Huonder püspök vallomása: A nagy seb (2)

Az alábbiakban Vitus Huonder püspök tanúságtételének a Certamen YouTube-csatornáján sugárzott három videó közül a második epizód átiratát olvashatják

5. A Novus Ordo Missae

A Szent X. Pius Társaság (SSPX) bizonyos értelemben az egyházi válság gyermeke. Ezt már korábban is megfigyeltük. Az Egyház válsága az átadott hittől, a hagyománytól és a hitgyakorlattól való részleges elszakadás következménye. A hagyománytól való eltávolodás a legfájdalmasabban a szentmiseáldozat megváltozott rítusában érezhető. Vajon ez a változás törvényes lépés volt? Ez volt a zsinat szándéka?

A szentmiséről a liturgiáról szóló konstitúció, a Sacrosanctum Concilium így szól: “Az utolsó vacsorán, azon az éjszakán, amikor Megváltónkat elárulták, bevezette testének és vérének eucharisztikus áldozatát. Azért tette ezt, hogy a keresztáldozatot az évszázadok során, amíg újra el nem jön, megörökítse, és így szeretett hitvesére, az Egyházra bízza halálának és feltámadásának emlékét: a szeretet szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét, a húsvéti lakomát, amelyben Krisztus evett, az elme kegyelemmel telik meg, és a jövő dicsőség záloga adatik nekünk”. Másrészt a konstitúció óva int az újításoktól: “Végül, nem szabad újításokat bevezetni, kivéve, ha az Egyház javára valóban és biztosan szükség van rájuk; és ügyelni kell arra, hogy minden elfogadott új forma valamilyen módon szervesen kinője magát a már meglévő formákból”. Ennek ellenére egy nagymértékben megváltozott új rítust mutatnak be a szentmise ugyancsak megváltozott teológiájával együtt.

Mint már jeleztük, a hagyományos eucharisztikus hittől való eltávolodás 1969-ben vált világossá a Missale Romanum ex decreto Concilii ecumenici Vaticani II instauratum apostoli konstitúcióval és a Novus Ordo Missae bevezetésével. Ugyanebben az évben a mise új szabályozásának felülvizsgálata során egy szakértői bizottság a következő következtetésre jutott: “Nyilvánvaló, hogy a Novus Ordo nem szándékozik a Tridenti Zsinat által tanított hitet bemutatni, amelyhez mindazonáltal a katolikus lelkiismeret örökre kötve van. A Novus Ordo kihirdetésével a hűséges katolikus tehát a legtragikusabb alternatíva elé kerül”. A Bizottságot nem igazán vették komolyan. A bevezetett Misekönyvben egy korrekciónak orvosolnia kellene ezt a nehézséget. A valóságban maga az Ordo úgy maradt elgondolva, ahogyan volt, vagyis már nem példázta teljes mértékben a tridenti hitet. Hosszú idővel később ez végül a Desiderio Desideravi (2022) apostoli buzdításban vált nyilvánvalóvá. El kell nézni ahhoz, hogy ne azonosítsuk a szentmise túlnyomórészt protestáns felfogását – néhány látszólag katolikusnak tűnő kifejezés, jámbor hozzáállás és az ünneplés értelmezése ellenére. A pápai levél a zsinatra hivatkozik. Így a zsinati konstitúció értelmezéseként értelmezhető. Az összehasonlítás aligha állja meg a helyét.

6. A hiteles római liturgia

A II. vatikáni zsinatig átadott egyházi liturgia lényegében a hiteles római liturgia. Ez történelmi tény. Ezt nem lehet tagadni, csak figyelmen kívül hagyni.

