Két mulatságos baklövés kísérte hétfőn a spanyol médiában Jorge Mario Bergoglio 26. római püspökké választásának tizedik évfordulóját. Az InfoCatólica portál főcíme így hangzott: “Száz éve, hogy Ferencet pápává választották”. A La Sexta televíziós csatorna bemondója azt hirdette, hogy “az első fekete bőrű pápaként való érkezése a Vatikánba forradalmasította a közvéleményt”.
Nem kell freudiánusnak lenni ahhoz, hogy lássuk, mennyi mindent elárul ez a két baklövés a kibocsátójukról. Úgy tűnik, hogy egy olyan konzervatív médium számára, mint az InfoCatólica, ez a pontifikátus sokáig tart, és ezért tétovázik, hogy egy évtizede vagy talán egy évszázada vagyunk-e vele. Másfelől a La Sexta progresszívái számára Ferenc kétségtelenül dicséretes identitásszimbólumot testesít meg, Wokist, mint annak idején Barack Obama volt; talán túlzás lett volna az első nem-bináris vagy transz pápaként bejelenteni őt, így az első fekete pápának hagyni őt, végül is bizonyos mértéktartásról árulkodik.
Túl az egyik vagy másik félrelépésén, igaz, hogy egy olyan pontifikátus értékelése, mint a mostani, nem kevés nehézséggel jár. Az első, amire szeretnék rámutatni, hogy sokan vannak (az egyházon belül és kívül egyaránt), akik félreértik, mit jelent pápának lenni. A hibák pedig főként a 19. és 20. században keresendők.
A 19. században, a politikai ideológiák megjelenésével és elterjedésével sokan kezdték a katolicizmust csak egy újabb ideológiának tekinteni. És ha a katolicizmus egy ideológia, akkor az egyház egy politikai párt, a pápa pedig a legfőbb vezető. Senki sem lesz bolsevik 1917-ben, ha nem azért, hogy Lenint tisztelje; senki sem lesz brit konzervatív 1875-ben, ha nem azért, mert szereti Disraelit. A katolicizmus e téves látásmódjának következménye sajnálatos: ahogy egy politikai pártban a legfőbb vezető kritikáját elítélik (ez így akadályozza célját, a hatalomhoz jutást!), úgy azok, akik a katolicizmust egy ideológia szemszögéből látják, a legfőbb vezetőjének, a szuverén pápának minden kritikáját is elítélik.
El kell mondani, hogy Ferenc egyik dicséretes tulajdonsága, hogy többször is fellépett ez ellen a tévedés ellen. “A pápát lehet kritizálni, ez nem bűn” – ismételte meg. Egy figyelmeztetéssel együtt: “Allergiás vagyok a chupamediasra” (így hívják Argentínában a talpnyalókat).
Teljesen igaz azonban, hogy a szeretet nem szép szavakkal, hanem tettekkel mutatkozik meg. És ezért, miután idéztük a pápának ezt a meglátását, nemcsak azért nyugtatjuk meg magunkat, mert őt kritizálni, ahogyan most fogjuk kritizálni, nem bűn, hanem elkerülhetetlen, hogy egy árnyékot említsünk: Ferenc nem mindig mutatkozott olyan nyitottnak a kritikára, mint ahogyan azt hirdeti. Elég, ha csak Bruno Forte esetét idézzük fel, aki az elmúlt évtizedek egyik vezető teológusa, olasz érsek, a pápa közeli munkatársa… egészen addig, amíg 2016-ban volt képe viccet csinálni jezsuita módszereiből. Őt ipso facto eltávolították minden megbízatástól, bizalomtól, előléptetéstől. A viccelődés nem mindig szórakoztat mindenkit. Ahogy a kritika sem.
A pápai kritikaallergia másik jele az a pénz, amelyet a Szentszék a világ második legtekintélyesebb ügyvédi irodájára, a Baker & McKenzie-re költött. Vajon azért, hogy elítéljék a katolikus templomok ellen világszerte elkövetett több ezer támadást? Vajon azért, hogy szembeszálljon azokkal a rágalmakkal, amelyeket nap mint nap zúdítanak az Egyházra? Nem, csupán az egyik legfontosabb spanyol vallási információs portáltól, az InfoVaticana-tól akarták elvenni a névhasználat jogát. Kicsit olyan, mintha Madrid polgármestere meg akarná tiltani nekem, hogy egy Vitigudinóban lévő bárt “Bar Madrid”-nak nevezzek. Ezek az alapok süket fülekre találtak: A Baker & McKenzie a Szentszékkel együtt kudarcot vallott (ami furcsa módon nem párosult hasonló panaszokkal más, a “Vatikán” jelzőt használó médiumok, például a Vatican Insider portál felé). És mindannyiunknak az a meggyőződésünk maradt, hogy az e spanyol médiummal szembeni rosszindulat csupán azon alapult, hogy a legfőbb pápa bírálatában nem volt komplexusa, nem pedig azon, hogy megszállottan gyűjtögette magának a “Vatikán” jelzőt.
