Christophe Dickès: ” miért veszik el a tradicionalistáktól azt, amit II. János Pál és XVI. Benedek engedélyezett?”

Miközben Ferenc pápa drasztikusan csökkenti a tradicionalisták szabadságát, Christophe Dickès történész felidézi e kisebbségek gazdagságát és termékenységét a katolikus egyházon belül. Christophe Dickès számos mű szerzője, különösen a “Saint Pierre” (Perrin, 2021) című könyve, amely elnyerte a Francia Akadémia 2022-es François Millepierres-díját.

A böjti időszak a hagyományos katolikusok számára szomorúsággal kezdődik. A Vatikánban a liturgikus ügyekért felelős Roche bíboros, aki soha nem rejtette véka alá, hogy ellenzi XVI. Benedek munkásságát, most egy új, Ferenc pápa által hitelesített szöveget adott ki az ősi rítus gyakorlatáról. Ellentétben azzal a szellemiséggel, amelyet a pápa a pontifikátusának kívánt adni, drasztikusan csökkenti a püspökök szabadságát és autonómiáját ebben a kérdésben.

De kik is ezek a tradicionalista katolikusok?

A franciaországi egyházban a ritka rendszeres templomba járók közé tartoznak. Vagyis a francia katolikusok kevesebb mint 4%-a. Ők tehát a kisebbség kisebbségének kisebbségét alkotják. Gyermekeiket úgy katekizálják, hogy megtanítják nekik a Tízparancsolatot és azokat az imákat, amelyeket a katolikusoknak ismerniük kell (Szerk.: saját szememmel láttam, hogy tökéletes tananyagaik vannak, a Szent X. Piusz Papi Testvériség által összeállítva az otthoni katekizmus oktatáshoz, és a messzebb helyeken, ahol kisebb konventek vannak, a gyerekek idejárnak tanulni, melyet a szerzetesek és nyugdíja egyetemi tanárok tartanak) . E tekintetben gyakran családonként gyakorolnak. Néhányan közülük, akik meg akarják óvni gyermekeiket az iskolai környezetben kialakuló “felmondási kultúrától“, gyermekeiket nem szerződéses (azaz magán és pénzügyileg független) iskolákba adják. (Szerk.: szintén a saját szememmel láttam, hogy inkább nem adják a gyermekeket állami és egyéb oktatási rendszerbe, hanem otthon tanulnak a gyerekek, mint a keresztfiam nővére és bátyja, aki a képen van, amihez szintén nagyon kiváló tan- és gyakorló anyagokat készítettek. A szülők foglalkoznak a gyerekekkel.)

Ezek az iskolák nagyon drágák, ezért a családok áldozatot hoznak, és megfosztják magukat. Tudják azonban, hogy az oktatás a világ minden kincsét megéri, különösen a papok által nyújtott hitoktatás.

Ezek az emberek többnyire latin nyelven felajánlott misére járnak. Nem azért, mert jobban kedvelik az egyház egyetemes nyelvét, és nem is sznobizmusból. Nem, hanem azért, mert a (helytelenül tridentiánusnak nevezett) rítusban van egy olyan vertikalitás és szentség, amely a VI. pál által bevezetett mise “közösségi” rítusában kevésbé nyilvánvaló. Azért is szeretik ezt a rítust, mert ez a legkevésbé klerikális: a pap tulajdonképpen a kánon pillanatában hátat fordít nekik. A régi rítusban nincs a személyességre összpontosítva: a hívek Istennel való csendes, szemtől-szembeni találkozásban imádkoznak.

Most, közel két éve, ezek az emberek elvették Rómától azt, amit a két előző pápa hosszú és jóindulatú tárgyalások után megadtak. Emlékezzünk arra, hogy ezek a hívek Lefebvre érsek 1988-as híres “skizmája” után a Szentszéknek akarták hűségüket megmutatni azzal, hogy a kánonjog által megengedett módon (212. kán. 212 § 2. bek.) közölték lelki szükségleteiket. Ezt a hűségtettet a pápai hatalom megjutalmazta. Ezek az emberek is tudják, hogy a kereszténység eredete és a jeruzsálemi zsinat (ApCsel 15) óta az Egyház egységét nem a liturgiából, hanem az azonos hit megvallásából eredezteti (CCC 814). Ezért tudják, hogy az Egyházban többféle római rítus létezik (ambrózián, dominikán, stb.) és sok más, Róma által elismert rítus: Alexandriai, bizánci, örmény stb.

