Az első szentmisémet 1972. november 26-án celebráltam. Az akkor érvényben lévő rítus szerint tettem, amelyet VI. Pál alkotott, és amelynek szerzője a szabadkőműves Annibale Bugnini volt. A mise természetesen spanyolul volt, bár a celebráns titkos imái latinul maradtak fenn.
Soha nem jutott eszembe, hogy a “korok miséjéhez” folyamodjak. Amit a szemináriumban minden évben imádkoztunk a képzésem alatt, azzal az újdonsággal, ami volt — a filozófiai kápolnában, naponta — és versus populum. Soha nem jutott eszembe, hogy — a békésen elfogadott tilalommal ellentétben — a régi formához folyamodjak. Még azután sem, hogy XVI. Benedek a Summorum Pontificum motu proprio révén elfogadta azt a római rítus rendkívüli formájaként. teológiai és liturgikus tanulmányaim ellenére, amelyek világos megértést adtak az elfeledett szertartásról, nem kényszerítettek rám ideológiai ellenvetéseket vagy nosztalgiát; a hagyomány a polcra került, és talán lustaságból nem mertem ellentmondani neki azzal, hogy kritikusan megítéljem a II. Vatikáni Zsinatot követő újdonságot.
Ma már úgy gondolom, hogy VI. Pál ahelyett, hogy egy új miserítust talált volna ki, néhány módosítással aktualizálhatta volna az évszázadok óta érvényben lévő misét. Objektíven le tudom mérni az új rítus merészségét, amely a progresszivizmus sokak számára váratlan dicsekvése volt; sok évszázadot elvetettek, eldobtak a változások örvényében.
Erre a személyes történetre hivatkoztam, hogy hangsúlyozzam: szabad vagyok az ítéletemben: Továbbra is VI. Pál miséjét celebrálom. Ez az egyházi pozíció azonban lehetővé teszi számomra, hogy felmérjem a károkat, amelyeket a közelmúltban “rescriptummal” megerősített motu proprio Traditiones Custodes okozott.
Rómának fel kellene tennie magának a kérdést, hogy miért hajlik egyre több pap és laikus – mindenekelőtt az utóbbiak – tisztelettel az ősi rítus felé. A liturgiaellenes megszállottság egy olyan ideológia, amely kánonilag zsarnoksággá válik. Valóban, a XXIII. jánosi misekönyv tiltását nem veszik figyelembe a fiatalok, akik olyan istentiszteletre törekszenek, amely a hit igazságának felel meg: Isten- és nem emberimádat. Róma a maga részéről továbbra is ragaszkodik Karl Rahner die anthropologische Wende (antropológiai fordulat) című művéhez.
Az elmúlt évtizedben ráadásul a Jézus Társasága aliturgikus hagyománya is előtérbe került. A liturgia kiszorítása a relativista moralizmus szavakban és tettekben történő erőltetésére ad okot.
Az antiliturgikus újítások az “új mise” meghirdetése óta megszakítás nélkül követik egymást. Ez az új kezdet szükségtelen változást jelzett. A II. vatikáni zsinat megújítási célját a meglévő római rítus enyhe módosításával, vagy inkább a történelem során keletkezett változások korrekciójával is el lehetett volna érni. A zsinati célt jelentős mértékben instauratio-nak, azaz helyreállításnak nevezték.
A nyers disszidencia a hetvenes évektől kezdődően alakult ki, szemben Róma makacs ragaszkodásával az újhoz. XVI. Benedek a Summorum Pontificum motu proprio révén liberalizálta a római rítus rendkívüli formáját; ez egy olyan salamoni megoldás volt, amely kielégíthette a hagyományhoz ragaszkodó papok és hívek törekvéseit, ugyanakkor szilárd alapot adott a VI. Pál által meghirdetett mise ellen irányuló kifogásoknak.