Itt helyénvaló felidézni a második buktatót, amely ma már megnehezíti annak megértését, hogy mi a pápa. Ebben az esetben, mint mondtuk, ez egy, a huszadik századból örökölt akadály. A rádió, a televízió, az internet vagy a repülőgépek feltalálása előtt a római püspök a katolikusok hatalmas tömegei számára egy távoli alak volt, akiért imádkozni kellett, és nem sok minden más. Időről időre érkezett egy-egy bulla vagy enciklika, hogy emlékeztessen bennünket a létezésére; de nevetséges volt úgy tenni, mintha “kedvelni” kellene a pápát, akinek az arcát alig lehetett felismerni az utcán; az is abszurd volt, hogy minden egyes homíliáját kommentálni akartuk. A középkorban vagy az újkorban lehetett példás katolikusnak lenni anélkül, hogy az embernek véleménye lett volna a legfőbb pápáról; arról nem is beszélve, hogy ami a világi kormányzását illeti, akár a csapatai ellen is harcolhatott, ahogy azt V. Károly császár és a lantosai 1527-ben jól tudták.
Ez az egész világ ma a feje tetejére állt. A legtöbb katolikus jobban ismeri a pápát, mint a plébánosát. És mivel demokráciában élünk, újra és újra arra késztetnek bennünket, hogy mindenről nyilatkozzunk: az arab-izraeli konfliktusról, az ózonrétegről és a legutóbbi brazíliai választásokról alkotott kis véleményünk mellett a legfőbb pápa értékelésére is felszólítanak bennünket. Mi több: ha lehet, minden egyes tegnapi cselekedetéről és mondásáról. Parmenidész és Platón elborzadna a puszta doxa iránti mai szenvedélyünktől; Harry Frankfurt figyelmeztetett bennünket, hogy ez a forrása annyi sarlatánságnak, amely körülvesz bennünket.
Azok számára, akiknek fontos az igazság, a katolicizmushoz képest értelmetlennek tűnik, hogy a pápával kapcsolatos minden apróságról véleményt mondjunk.
Szembesülve ezzel az új helyzettel, amelyben mindannyian doxofórák, vagyis véleményhordozók vagyunk, sok jámbor ember úgy véli, hogy a “katolikus” definíciója az, hogy a pápa által kedvelt összes ilyen kis eszmeiséget vallja; mások pedig azt, hogy ha lejáratják a pápát, akkor az Egyházat is lejáratják. Mindkét csoport téved.
A katolicizmus, ha komolyan gondoljuk, az igazság. És az igazságok a pápa, Agamemnón vagy a disznópásztorai felett állnak. Majdnem két évezreden át mindenféle elmélkedést és érvet gondoltak, írtak és dolgoztak ki a katolikus igazságról. Ha holnap kiderülne, hogy Jorge Mario Bergoglio négy gyermek édesapja (a példa nem túlzó, voltak már ilyen pápák), ez egy jottát sem vonna le a katolikus igazságból (bár Bergoglio erkölcséből egy jottát levonna). Ha holnap a pápa összeveszne az asszisztensével, mert az kikezdett az anyjával (amiről már 2015-ben bejelentette, hogy képes lenne rá), ez nem cáfolná meg a Biblia, Szent Jusztinusz Mártír vagy Szent Bonaventúra egyetlen igazságát sem. Egyszóval, azok számára, akiknek fontos az igazság, bármennyire is nyomasztja a 20. századot, a pápával kapcsolatos minden apróságra való odafigyelés és véleménynyilvánítás értelmetlennek tűnik a katolicizmushoz képest. És ennek így is kell lennie.
