. A Megváltó áldásait, a megváltás világot átalakító hatásait a keleti fantázia képeiben festi elénk az emberiség nagy Adventfának prófétája: Izaiás.
Azt ígéri, hogy a sivatag, a pusztaság virágpompába fog öltözni és Libanon ereje, Karmel bájai, Sáron szépsége lesz tulajdona. A vakok látni, a süketek hallani fognak, a bénák a szarvasokkal versenyeznek, a némák énekre, dalra gyújtanak. A barlangokban, a sárkányok eddigi lakóhelyein susogó növényzet fog virulni, a süppedő, izzó homokban szent utak nyílnak meg, amelyeken még az ostobák sem tévedhetnek el, melyeken nem kell félni útonálló vadállatoktól. A rajta járók megszabadultak bilincstől, fájdalmaktól, sóhajoktól és a vidámság örök fénye koronázza meg fejeiket.
Istenem, mi is a karácsony? Az Istennel való találkozás egyesülés. Enélkül mi az élet? Illetlen sivatag, úttalan süppedék, vak sötétség, süket némaság, bénult vánszorgás, sárkányokkal, szörnyetegekkel, bilincsek hurcolása, fájdalmak cipelése. De nemcsak az emberiség élete ilyen Isten nélkül, hanem az egyéneké is.
Sőt, magamra ismerek. Mikor nem élek Jézussal benső barátságban, mikor az érzékek izgalma több nekem, mint az ő belső jutalmazása és igazolása, akkor ez a kép az én életem csalhatatlan képe. Hiányzik az öröm sok-sok virága, magamban, sem környezetemben nem találok nyugvópontra, sivatag az utam. Az érzés, mellyel mondom, Ezekielé, aki életet vár a nagy temetőbe, arányokat újra a romokba. Az önmegtagadás útján kell az irgalom és tisztaság útjain felém közelgő Krisztusnak elébe vánszorognom! Ha ezt az egyet megteszem, akkor biztosan találkozom az eljövendő Istennel, mégpedig mint gyermekkel. De nekem is erőt kell vennem magamon ingerlő érzékiségemet gyermeki ártatlansággal fékeznem, előítéleteimet gyermeki nyílt bizalmassággal száműznöm, a világ csodákra éhes dicsőítő szavát egy kisded tehetetlenségével hatástalanítanom, magasztalásainak elejét vennem,
III.
„Mikor minden mély hallgatásba merült és az éj már megtette járásában útjának felét, a te mindenható Igéd akkor jön el a te királyi széked felől.” [Bölcs 18,14]
Krisztus jöttét csend előzi meg: a nyomor jajgatása elnémul, mert közel az enyhülés; a bűn vásári lármája pedig megszűnik, mert úgysem figyel rá senki. Az éj pedig: a sötétség hatalmának ideje, épp tetőpontján áll: éjfél van, a gonoszság félig győzelmet aratott: éjfélbe, sötétségbe burkolta a világot. De most érkezik éppen Istennek mindenható Igéje Krisztus Jézus az égi király székből a jászolba, a fáklyára, szövétnekre nem szoruló fényországból a decemberi éjszakába. A fáradt csendet dal, ének bontja meg, a sötétség pedig messze távozik : országa közepében : éjfélkor verte meg egy kisded a pokol fejedelmét. Éjfél nem a szellemek, a kísértetek órája többé, mióta a kisded Jézus: a Világ Világossága éppen ekkor született. Nem félünk többé a sötétben: „Etiamsi ambulavero in medio umbrae mortis, non timebo mala, quoniam tu mecum esu.” – „Mert ha a halál árnyéka közepett járok is, nem félek a rosszaktól, mivel te velem vagy.” [Zsolt 22,4].
Nagyobb csendnek kellene bennem lenni és nagyobb világosságnak: több hitnek a világosságban. Nem hallom a betlehemi nyáj kolompját, mert még mindig itt zsong fülemben a szirének éneke. A sötétben pedig magam próbálok fényt gyújtani.
A Bölcsesség Könyvének fenti szava még annyit is jelent, hogy amikor legsötétebb éjjelt ülte a bűn, akkor jön el Krisztus az Üdvözítő. A Szentírás ezt a pontot nevezi: Plenitudo temporumnak, az idők teljességének.
Reload document 
Open in new tab Istenem, ha az Oltáriszentségi Jézus maga határozná meg jötte idejét hozzám, vajon meddig kellene várnia, beáll nálam az áhítat teljessége, a bánat, a szeretet, a tisztaság, az áhítat teljessége?
Bár akkor az egész emberiség bűneiről esik szó, most pedig csupán az enyémről, mégis elég volna-e az egész emberélet ahhoz, hogy szívem jászolában, megszülessék Jézus?
Kik dolgoztak az idők teljességén? A próféták, Isten ügyének képviselői, a Megváltóban való remény ébrentartói, a Theokrácia őrei. Nekem is prófétának kell lennem: Krisztus Jézusra kell mutatnom nem évszázadok homályán keresztül, hanem az Eucharisztia leple alatt és bírnom kell Izaiás idealizmusát, Jeremiás halni kész lelkét, Joel eloquenciáját, Keresztelő Szent János ügybuzgóságát. Így kell egyengetnem az Úrnak útjait.
F. atya
Deo gratias.
Köszönjük atya.
Legolvasottabb írások1862 times!
