Közel egy évvel ezelőtt többször írtunk itt arról, hogy a jelenlegi egyházi válság gyökerei – az összes “fejlett nyugati országot” sújtó hitválság mellett – egy olyan püspöki válságban gyökereznek, amilyet az ókori ariánus válság óta valószínűleg nem élt át az egyház.
Ez a püspöki válság az elmúlt hónapokban óriási mértékben kiéleződött. Hogy csak a németországi színteret nézzük: Egyszerűen már nem képzelhető el, hogy a szakadás a maroknyi, hitet megőrző püspök között, akik Rómában bejelentették, hogy ellenzik a “zsinati utat”, hogyan tud együtt élni egy püspöki karban azzal a többséggel, akik foggal-körömmel védik ezt az aberrációt, sőt, legjobb tudásuk szerint egyre inkább a skizma felé tolják.
Nemcsak a felügyelőbizottság elnöke, Bätzing az, aki a központi bizottság elnökével együtt előszeretettel ad ki hetente nyilatkozatokat, hogy tudassa, mennyire “emancipálta” magát az egyház hagyományától és tanításától, és hogy nem fél a konfliktustól Ferenccel, aki bizonyos pontokon nem akar olyan messzire és olyan gyorsan menni, mint a szelíd tekintetű limburgi berserker.
Ott van a szerencsétlen Ackermann Trierből, aki, amikor az egyik esperes közli vele, hogy mostantól az ókatolikus reformklubhoz csatlakozik, nem küld egy szigorú emlékeztetőt az egyházi adófizetés folyamatos kötelezettségére a de facto kiátkozással való fenyegetéssel, hanem szimpatikusan jegyzőkönyvbe foglalja sajnálatát egy értékes szakember elvesztése miatt. Vagy a mainzi Lehmann-örökös Kohlgraf, aki a katekizmust a homoszexuális viselkedés méltánylására szeretné megváltoztatni, és aki professzortársának, Dorothea Sattlernek tanúsítja, hogy “kiváló püspöknek” tudná elképzelni. A mi képzeletünk viszont csak arra elég, hogy mindkettőjüket a “régi katolikusokhoz” való átállást képzeljük el. Hogy a maroknyi hithű püspök hogyan tűrhet el ilyen szántókat és káposztákat egy püspökségben, az messze meghaladja képzeletünket.
Itt folytatódik továbbA progresszív “teológus” Claudia Danzel (elvégre történelem és állami teológia mesterszakos diplomával büszkélkedhet) nemrég egy könyvben próbálta megmagyarázni, hogyan lehet még “katolikusnak maradni”, legalábbis “egy ideig”, az olyan dinoszauruszok jelenléte ellenére, mint Meier, Voderholzer vagy Woelki. A református püspökök által támogatott hölgyet azzal vigasztalhatjuk, hogy ne aggódjon: Ő katolikus – mint ahogy a németországi katolikus honfitársaink jó része is -, és már régóta nem az.
Más országokban sem kevésbé ellentmondásosak a dolgok, mint Németországban. Svájcban Bonnemain, a churi püspöki hivatalnok súlyos fegyelmi intézkedésekkel fenyegetve akarja érvényesíteni a “hatalommal való bánásmód magatartási kódexét”, amely megköveteli, hogy az egyházmegye papjai és “alkalmazottai” “pozitívan értékeljék az emberek szexuális önrendelkezését” és “tartózkodjanak az állítólag “bibliaellenes viselkedés” negatív értékelésétől”. (Forrás)
Hollandiában Utrecht püspöke és Eijk bíboros most jelentette be, hogy a jövőben – ötéves átmeneti időszakról beszélnek – vasárnaponként nem lesznek többé igeszolgálatok, de a szentmiseáldozaton való részvételt mindenütt lehetővé teszik és ösztönzik. Rögtön heves ellenállásba ütközik a progresszív teológusok, papok és funkcionáriusok részéről, akik nem akarják, hogy a “lelkésznőt” megfosszák a vasárnapi igei ünneplés korától. Nem arról volt szó valamikor, hogy “az Eucharisztia a keresztény élet forrása és csúcsa” (Lumen gentium 11)? Hegedűsök – már messze túl vagyunk a zsinaton.