Miután ezt a két nehézséget (az egyiket a 19. századból, a másikat a 20. századból örököltük) leírtuk a jelenlegi pápaság számbavételében, ideje megemlékezni a másik kettőről, amely sokkal nyilvánvalóbb: az első, hogy ez egy nagyon ellentmondásos pápaság, a legelszántabb rajongókkal és gyűlölködőkkel. A második, hogy pápának lenni azt jelenti, hogy egy szokatlan pozíciót tölt be a világban, amelynek olyan sok aspektusa van, hogy lehetetlen elég kompetensnek lenni ahhoz, hogy mindet értékelni tudjuk: lelki vezető, egyházi vezető, egy állam és diplomáciájának feje, a hagyomány és a Szentírás értelmezője, erkölcs és szokások hirdetője, tanítói és pásztori szövegek szerkesztője, belső konfliktusok végső bírája, külső konfliktusok közvetítője…..
A cikk hátralévő részében tehát arra a területre szorítkozunk, amelyben kevésbé vagyok járatos: a filozófiára. Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy kerülöm Ferenc e tíz évének globális megítélését. Hadd térjek a lényegre: nem gondolom, hogy ő a történelem legjobb pápája, de nem is gondolom, hogy a legrosszabb. Még csak azt sem gondolom, hogy a húsz legjobb között van; és azt sem gondolom, hogy a húsz legrosszabb között van. Sőt, azt hiszem, ez az egyik nehézség a megértésében: mivel túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk a jelenünknek, hajlamosak vagyunk felnagyítani az erényeit és a hibáit, csak azért, mert azok állnak hozzánk a legközelebb. Kicsit olyan, mint amikor a szemüvegünkön lévő folt nagyobbnak tűnik számunkra, mint a távoli torony, amit rajta keresztül látunk. Nehéz megelégednünk azzal, hogy egy közepes apukánk van. Pedig ez a legvalószínűbb (és statisztikailag a legvalószínűbb).
Nem, nem hiszem, hogy Ferenc “tavaszt hozott az egyháznak”, ahogyan azt a leghízelgőbb támogatói hirdetik (hol van ez a tavasz, egy olyan Nyugaton, ahol a hitet továbbra is elhagyják, egy olyan Latin-Amerikában, ahol az evangélikus csoportok továbbra is elviszik a híveket az egyháztól, és Afrikában vagy Ázsiában a hit elsősorban a puszta demográfia miatt növekszik). De azt sem hiszem, hogy kommunista ügynök, antipápa vagy az Antikrisztus küldötte lenne, ahogyan azt a leghisztérikusabb ellenzői harsogják.
Nem hiszem, hogy Ferenc egy nagy formátumú gondolkodó lenne (szövegei észrevétlenül elmentek volna, ha nem nevezik ki pápának; sőt, nem ismerek olyan tudóst, aki tíz évvel ezelőttig magasztalta volna műveit). De azt sem gondolom, hogy tudatlan fickó lenne (ha művei középszerűek, akkor azok csak annyiban középszerűek, hogy ugyanazokban a könyvtárakban találhatók, amelyekben olyan óriások találhatók, mint egy Scotus Eriugena, egy Aquinói Szent Tamás vagy, hogy szintén pápákat idézzek, egy II. János Pál vagy egy XVI. Benedek).
Nem hiszem, hogy Ferenc jelentős változásokat hozott az Egyházban (a Kúria reformján túl, ami dicséretes érdeme). Ha az ő pontifikátusa után egy egészen más karakterű pápa érkezne, nem sok olyan öröksége maradna, ami megmaradhatna. Nem tett olyan tanbeli fejleményeket, amelyek különösen fontos fordulatokat jelentettek volna (az ökológiáról való írás vagy a kapitalizmus bírálata már korábbi pápáknál is megtörtént; azt mondani, hogy Istenen kívül senki másnak nem szabad ítélkeznie a melegek vagy leszbikusok felett, ugyanazt a gondolatot fejezte ki Jézus Krisztus, amikor figyelmeztetett azok ellen, akik mások elítélésének szentelik magukat). Ezért nem is hiszem, hogy a hit örökségét bármilyen szörnyű módon megváltoztatta volna.
A zsinatok (nem is beszélve arról a nyelvtörőről, amit “zsinati zsinatnak” hívnak) számomra furcsa szórakozásnak tűnnek a plébániák és az egyházi ügyekkel való foglalkozásra időt szakító emberek számára. De elég elolvasni a belőlük származó dokumentumokat, hogy lássuk, nem jelentenek nagy történelmi mérföldkövet az Egyház számára (és amikor erre tesznek kísérletet, mint a német zsinati út esetében, akkor összeütközésbe kerülnek a pápai tekintéllyel).
Ezen a ponton az olvasó talán elgondolkodik azon, hogy inkább e sorok írója az, aki itt némi mértéktartásra játszik, mint maga Ferenc pápa. Talán a következő utolsó bekezdések, amelyek, mint ígértem, a legszorosabban kapcsolódnak e cikk filozófiájához, rácáfolnak majd rá.
