Az erősség olyan kardinális erény, amely lehetővé teszi, hogy az ingerlékeny étvágyat annyira megerősítsük, hogy még a testet fenyegető legnagyobb veszélyek ellenére sem hagyjuk abba egy nehéz jót követni. Így lehetővé teszi, hogy legyőzzünk minden félelmet, beleértve a haláltól való félelmet is, hogy Istennel egyesülve maradjunk. A szentekben, és különösen a vértanúkban ezt az erényt a Szentlélek ajándéka kíséri.
A keresztény mártíromság mint apologetikus érv: Formai elem
Nem foglalkozhatunk a bátorsággal anélkül, hogy előbb ne vizsgálnánk meg a mártíromság kérdését, amely ennek az erénynek a legteljesebb és legnyilvánvalóbb kifejeződése. A mártír nem egyszerűen az, aki a hitért vagy egy eszményért hal meg, hanem az, aki a halálfélelem feletti győzelmében emberfeletti isteni erőt nyilvánít ki, és így nemcsak a hitnek, hanem a Szentlélek természetfeletti munkájának is tanúja lesz az Egyházban.
Ebben az értelemben hiteles vértanúk jelenléte csak az igaz Egyházban lehetséges, még akkor is, ha néhány ember különböző módon halt meg a hamis vallásokhoz vagy eretnekségekhez való hűségből. Ezért szükséges megérteni, hogy mi különbözteti meg az erénynek és az erősségnek ezt a legfőbb tettét és ajándékát (amely csak az isteni erősséggel lehetséges) az egyszerű haláltól, hogy tanúságot tegyünk egy elvről.
A mártír nem büszkeségből vagy felsőbbrendűségének bizonyítására hal meg, hanem alázatos marad, Isten segítségét remélve; nem félelemből hal meg, mint egy érzéketlen ember, hanem jól tudva annak értékét, amiről lemond, és az igaz élet iránti szeretetből. Nem azért hal meg, mert nem ismerte fel a veszélyt, ostobaságból vagy meggondolatlanságból, hanem úgy, hogy felmérte azt, és Istenre támaszkodva.
Az igazi mártír tehát a különböző erények közötti harmóniában és a szenvedélyek feletti győzelemben hal meg, nem pedig azok hiányában. Mindenekelőtt a szeretet és nem a gyűlölet, a megbocsátás és nem az átok által hal meg.
A mártíromság anyagi eleme
A vértanúságnak mindenekelőtt azért kell bekövetkeznie, hogy tanúságot tegyen a kinyilatkoztatott hit igazságáról, vagy egy ahhoz szorosan kapcsolódó erényről. Valóban, az erénynek a halál helyett való előnyben részesítése a tettekben való hitvallás egyik módja lehet. Minden olyan cselekedet, amely a hitet feltételezi, a mártíromság oka lehet.
Ahhoz, hogy a bátorság erénye a maga hősies fokán megnyilvánuljon, ekkor le kell győzni a legerősebb félelmet, ami létezik, nevezetesen a halálfélelmet. A mártír akkor lesz ilyen, ha olyan kínokkal szembesül, amelyek önmagukban vagy véletlenül a halálhoz vezethetnek. Ritka esetekben (Szent János apostol vagy Szent Thekla) az Egyház olyan szenteket ünnepel mártírként, akik a halált elfogadva, isteni beavatkozással szabadultak meg tőle. Ők valójában az erény hősies tettét hajtották végre, és csak véletlenül nem következett be a halál.
Az Egyház akkor is mártírként tiszteli a szenteket, ha a kínok önmagukban nem végzetesek, de a halál a következményük. Ilyen volt Szent Marcellus pápa az üldözések vége felé, aki a bebörtönzés és a rá kiszabott büntetések következtében halt meg, vagy több szent, aki száműzetésben halt meg.
Másrészt nem beszélünk vértanúságról azoknál a szenteknél, akik bizonyosan szenvedtek kínokat a hitért, de nem halálosan vagy nem halálukig: az Egyház azokban, akiket ezzel a címmel tisztel, az erény hősies fokának valóságos és látható gyakorlását akarja megmutatni, az emberben rejlő legnagyobb félelem feletti nyilvánvaló győzelemmel.
Példák a hősies erősségre a szent mártírok körében
A fentiek fényében hogyan lehet felismerni az igazi vértanúkat, akik az erénynek, a magasztos vakmerőségnek vagy a büszke makacsságnak ebben a mérlegében halnak meg?
Az igazi vértanúság legfőbb jelét mindenekelőtt az adja, hogy Krisztus utánozza az üldözőinek megbocsátó Krisztust. A szeretetnek ez a megnyilvánulása egyúttal a vitathatatlan jele lesz a hősiességnek, és kizárja a gőgöt.
Szent István óta minden katolikus vértanú megbocsátott üldözőinek. A 20. század hajnalán Szent Mária Goretti (1890-1902) halálos ágyán, támadójáról beszélve, ezt mondta édesanyjának: “Jézus szeretetéért megbocsátok neki; azt akarom, hogy velem jöjjön a mennybe“.
A vértanúk üldözőikre adott válaszaiban gyakran látjuk, hogy nem a büszkeség vagy a mozdulatlanság beszél belőlük, hanem valóban emberfeletti erő, amely tele van szeretettel és nem gyűlölettel. Szent Gordianus így válaszolt a zsarnoknak, aki halálosan megfenyegette, ha nem tagadja meg Jézus Krisztust: “Halállal fenyegetsz engem? Sajnálom, hogy nem halhatok meg többször Jézus Krisztusért“.
Így szólt Szent Prokopiosz is, aki gyötrődve mondta: “Kínozzatok, amennyit csak akartok; de tudjátok, hogy azok számára, akik szeretik Jézus Krisztust, nincs drágább, mint érte szenvedni.” Szent Bernát megjegyzi: “Talán azért beszéltek így ezek a szentek, mert ostobák és érzéketlenek voltak a gyötrelem iránt? Nem, írja a szent: Hoc non fecit stupor, sed amor, nem ostobaságból, hanem szeretetből“.
Azt is látjuk, hogy a keresztény vértanúságot minden korú és állapotú ember elszenvedte, ami hátrányos helyzetbe hozta magukat az üldözőket, akik magukat legyőzöttnek látták a rokkant fiúktól, lányoktól vagy férfiaktól. Éppen ezért sok megtérés történt.
Szent Vitus tizennégy éves korában először forró vasakkal kínozták, majd beleit felhasították. Apja, aki pogány volt, és abban a reményben jelentette fel, hogy a kivégzéssel való fenyegetés hatására elhagyja a hitet, sírt a fájdalomtól, amikor látta, hogy fia elpusztul. A fiú ekkor azt mondta neki: “Nem, atyám, e halál által nem fogok elpusztulni, hanem örökké a mennyben fogok uralkodni“.
Egy ilyen esetben van egy erős felnőtt férfi, aki nem tud ellenállni a saját maga által okozott szenvedés puszta látványának, és egy fiú, aki örömmel viseli a kínt, és igazán evangéliumi módon borítja fel az emberi sémákat.
Forrás: fsspx.news
Legolvasottabb írások161 times!
