Nyomtatás Nyomtatás

Dr. Peter Kwasniewski: “Könnyű erény”

A kényelem és a könnyűség, mint a liturgikus reform alapértelmezett jellemzői.

Péter apostol Máté 16. fejezetében elbeszélt bűne – “Péter erre félrehívta őt, és kezdte lebeszélni: »Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled.«” (Mt 16,22) – a szentmise elleni pápai bűnök ősmintája.

Figyeljük meg, hogy a Péter által végzett “győzködés” a kereszt elkerülésére irányul. A szentmise a keresztáldozat jelenvalóvá tétele; ezért Péter magatartása ismét megvalósulna, ha a Szentlélek korszakában, vagyis a pünkösdtől a második eljövetelig terjedő korszakban valamely utóda bármikor is megpróbálna ellenállni azoknak a morális, aszketikus, doktrinális, esztétikai követelményeknek, amelyeket a szentségi áldozat támaszt velünk szemben; ha megpróbálna ellenállni a negatív és nehéz dolgok terhének, amelyeket a saját javunkra kell elviselnünk, és amelyeket figyelmen kívül hagyva vagy amelyeknek ellentmondva saját kárunkra cselekednénk.

Az evangélista így folytatja: “Ő azonban megfordult, és azt mondta Péternek: »Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!«” (Mt 16,23).

Ahogy Roberto de Mattei megjegyzi:

A pápa tévedhetetlensége semmiképpen sem jelenti azt, hogy korlátlan és önkényes hatalmat élvezne kormányzati és doktrinális kérdésekben. A tévedhetetlenség dogmája, noha egy legfőbb kiváltságot határoz meg, pontos határokat szab, lehetővé téve a hűtlenséget, a tévedést és az árulást. Máskülönben a legfőbb pásztorért mondott imákban nem lenne szükség a “non tradat eum in animam inimicorum eius” [hogy ne kerüljön ellenségei kezébe] imára. Ha lehetetlen lenne, hogy a pápa átpártoljon az ellenség táborába, nem lenne szükség imádkozni azért, hogy ez ne történjen meg. Péter elárulása a lehetséges hűtlenség példája, amely a történelem folyamán minden pápa felett ott lebegett, és ott is fog lebegni az idők végezetéig. A pápa, még ha ő is a legfőbb tekintély a földön, a megbízatásához való hősies hűség csúcsa és a hitehagyás mindig jelenlévő szakadéka között lebeg. (Love for the Papacy and Filial Resistance to the Pope in the History of the Church, 84.)

A “sátán” szó ellenfelet vagy vádlót jelent. A Golgotával szembeni ellenkezésével Péter annak ellenfeleként állítja be magát, amit megtenni, és amiért szenvedni Krisztus eljött. Hasonlóképpen Péter utóda annak ellenfeleként állíthatja be magát, amit Krisztus továbbra is tesz, mindenekelőtt szenvedésének szentségében, a legszentebb Eucharisztiában, amely a szentmise szertartásában foglaltatik. Péter azzal vádolja Krisztust, hogy bizonyos értelemben “túl messzire megy” – ha hagyja, hogy megtörténjen vele az, ami nem illik hozzá, vagy az, ami túl sok hitet vagy erőfeszítést követel a tanítványoktól.

A liturgia a maga teljes ókori-középkori-tridenti fejlődésében rituális formában valósítja meg a megfeszített és megdicsőült Krisztus királyságát, és ahhoz, hogy az Ő uralmát megalapozza felettünk, sokat követel tőlünk: meg kell tagadnunk magunkat, térdre kell borulnunk és imádkoznunk, egyesülve a pappal, aki áldozatot mutat be. Kísértésbe esünk, hogy ellenálljunk az egyházi önfegyelem eme formájának, és az ő követelményeinek. Más szavakkal, kísértésbe esünk, hogy kis “sátánokká” váljunk, az Úr közöttünk végzett küldetésének akadályaivá, mivel inkább az emberi dolgokkal törődünk, semmint az isteni dolgokkal.

Mik ezek az emberi dolgok, amelyekkel törődünk?

“Nem Isten dolgaival törődsz” – nem az Ő liturgikus gondviselése, a minket az istentiszteletünkben és tanításunkban egyaránt az igazság teljességébe vezető Szentlélekkel – “hanem az emberekével“, az aggiornamento, a ressourcement, a nouvelle théologie, a “merjünk remélni” (abban, hogy a pokol üres- szerk.) stb., egy sor kifogás arra, hogy keresztény hagyományunk nagy részét zárójelbe tegyük és eltemessük, hogy kényelmesebb rést találjunk modernitásunk számára, kellemesen kicsinosítva szelektíven archaizáló díszekkel.