Nem csak Ferenc lovagol a romboló golyón, hogy lerombolja a 2 évezredes Egyházat – egy egész sereg készséges cinkos és felbujtó van, akik – legalábbis Nyugat-Európában – valószínűleg a társutasok többségét alkotják.
De vannak ellenerők is. Jobban, mint Európában, ahol Woelki és Eijk nagyjából egyedül van a pályán, az ellenerők az észak-amerikai püspöki karon belül is láthatóak. Mindenekelőtt ott van a püspökök nagy részének küzdelme az abortuszkönnyítés és a nemek közötti átjárhatóság politikája ellen, amelyet a kirakatba öltözött katolikus Biden hirdet, és amely a keresztény emberkép gyökereihez nyúl, és pontosan oda akar eljutni. Az ottani püspökök többsége a harc más területein sem hagyja magát elzárkózni, amit tavaly ősszel egy hitéhez hű konzervatív püspök megválasztása is megerősített a püspöki konferencia elnökévé.
A napokban tudósíthattunk arról, hogy Barron püspök milyen ravasz módon próbálja végrehajtani a Traditionis Custodes utasítását, hogy a hagyományokhoz ragaszkodó katolikusokat kiutasítsa a plébániatemplomokból. Hasonló próbálkozásokról számol be Cordileone érsek és mások is – ami most a fő liturgikus rontó, Roche dühödt (és feltehetően hatáskörét meghaladó) beavatkozásához vezetett. Mindezt ebben az országban tudomásul veszik, igaz, nem az apostoli egyházmegyei adminisztrátorok vagy a világhálóra kiszervezett egyházi lapjaik, hanem a hívő maradék.
Ilyen körülmények között a bátorság és az ellenállás szellemének örvendetes jelének kell tekinteni, amikor az Ohio állambeli Columbus viszonylag fiatal (1972-es születésű), alig egy éve kinevezett püspöke, Earl Fernandes “a püspök jelenlétében” a Krisztus Király Intézet egyik templomában ünnepélyes főmisén elnökölt, amelyen – ahogy azt az IKK ünnepeiről megszokhattuk – a liturgikus hagyomány teljes gazdagságát felajánlották. Beleértve a püspök baldachin alatti bevonulását a templomba, ami – bár nem apostoli hagyomány – a zsinati “világégésig” általános gyakorlat volt.
A The Catholic Times Columbus oldalán részletes beszámolót találunk képekkel. Fernandes püspök nem fog barátokat szerezni a Roche körüli radikálisok körében. Annál magasabbra emelkedik a mi megbecsülésünkben. Az ilyen események bátorságot adnak egy olyan korban, amikor sok helyen a püspökök többsége – akár azért, mert ők maguk is elvesztették a hitet, akár azért, mert fontosabb számukra a korszellemhez való alkalmazkodás – úgy kerüli az egyház minden kapcsolatát múltjával és apostoli hagyományaival, mint az ördög a szenteltvizet. És ez itt nem csak egy elcsépelt szófordulat, hanem a dolgok lényegéig ható igazságot tartalmaz.
* * * * *
Még egy tipp a potenciális utánzóknak: a “főmise egy magasabb prelátus/püspök jelenlétében” nem túl nehéz még a hagyományos liturgiában tapasztalatlan méltóságok számára sem. A “magasabb prelátus” nem maga celebrál, hanem “a trónról” vesz részt a misén. Szertartásmesterek veszik körül, akik, amikor időnként elhagyja ezt a biztonságos bázist, pontosan eligazítják, hogy merre kell mennie, és nyitott könyvben tartanak előtte minden elmondandó szöveget. A pápai tisztségnek ezek és más formái nem a klerikális nagyság megnyilvánulásai, ahogyan azt gyakran állítják, hanem a magas tisztség követelményeinek való alázatos megfelelési készségről tanúskodnak – még ott is, ahol azok a 21. század lakója számára kevésbé tűnnek érthetőnek.
Forrás: summorum-pontificum.de
Legolvasottabb írások273 times!