Van egy dolog, amely egyesek számára csak céhbeli vonatkozásúnak fog tűnni, amelyben Ferenc pápával szembeni kritikám egyértelmű. Egy filozófiai kérdés. Egy olyan kérdés, amelyben Ferenc teljesen kudarcot vall abban, hogy a mai világgal szemben ellenpontként lépjen fel.
Az igazság utáni igazságra gondolok. Kezdjük azzal, hogy tisztázzuk ennek a szónak a jelentését, amelyet sokan félreértenek. A “poszt-igazság” nem az élethosszig tartó hazugságok új elnevezése; és nem is a hazugságok és a megtévesztések mindenütt való elszaporodásának kifejezése. A “poszt-igazság” inkább arra utal, ami sajnos egyre ismertebbé válik számunkra: erre az időre, amikor szinte senkit sem érdekel, hogy mi igaz és mi hamis, mert a kettő közötti különbség már nem érdekel bennünket. Ahelyett, hogy mi az igaz, azt akarjuk tudni, hogy “az én törzsemhez tartozók” vagy “a csoportom vezetője” mit képvisel: episztemológiáink, ahogy David Roberts felismerte, törzsi jellegűvé váltak. Még “nagyképűségnek” is tűnik számunkra, ha arra törekszünk, hogy minden további nélkül megismerjük az igazságot.
Az igazság utáni világ olyan világ, ahol egy politikus (mondjuk a kormány elnöke, Pedro Sánchez) ma mondhat nekünk valamit, holnap pedig az ellenkezőjét. Vagy ami még rosszabb: amikor az előbbit mondja, és amikor az (egymásnak ellentmondó) utóbbit, akkor is ugyanazok a hívek tapsolják meg. Mert ők éppen azok, a vezetőhöz hűségesek, nem pedig a hazugság és az igazság közötti különbséghez.
Az igazság utáni világ olyan hely, ahol burjánzik a duma, burjánzik a kuruzslás: ha nem törődöm az igaz és a hamis közötti különbséggel, olyan könnyű perorálni! Már említettük, hogy Harry Frankfurt mennyire elborzad mindettől, és hogy mindezt a mindenről és mindenhol való véleménynyilvánítás demokratikus mániájával hozza összefüggésbe.
Az igazság utáni világ egy posztkeresztény világ: ha már nincs igazság vagy hamisság, akkor már az sem számít, hogy mi a különbség egy ember, Jézus, aki azt mondta, hogy ő maga az Igazság, és bármi más között: kezdjünk el reikizni vagy asztrálutazni, vagy imádjuk a Pachamamát; mindegy.
Tehát Ferenc hatékony bajnok a poszt-igazságok idejével szemben? Filozófusként attól tartok, hogy nem látok benne partnert egy ilyen harcban (és szívesen vennék hozzá szövetségeseket!).
Nemcsak arról van szó, hogy Ferenc sokkal, de sokkal, de sokkal többet beszél, mint bármelyik elődje, és bármilyen témáról (anyósok, vírusok, “nyúlként” szülő anyák, gazdaság…). Olyan sokat beszél, hogy bizonyos mértékig érthető, hogy beavatott abba a szokásba, hogy olyan enciklikákat ír, amelyekben őt magát idézik a legtöbbet. Mármost a mondás szerint, akinek szája van, az hibázik. Akinek pedig nagy a szája, az még többet téved. Ferencnek ez a szélsőséges beszédessége máris figyelmeztetnie kellene bennünket arra, hogy esetleg semmibe veszi az igazság szigorát egyedül; és sajnos ez a figyelmeztetés már akkor nyilvánvalóvá válik, amikor közelebbről szemügyre vesszük.
Ferenc ugyanis megdöbbentő megerősítéseket terjesztett teológiai, politikai és emberi szempontból egyaránt.