Ezt a hagyományos liturgiát néha tridenti misének is nevezik, ami nem egészen helyes. V. Pius pápa nem vezetett be új “tridenti” rítust. Ő a szentmise szent áldozatának megtisztított hagyományos szövegét adta át az egyháznak. Az 1570. július 14-én kelt Quo primumában többek között a szentmise ünneplésével kapcsolatban megállapítja: “Hasonlóképpen kijelentjük és elrendeljük, hogy senki és semmi nem kényszeríthet vagy kényszeríthet arra, hogy ezt a misekönyvet megváltoztassa, és hogy ezt a jelen dokumentumot nem lehet visszavonni vagy módosítani, hanem mindig érvényes marad.” A misekönyv a misekönyvben is szerepel. Egy utódpápa nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a rendelkezést. Ezt nem teheti meg, mind a liturgikus szöveg kora, mind pedig maga a téma miatt. Mert ez az utasítás nem egyszerűen a változékony fegyelemről szól, hanem a hit letéteményeséről, mondhatnánk, a hit igazságáról az imádság formájában. A hagyományos római liturgia egyenértékű a hitvallással. Tartalmát nem szabad megváltoztatni. Ezért nem lehet betiltani. V. Pius pápa nem teremtett semmi újat. Inkább megerősíti a Hit gyakorlásának legitimitását ebben a liturgiaformában. Megerősíti ennek a hitnek a hitelességét. A hívek soha nem foszthatók meg egy ilyen jószágtól. Ami a II. vatikáni zsinat után történt a hagyományos miserítus tervezett eltörlésével, az igazságtalanság, a hatalom túllépése.

7. A nyomásgyakorlás eszközei

A II. vatikáni zsinat utáni egyházi élet fejlődésére – és így a válságra – két fogalom volt a döntő: az engedelmesség és az élő tanítóhivatal.

Ezek egy mondatban összefoglalhatók: Az élő Tanítóhivatalnak abszolút engedelmességet kell adni. E két fogalom bizonyos értelmezése az utóbbi években az egyházi élet negatív fejlődésének kedvezett. Ugyanis ezt a két fogalmat az újítások elfogadására irányuló nyomásgyakorlás eszközeként használták. A korábbi időkben a híveket nem ismertették meg kellőképpen az engedelmesség körével. Túl kevés oktatást kaptak a tanítóhivatal és a hagyomány fontosságáról. Az engedelmességet túl gyakran szervilis és alázatos értelemben, kádári engedelmességként értelmezték.

Az Egyház elleni támadások és a pápai tekintély túlságosan szűk látókör, különösen a 18. és 19. század óta, azt eredményezték, hogy csak az abszolút, feltétlen engedelmességet ismerték. Ezt az engedelmességet a hívekbe oltották bele. Így aztán ellenvetés nélkül meghajoltak az előtt, amit az egyház állítólag szükséges megújulásaként mutattak be. Lefebvre érsek 1976. szeptember 1-jén, VI. Pál pápánál tartott audienciáján hangsúlyozta:

“Legszívesebben térdre borulnék és mindent elfogadnék, de nem tudok a lelkiismeretemmel szembeszállni”. Ez a hozzáállás akkoriban sok hívő számára elképzelhetetlen lett volna. Az ember nem merte ezt megtenni az egyházi hatóságok előtt. A lelkiismeretre való hivatkozás túl kevéssé volt tanítva.

Ennek a hallgatóságnak az előadása azonban nagyon árulkodó arról, hogyan használták akkoriban a tekintélyt, és hogyan használják ma is! A hatalommal való visszaélés (a hívek terrorizálása) soha nem zárható ki. Ennek mindig tudatában kell maradnia minden katolikusnak.

A másik kifejezéssel, az élő tanítóhivatallal gyakran visszaéltek és visszaélnek, hogy új, a hagyományban meg nem erősített tanításokat terjesszenek elő. A pápai tekintélyt azonban, mint minden egyházi tekintélyt, a hit szabálya köti. Ebben az értelemben az egyházi tekintély nem határozza meg, hogy mit kell hinni. Átveszi a hit letéteményesét, őrzi, védi és magyarázza azt. Ezt jelenti az élő tanítóhivatal. A Tanítóhivatal nem változtathatja meg önkényesen a hitet és nem kötelezheti annak elfogadására.

Itt, az átadott hitszabályban találjuk meg a mércét Lefebvre érsek magatartásának és munkájának helyes megítéléséhez. Nem tett mást, mint ami egy püspöknek, sőt minden hívőnek kötelessége: az egyházi tekintély tanításait és cselekedeteit a Hit szabályának hátterében vizsgálni.