Ez a körültekintő és pasztorális érzékenység lehetővé tette, hogy reménykedjünk egy stabil békében, számos, Rómával konfliktusban élő közösség visszatérésével az engedelmességhez. Igaz, hogy a II. vatikáni zsinattal szembeni nézeteltérések messze túlmutattak a liturgikus rendtartáson, és kiterjedtek a doktrinális és jogi-pasztorális területre is. A német pápa liturgikus tanítóhivatala átvette a Romano Guardini és Klaus Gamber nyomdokain haladó Ratzinger bíboros által kidolgozott liturgia teológiát.
Mindezek fényében szerencsétlen visszalépés történt a Traditiones Custodes motu proprio révén, amely megszüntette a római rítus rendkívüli formáját, és éles feltételeket szabott a korabeli misék használatának engedélyezéséhez. Ebből a szemszögből újból fel lehet mérni VI. Pál intézkedéseinek súlyosságát, amelyek az egyházi élet minden területén új szakaszt indítottak el, és a zsinat utáni időszakban teret adtak a Szent X. Pius által elítélt 20. század eleji modernizmus által elszenvedett tévedéseknél is súlyosabb tévedéseknek és csonkításoknak.
A Ferenc motu proprio által megnyitott vonalat a közelmúltban megerősítette és súlyosbította egy “rescriptum“, amely a püspökökre rója a pápai placetum megszerzésének kötelezettségét, mielőtt engedélyeznék a korabeli misék használatát. Ez a hiteltelen előírás aláássa a sokat hangoztatott “szinodalitást“; a püspökök tekintélyét az apostolok utódaiként betöltött munusuk egy lényeges területén csorbították.
Félő, hogy ez az antiliturgikus pertináció ismét olyan magatartást fog szülni, amely ellentétes azzal az “egységgel“, amelyet Róma állítólag vall. Ugyanebből a forrásból származik — úgy tűnik nekem — az egyházi reform illúziója, amelyet a jelenlegi pápát megválasztó konklávé kért volna. A Jézus Társasága mindig is az egyház társadalomban való visszaszorulásának egyik ereje volt, a szabadkőművességgel versenyezve. A Vatikán azonban ma tele van szabadkőművesekkel, és a pápa igyekszik kihasználni őket. Csodálatosan meglepőnek találom a pápa önelégültségét a kormányzás évtizedében, és azt a fikciót, hogy a sikereket munkatársainak tulajdonítja; de a Társaság krónikus problémája az alázatosság volt.
Az aliturgizmus magában foglalja annak a pusztítását, ami a római rítus liturgiájában a hagyományból származik. Az antiliturgikus megszállottság, amelyet már említettem, a zsinat bojkottálásáig fajul.
Ahhoz, hogy egy püspök engedélyezze egy papnak, hogy XXIII. János misekönyvével – azaz a Korok miséjével – misézzen, engedélyt kell kérnie Rómától. Ez a legutóbbi rescriptumnak ez a lényege: igazi pápai zsarnokság, amely az apostolok utódait kizárja abból, hogy egy ilyen alapvető kérdésben betölthessék szolgálatukat.
Ez az új irányvonal lehetővé teszi, hogy a liturgia [azaz a Novus Ordo] pusztítása büntetlenül haladjon előre. Ismét megemlítem, hogy ez a szabadság ellentmond annak, amit a Zsinat a Sacrosanctum Concilium liturgiáról szóló konstitúcióban előír, nevezetesen, hogy senki, még ha pap is, saját kezdeményezésére nem változtathatja meg, nem adhat hozzá vagy vonhat el a liturgikus szertartásokból. A pusztítás szabadsága kéz a kézben jár a tradicionalisták üldözésével.
Szembeszökő ellentmondás: a tradicionalistákat üldözik, de az ütős és táncos ritmusok beépítését a római rítusba, valamint a pogány, hindu vagy buddhista rítusok átvételét, a szabadkőművességgel versengő Új Világrend elvei szerint, elfogadják. A különböző nemzeteknél tett látogatások során elfogadhatónak tartják a meglátogatott népek ősi kultúrájának törzsi rítusainak bevezetését a liturgiába. Így az istentisztelet deformálása a bálványimádás határát súrolja.