Ma ezeket az embereket emelik ki. Elgondolkodhatnánk [ehelyett] azon, hogy miért töltik meg a templomaikat, amikor sok más kiürül. Azt is megkérdezhettük volna, hogy ezek az emberek nem részei-e annak, amit XVI. Benedek “kreatív kisebbségeknek” nevezett: iskolák, cserkészcsoportok, kórusok, idősek segítése, missziós munkák, média és különösen megtérések és hivatások. A tradok virágoztatják a fügefájukat, de úgy tűnik, ez nem számít.

Mindenekelőtt, mint Szent Pál, akit Jeruzsálembe hívtak az egyház oszlopai (Gal 2), megpróbálhattuk volna fogadni a különböző intézetek és testvériségek vezetőit, aggódva meghallgatni őket. Akár arra is kérhettük volna őket, hogy tegyenek erőfeszítéseket bizonyos pontokon, ahogyan a Szent X. Pius Társaság vagy az anglikánok elkötelezték magukat, hogy Rómával együtt dolgozzanak a reintegráción, még XVI. Benedek pontifikátusa alatt. Rosszindulat esetén testvéri korrekciót, akár megrovást is lehetett volna tenni, és lelkipásztori gondoskodásról lehetett volna tanúbizonyságot tenni. Ez az egyházjogban (1341. kánon) az igazságszolgáltatás műve. Még jobb, ha mivel a szót [a zsinat után] most a laikusok kapják meg, néhány hívőt az alulról jövő hívek közül, akik az Egyháznak ezt a nagyon különleges áramlatát képviselik, meg lehetett volna hívni a megbeszélésre.

De ez nem történt meg: csak egy elöljárót fogadtak a Szent Péter Testvériségből. Sikerrel járt. Ami a laikusokat illeti, az 50 és 65 év közötti papok édesanyáit, akik 1500 km-t gyalogoltak Párizsból Rómába, hogy kérvényt tegyenek Péter helytartójának lábaihoz, alig három perc alatt fogadták. 1500 kilométer egy maréknyi másodpercért… Ebben a csoportban, a remény cseppjeként a közöny óceánjában, még az Emmanuel közösség egy hűséges tagja is volt, aki az együttérzéstől meghatódva egy kis utat szeretett volna járni ezzel a különös kis világgal. Ez az asszony hidat teremtett. Könnyes szemmel fogadták és Tertullianus szavaival szeretve: “Nézzétek, mennyire szeretik egymást” (Apol., 39 § 7).

Ma ezeket a tradisokat nevekkel látják el, hogy minél jobban kizárják őket. “Nihilisták”, mondják nekünk, vagy “restaurációsok”. Egy angol kritikus még az új “janzenistáknak” is tartja őket! Azt mondják nekik, hogy ismerjék el a II. vatikáni zsinatot, miközben túlnyomó többségük nem olvasta és soha nem is fogja olvasni a II. vatikáni zsinatot. A hívek többsége sem fogja, akik részt vesznek VI. Pál miséjén. Kritizálják őket “ekkleziológiájuk” miatt, anélkül, hogy megkérdeznék, hogy a katolikusok 96%-ának, akik nem gyakorolják, van-e bármilyen ekkleziológiája. Alapvetően át akarják nevelni őket — választásukkal vagy erőszakkal. Úgy tűnik, a szinodalitás divatba jött, de “nekik”, a traditásoknak csak egy joguk van: a csendben szenvedés joga.

Forrás: rorate-caeli.blogspot.com

Legolvasottabb írások210 times!

Print Friendly, PDF & Email