8. A pietas hiánya

A Codex Juris Canonici (CIC) nem dogmatikai vagy erkölcstani tankönyv. De a hit tanításának, a hitéletnek a védelme. Elsősorban a hívek lelkének üdvösségét szolgálja.

Már az 1917-es kódexben, a II. vatikáni zsinat idején hatályos kánonjogi gyűjteményben, a 23. kánonban olvassuk: “Kétség esetén nem feltételezhető a korábbi törvények visszavonása, hanem a későbbi törvényeket a korábbiakhoz kell viszonyítani, és amennyire lehetséges, azokkal harmonizálni”. Ezt az elvet az 1983-as Kánonjogi Kódex is átvette a 21. kánonba. Ha ez az elv az emberi joggyakorlatra, a pozitív egyházi jogra vonatkozik, akkor még inkább alkalmazni kell a tanítás hirdetésére és a liturgikus élet szabályozására – az isteni törvény védelmében. Hiszen a hívek lelkének üdvösségét közvetlenül érinti.

Mindazt, ami a zsinat óta az egyházban az újítások és változások tekintetében történt, ennek az elvnek az alapján kell megítélni. Mennyire van összhangban a múlt tanításával? Ebben a tekintetben is van pietas, áhítat és tisztelet, tisztelet az atyák, az egyház múltja, a hagyományos tanítás és gyakorlat iránt. A hit kérdésében nincs választás. A későbbieknek összhangban kell lenniük a korábbiakkal. A hitvallásnak összhangban kell lennie az evangéliummal és más kinyilatkoztatásokkal. A zsinati határozatoknak összhangban kell lenniük a hitvallással. A későbbi tanácsi határozatoknak összhangban kell lenniük a korábbi kötelező erejű tanácsi határozatokkal. Pontosan ez a pietas volt az, ami a zsinat idején és a zsinat utáni időszakban nagyrészt hiányzott. Hogyan bántak akkoriban az egyház hitével, a templomokkal és templomi felszerelésekkel, a szent ruhákkal, a hagyományokhoz ragaszkodó emberekkel, a papokkal, akik lelkiismereti okokból hűek akartak maradni a hagyományos liturgiához! Ez még ma is súlyosan terheli az Egyházat! Milyen arrogánsak lettek a teológusok a tanításaikban és abban a tévhitben, hogy visszatérnek az Egyház eredetéhez. Ez volt a jelszó: “Most minden jobbra fordul az Egyházzal. Mi vagyunk az a nemzedék, amelyik jobbá teszi a dolgokat”. Ez volt az a fajta hangulat széles körökben, amely ahhoz vezetett, hogy megvetéssel, szarkazmussal és önelégültséggel nézzenek le a múltra, nem félve attól, hogy még a szent és érinthetetlen dolgokat is semmibe vegyék.

VI. Pál pontifikátusa óta újra és újra súlyos jogsértéseket regisztráltunk az egyház tanításában és fegyelmében, amelyekből hiányzik a pietas. A legsúlyosabb kétségtelenül a szentmise liturgiájának megsértése volt. Hitünk legszentebb részével pietas nélkül, tisztelet nélkül bántak. Pedig az Egyház mindig a legnagyobb gondossággal őrizte és adta tovább a szent szövegeket és a liturgikus utasításokat. Csak nagy vonakodással és tisztelettel hajtott végre változtatásokat vagy kiegészítéseket. Az I. Vatikáni Zsinat által a pápa hatáskörével kapcsolatban megfogalmazott elv, amely azonban minden egyházi tisztségre vonatkozik, különösen pedig a szentmiseáldozatra: “A Szentlélek nem azért lett megígérve Péter utódainak, hogy kinyilatkoztatásával új tanítást nyilvánítsanak ki, hanem azért, hogy az ő segítségével megőrizzék és hűségesen magyarázzák az apostolok által átadott kinyilatkoztatást, vagyis a hit letéteményesét.” Mindazok után, ami történt, az ember megkérdezheti magától: Hiteles volt-e az, ami történt? Vajon a pietas határozta meg?

Forrás: fsspx.news

Legolvasottabb írások129 times!

Print Friendly, PDF & Email