Teológiai értelemben: hogy a Szűzanya nem szentül született, hogy a kenyerek és halak megszaporítása Jézus által nem volt csoda, hogy nincs szükség a hittérítésre, hogy a legtöbb házasság semmis, hogy szentnek lenni annyi, mint “akármilyen” hitet élni, “következetesen” (sok olyan hitet ismerek, hogy jobb lenne, ha az emberek nem élnének következetesen, hogy az igazat megvalljam!)…
Politikai értelemben: először az ukrajnai fegyvereladás ellen, majd mellette nyilatkozni, anélkül, hogy felismernénk ezt az eszmei változást vagy ellentmondást; tele lenni szép szavakkal az elnyomó országok (mint Kuba) vezetőivel szemben, de sokkal keményebbnek lenni a demokratikus országok (mint az USA) vezetőivel szemben…
Emberi szempontból: azt mondani, hogy másokról rosszat mondani “terrorizmus” (jobb lenne, ha nem bagatellizálnánk el egy ilyen komoly kifejezést); Szent Teréz “vénasszony”-nak nevezni (igen, ez egy olyan becézőszó, amely Argentínában nem hangzik ugyanúgy, mint Spanyolországban, de talán még ott is túlzó köznyelvi kifejezés); gúnyt űzni Burke bíborosból, mert miután nem akarta bevenni a Covid-19 oltást, megfertőződött…
Ferenc mindezen ellentmondásos kijelentései minden bizonnyal egy meglehetősen furcsa, sőt komikus katolikus típus kialakulását eredményezték: a pápai nyelvi-hermeneutikai jogászét. Valójában, tekintve, hogy a több ezer pápai beszéd között sokan újra és újra meghökkentő dolgokat fedeznek fel, a nyelvi-hermeneutikai jogász mindig felbukkan a közösségi hálózatokban vagy szemtől szemben. Ő az, aki eljön tisztázni, hogy igazából semmit sem értettünk meg (de ő igen). Az, aki szemrehányást tesz nekünk, hogy félreértjük a pápát (mert mindig jól értelmezi). Az, aki azt állítja, hogy a pápának mindenben igaza van, amit mond (mi viszont, amikor ezeket a furcsa dolgokat észleljük — vagy túl buták vagyunk, vagy túl gonoszak, de soha nincs igazunk).
Összességében attól tartok, hogy még a legügyesebb nyelvi-hermeneutikai jogászok sem lesznek képesek megmenteni a pápa néhány meghökkentő ellentmondását. Vegyük például a legfrissebbet: tavaly március 8-án megragadta az alkalmat, hogy csatlakozzon a kor feminista áradatához, és kijelentette, hogy “minden összefüggésben egyenlő lehetőségeket kell kínálni a férfiaknak és a nőknek”.
Lehetetlen, hogy a pápa e szavak kimondásakor nem emlékezett arra, hogy van egy hozzá nagyon közeli környezet – nevezetesen a katolikus papság -, ahol a férfiaknak olyan hozzáférési lehetőségük van, mint a nőknek nem. Őt ez nem érdekelte. Minden, az igazságot szigorúan szem előtt tartó szónok tett volna egy pontosítást e tekintetben (legalább ezt a kivételt megmagyarázva), vagy még valami egyszerűbbet: szerényen kerülte volna a “minden kontextusban” szinonimát, amelyet a pápa mégis hozzátett (figyelmetlenségből? hogy jól nézzen ki azon a 8-M-en? az indítékok keveréke?). Ez a kiegészítés azonban még nyilvánvalóbbá teszi az ellentmondást aközött, amit a pápa valójában véd és amit a pápa megerősít. Az igazság utáni időkben egyesek közülünk a szigorra törekszenek, mások az igazságot, a teljes igazságot és csakis az igazságot igyekeznek tisztelni, amikor beszélnek. Menekülni az ellentmondások elől. A pápa ezzel szemben inkább csatlakozik a lazaság korabeli sodródásához.
Nincs ebben semmi túlságosan súlyos: a marxizmus megjelenésétől annak keresztényellenes jellegének elítéléséig szintén eltelt némi idő; bármely eretnekség megjelenésétől annak elítéléséig szintén általában évek vagy évtizedek telnek el. Talán a probléma egyesek türelmetlenségében rejlik, akik nem tudják tovább elviselni ezt a légkört, amelyben semmi sem igaz vagy hamis többé, és minden attól függ — hogy a dolgokat elfogadják-e vagy sem –, hogy mennyire erős a beszélő.
De akár ezzel a pápával, akár egy másik jövőbeli pápával, egy dolog biztos: a poszt-igazság korunk problémája, amellyel sürgősen foglalkozni kell. És az elmúlt tíz év nem segített azoknak, akik hisznek abban, hogy ezt a harcot meg kell vívni.
Miguel Angel Quintana Paz
a madridi Instituto Superior de Sociología, Economía y Política (ISSEP) tudományos igazgatója és professzora.
Ez a cikk spanyolul először itt jelent meg.
Forrás: rorate-caeli.blogspot.com
Legolvasottabb írások174 times!