Még nyersebben fogalmazva: úgy tűnik, hogy a könnyűség és a kényelem a liturgikus reform alapvető adottsága. Hogyan lehetséges ez? Nos, ezt a rítust kifejezetten erre tervezték:

  • hogy könnyen érthető legyen (ezért a népnyelv, mindig hangosan, az emberekkel szemben álló pap),
  • kényelmesebb testtartással (ezért a kevesebb térdelés, és a kevesebb variáció a liturgikus év során),
  • összességében rövidebb (ezért a kevesebb és rövidebb ima, és a rendkívüli áldoztatók megsokszorozódása az áldozás meggyorsítása érdekében),
  • kevesebb nehéz, azaz zavarba ejtő, kijózanító vagy súlyos szentírási szakasszal (ezért töröltek számos nehézséget jelentő bibliai szakaszt az olvasmányok közül és a zsolozsmából),
  • kevesebb böjtöléssel előkészülve rá (éjféltől kezdett, vagy három órán keresztül végzett böjt helyett egy óra),
  • ismertebb és világiasabb zenei stílusokkal, amelyek kevésbé függenek a zenészek képzettségétől.

A hagyományos rítusokhoz képest:

  • a mise mint Istennek tetsző áldozat hangsúlytalanabbá válik, és a befogadó testvéri étkezés szempontja dominál;
  • a könyörgésekből a hit hagyományos aspektusait eltávolítják vagy lekicsinylik: “a földi javaktól való elszakadás és az örökkévaló utáni vágyakozás; az eretnekség és a skizma elleni küzdelem; a hitetlenek megtérése; a Katolikus Egyházba és a hamisítatlan igazsághoz való visszatérés szükségessége; érdemek, csodák, szentek jelenései; Isten haragja a bűn ellen és az örök kárhozat lehetősége” (ezek a szavak Michael Fiedrowicz-tól származnak);
  • a pap és a nép közötti “távolságot” eltörli vagy relativizálja – Krisztust, mint az Isten és ember közötti egyetlen közvetítőt hangsúlyozza. Erre szolgál a népnyelv, a versus populum, az átjárható, „forgóajtós” szentély stb.;
  • az új rítus fogva tart minket a megírt válaszokkal és cselekvésekkel, elősegítve a lelki infantilizmust, és soha nem engedi meg az áhítatgyakorlatok által támogatott belső élet természetes kifejlődését az idők folyamán;
  • az új rítus a szertartások összetettsége és a rubrikák sajátosságai tekintetében sokkal kevésbé igényes a pappal szemben.

Ez csak néhány azon sok dolog közül, amellyel a reformált rítus eleget tesz bukott emberi természetünk hajlamainak, amely gyűlöli a fegyelmet, az erőfeszítést, a figyelmet, az önmegtagadást, az elmélkedést és a rögzített formáknak való alávetettséget – bár a keresztény emberi természet éppen ezek felé vonzódik, ahogyan az intelligens beteg ember is örül az állapotát orvosló megfelelő gyógyszereknek.

Miért omlott mindez össze?

A mai szkeptikusok sietve fogalmaznak meg egy ellenvetést: dicséred az Egyház hagyományos fegyelmét, de mondd meg nekem, hogy ugyan miért omlott össze az egész struktúra olyan gyorsan az 1960-as években és utána? Bizonyára (mondják a szkeptikusok), valami baj lehetett azzal, ami korábban volt – valami végzetes hiba vagy rendszerszintű gyengeség. Kártyavár volt, egy termesz rágta építmény, törékeny homlokzat, amely a társadalmi rutin ürességét rejtette.

Valójában, miután sok idős emberrel beszéltem, meg vagyok győződve arról, hogy a magyarázat sokkal egyszerűbb és kevésbé rejtélyes. A bukott emberi természet szereti a fegyelemtől való megszabadulást. Amikor az emberek nyaralni mennek, gyakran “elengedik magukat”: a szokásosnál sokkal több sört vagy bort isznak, sok olyan desszertet esznek, amit egyébként talán kerülnének, filmeket néznek, nem tűrik be az ingüket (vagy esetleg egyáltalán nem hordanak inget), és így tovább. Ezt látjuk azoknál a katolikusoknál, akik örülnek a történetesen péntekre eső ünnepnapoknak, mert így szabadon ehetnek húst – amit egyébként minden egyéb napon is megtesznek. Mert hacsak nem vagyunk kiemelkedően erényes emberek, szívesen kihasználunk bármilyen ürügyet a lazsálásra.

A II. vatikáni zsinat előtt a Katolikus Egyház – bármi más is jellemezte volna még – leginkább a fegyelem, a rend, a szabályok és a követelmények birodalma volt – nem mindig következetesen betartva ugyan, de következetesen nagyra tartva és fenntartva ezeket, és ez pontosan így van rendjén. A katolicizmus nem is létezhetne másként, mint ahogyan egy emlős teste sem maradhatna egyben az azt tartó csontváz nélkül, vagy ahogy egy organizmus sem maradhatna egységben az azt életre keltő lélek nélkül. Igen, a hit sokkal több ennél a fajta struktúránál, de ez az, amit nem lehet helyettesíteni mással.