Ez a hozzáállás számos országban megismétlődik, a vallásközi párbeszéd perverziójaként. 2019-ben a pápa Abu Dhabiban aláírta az Emberi testvériség a világbékéért és a közös együttélésért című dokumentumot, amelyben ez áll: “A vallás, a bőrszín, a nem, a faj és a nyelv pluralizmusa és sokfélesége bölcs isteni akarat, amellyel Isten az embereket teremtette. Ebből az isteni bölcsességből ered a hit szabadságának és a másság szabadságának a joga.” Isten, a Teremtő akkor a többistenhit szerzője lenne!”
Ez az állítás egyenértékű az Egyház lényegi és eredeti küldetésének megtagadásával, ahogyan azt az Evangélium kifejezetten kimondja: “Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, az kárhozatra jut” (Mk 16,15-16). Az ilyen lemondás csakis hitehagyásnak tekinthető.
Ugyanezt a hozzáállást találjuk 2020-ban, a május 14-i, minden vallás ima- és böjti napjára vonatkozó javaslat elfogadásában. A pápa a javaslat elfogadására utalt: “Elfogadtam az Emberi Testvériség Főbizottságának javaslatát, hogy jövő május 14-én az összes vallás hívei lelkileg egyesüljenek az ima és böjt és a jótékonysági munkák napján“. Így nyilvánvaló, hogy az Egyház figyelmen kívül hagyja eredeti küldetését, az üdvösség evangéliumának hirdetését, és csatlakozik a világ politeista koncertjéhez, így részt vesz, mint a vallások egyike a szabadkőművesség által szorgalmazott Új Világrendben.
Ez nem lenne lehetséges, ha a Vatikánba nem szivárgott volna be a szabadkőművesség. Ebből a szempontból érthető a pogány rítusok beépítése a liturgiába. Ez megmagyarázza a tradicionalisták üldözését is, akik elutasításukkal akadályozzák az Egyház teljes beilleszkedését ebbe az Új Világrendbe; így az Egyház az Antikrisztus uralma felé tart. A hívők összezavarodása a következmény; ez az ördög által bevetett mysterium iniquitatis.
Az Abu Dhabi dokumentum a katolikus hit hitehagyást jelenti, hogy — ahogy már írtam — az Új Világrendhez csatlakozzon. Ez utóbbi és a keresztény hit között nincs összeegyeztethetőség; a zűrzavar, amelybe a hívőket taszítják, nem is lehetne nagyobb. Ez az ellentét a pápa minden egyes megszólalásában megjelenik, ami azt bizonyítja, hogy így értelmezi az Egyház küldetését, és így értelmezi kormányzati feladatát.
Nagyon világos példa erre az a levél, amelyet argentin politikusok címeztek neki pontifikátusának tizedik évfordulója alkalmából: “Szeretnénk kifejezni csodálatunkat az Ön munkájáért az Emberiség [így, nagybetűvel az eredetiben], különösen a kirekesztettek és a szegény népek javára, a világbéke határozott védelméért és az integrális ökológia [nagybetűvel az eredetiben] állandó előmozdításáért, amely lehetővé teszi, hogy meghalljuk a Földanya és az Emberi Lény [több istenhívő és szabadkőműves nyelven] kiáltását a népeket és a természetet fenyegető pusztító helyzetekkel szemben”.“
Ebben az összefüggésben magyarázza a “Korok miséje” elleni liturgiaellenes szenvedélyt, amelyben világosan ragyog a Jézus Krisztus akaratába vetett igazi hit és az egyház hagyományos küldetésével való összhang.
A szinodalitás új értelmezését sugallják most: ha egy püspök engedélyezni akarja egy papnak, hogy az ősi misét celebrálja, akkor Rómától kell engedélyt kérnie. Olyan megszállottsággal van dolgunk, amelynek már nincsenek határai.
+ Hector Aguer
La Plata tiszteletbeli érseke
Buenos Aires
2023. március 30.
Legolvasottabb írások134 times!