Nos, ha hirtelen azt mondanád az egész Egyháznak: “Hé, Egyház, az egészet eltörölték! A nagyböjt és a pénteki önmegtartóztatás megszűnt vagy választható. Nektek, hölgyek, nem kell fátylat viselnetek, ti apácák megszabadulhattok a sokrétegű öltözetetektől. Papok, nem kell latinul tanulnotok, mostantól minden népnyelven lesz; nem kell a részletes rubrikák betartásán izzadnotok; a breviáriumnak nem nyolc imaórája van, hanem csak öt (és ezek mindegyikét jócskán lecsökkentették) stb.” Ez lényegében egy bejelentés, hogy mindannyian örökös vakációra mehettünk az iskolából: mostantól állandó szünidő van.

Ha magasra teszed az embereknek a lécet, és azt mondod: “Ezt el kell érned“, akkor dolgozni fognak, hogy elérjék, és ha nem teszik meg, akkor magukat lógósnak ismerik el, és elmennek gyónni. Ha azt mondjátok: “Ez nem a te hibád: itt alacsonyan van a léc, és ennyi elegendő; lépj át rajta, vagy akár meg is kerülheted, ha ettől jobban érzed magad“, hányan fognak a magasra tett léc átugrására edzeni? Őszintén szólva, hányan fognak még egyáltalán törődni a léccel? Valószínűleg inkább csak elmennek egy bárba.

A legegyszerűbb magyarázat a zsinat utáni összeomlásra az, hogy az Egyház – ez alatt természetesen az egyházi embereket értem, nem pedig Krisztus Szeplőtelen Menyasszonyát, aki a Szentháromság mennyei jelenlétében lakik – egyszerűen abbahagyta az aszkézist, mint alapkövetelményt és a kiválóságot, mint eszményképet követelni, és az elbukott emberi természet tudta, hogyan kell ezzel (vissza)élni. A rendezetlen rosszra való hajlam aktivizálódott, hogy kitöltse az irtózatos vákuumot. Ahogy az építészet területére tekintve tudjuk, évtizedek vagy évszázadok kellenek ahhoz, hogy valami nagyszerűt építsünk, és csak néhány bontógolyó vagy bomba kell ahhoz, hogy a földdel tegyük egyenlővé.

C. A. Thompson-Briggs így foglalja össze a lényeget: “A kényelem a modernitás egyik bálványa és a szépség egyik nagy ellensége“.

A könnyűség és a kényelem szisztematikus bevezetése a modern liturgiába, az azt támogató jogszabályokkal és környezettel együtt, tükrözi és erősíti a modern nyugati énközpontú életmódot és a szépségnek, mint haszontalannak és (ironikus módon) öncélúnak könyörtelen kiirtását. Úgy tűnik, hogy ez azon a végső beismerésen alapul, hogy a felvilágosodásnak végül is igaza volt, amikor az embert vagy tisztán racionális, vagy tisztán állati lényként határozta meg (attól függően, hogy az idealistább vagy a szkeptikusabb és materialistább irányzatokkal van-e dolgunk), ahelyett, hogy az embert alapvetően esztétikai lénynek tekintette volna, aki a szemlélődés és a szubkreáció (munkálkodás Isten teremtő tevékenységének példájára- szerk.) révén transzcendenciára rendelt, és ezért olyan lényként, akinek sürgősen szüksége van a hagyomány, a fegyelem, a rend és erőfeszítés értékeire, hogy megvalósítsa emberségét, hogy humanizálja a körülötte lévő világot, és hogy önmagát és világát áldozati adományként az oltáron, a kereszt lábánál Isten elé emelje.

Röviden: vagy Isten dolgaival törődünk, amelyek önmagunk fölé emelnek bennünket, ez az út az aszkézis és a szépség paradox útján vezet a mennybe; vagy az Istentől menekülő ember dolgait keressük – ez az út minden tekintetben lefelé vezet, személyesen és kulturálisan egyaránt. Szent Máténak köszönhetően tudjuk, hogyan értékeli Urunk ezeket az alternatívákat. Tudjuk ugyanis, hogy Szent Péter egymás után mindkettőre példát szolgáltatott, és utódai is ezt teszik, különböző mértékben és módon.

“Easy Virtue”: Comfort and Ease as Basic Givens of the Liturgical Reform – OnePeterFive

Forrás: invocabo.wordpress.com

Legolvasottabb írások42 times!

Print Friendly, PDF & Email