Érdemes-e egyáltalán közelebbről megvizsgálni a június 20-án közzétett zsinati munkadokumentumot? Azoknak a katolikusoknak, akik olyan katolikusok akarnak lenni, mint atyáik és mint az Egyház szentjei és tanítói az elmúlt kétezer évben, valószínűleg nem. Az előkészítő folyamatot a szokásos manipulációk jellemezték, és a folyamat, ha követi az eddig nagy harsánysággal lebonyolított római zsinatoknak még a kezdeteit is, szintén az lesz.
És ugyanez vonatkozik természetesen az eredményekre is, amelyeket a pápa valószínűleg nem fog ünnepélyesen nyilvánosságra hozni valamikor 2025 előtt. A pápa – bárki is lesz az akkor – lényegében azt fogja beleírni ebbe az “eredménybe“, amit látni akar benne, és kihagyni azt, amit nem akar benne látni. Vagy akár teljesen eltekint az ünnepélyes záródokumentumtól – ez is elképzelhető.
Hogy a nagy zsinat egyáltalán befolyásolni tudja-e, és ha igen, milyen mértékben, az egyház jövőbeni fejlődését, az kérdéses. Sok minden, ami az elmúlt fél évszázadban Rómából kikerült, nem igazán határozta meg az Egyház fejlődését, hanem csak tájékoztatást adott belső állapotáról, és – sokkal kisebb mértékben – inkább csak sejtette, mint felismerte az általa meghatározott fejlődési tendenciákat. Vagy mégsem: XXIII. János zsinata és VI. Pál új liturgiaépítése után nem volt (majdnem) mindenki egyetértésben azzal, hogy az Egyház végre megtalálta a “mai világ emberének” nyelvét, és hogy most egy új tavasz, sőt az Egyház tényleges aranykora kezdődik?
A munkadokumentum olvasását tehát kevésbé azzal a várakozással kezdtük el, hogy mi fog végül születni – és még kevésbé az egyházi fejlődés “útiterveként” -, hanem elsősorban úgy, mint a tavasz nélkül maradt római egyház állapotának mutatóját 60 évvel a zsinat kezdete után, és Ferenc pontifikátusának 10. évében, amely fagyba és télbe fagyott. Folytatás ittA tartalomjegyzék, amely alig több, mint mondatok gyűjteménye, kevés információval szolgál e tekintetben. Többet lehet megtudni a rövidítések jegyzékéből, amely felsorolja azokat a főbb dokumentumokat, amelyeken a munkadokumentum (állítólag) alapul. Ezek a II. vatikáni zsinat hat (16) dokumentuma, kettő II. János Pál pápától, öt Ferenc pápától és további kettő a zsinat főtitkárságától, valamint számos egyéb, itt-ott a legkülönbözőbb alkalmakkor elszórt Ferenc-szó (38. o.). A mai Egyház tényleges tanítói tekintélye, ahogy a Ferenc által kézzel kiválasztott szerzők tanítják, csak annak a széknek a jelenlegi birtokosával kezdődik, amely egykor Péter széke volt.
Vagy inkább: a nem tanítói szolgálat. Az Instrumentum Laboris nem csak szándékosan nélkülözi a teológiai megalapozást, ahogyan azt Hollerich zsinati relátor vidáman bejelentette a bemutató sajtótájékoztatón – elvégre ez korlátozhatja a Lélek fújását. Örömmel kerül minden utalást az Egyház tanítóhivatalának korábbi kijelentéseire és az Egyház Doktorainak meglátásaira is, és előfeltevés nélkül fordul ahhoz, amit a jezsuita sziklaiskolákban a kor szellemeként vélnek azonosítani. És így az ember hamarosan (a B 1.2. fejezet 69. elmélkedésében) egy olyan mélyreható kérdéssel találkozik, mint például:
Amoris laetitia posztszinódusi apostoli buzdítás fényében milyen konkrét lépésekre van szükség ahhoz, hogy elérjük azokat, akik affektivitásuk és szexualitásuk miatt kirekesztve érzik magukat az Egyházból (pl. újraházasodott elváltak, poligám házasságban élők, LMBTQ+ stb.)?
A “mások felé való közeledés” ennek a dokumentumnak és ennek a zsinatnak az egyik fő témája. Ez aztán olyan gyönyörű mondatokhoz vezet, mint az előszó 49. pontja:
Ebből a szempontból a zsinati élet nem az egyház megszervezésének stratégiája, hanem annak a tapasztalatnak a megtalálása, hogy olyan egységet találjunk, amely a sokféleséget átöleli, anélkül, hogy eltörölné azt, mert az Istennel való egységen alapul, az azonos hit megvallásában. Ennek a dinamikának van egy olyan hajtóereje, amely arra ösztönzi, hogy folyamatosan bővítse a közösség cselekvési területét, noha meg kell birkóznia a történelem ellentmondásaival, korlátaival és sebeivel.
Az itt megmutatkozó jóakarat messze túlmutat Róma szűk határain, amikor például a B1.2. fejezet 6. kérdése kimondja:
Hogyan lehetünk nyitottabbak és befogadóbbak a migránsok és menekültek, az etnikai és kulturális kisebbségek és az őshonos közösségek iránt, akik régóta az egyház részei, de gyakran marginalizálódnak? Hogyan tehetünk tanúságot arról, hogy jelenlétük ajándék?
Vagy a B 1.3. szakasz a) pontjában:
Az egyes régiók és egyházak különböző hagyományainak meghallgatására és az egyházi és teológiai beszélgetésben való részvételre való törekvés, amelyet gyakran a római katolikus/keleti egyházi hangok dominálnak. A megkereszteltek méltóságát számos kontextusban központi jelentőségűnek ismerik el; hasonlóképpen a keresztény beavatás szentségeiben ünnepelt húsvéti misztérium továbbra is a keresztény identitásról és a zsinati egyházról való gondolkodás középpontjában áll, különösen a keleti katolikus egyházak sok tagja körében;
Sok ilyen szövegrészletet lehetne idézni – némelyikkel szívesen egyetértenénk, mert a nyitottság és a kölcsönös megértés szellemét fejezik ki, amelynek elmélyítése csak hasznos lehet az Egyház számára. Mások, amelyeknek inkább nem lenne helyük az Egyháznak az apostoli hit terjesztésére és megszentelésére rendelt zsinaton – kulcsszó a poligámia vagy az LMBTQ+. Szóval elkezdesz válogatni – és akkor eszedbe jut a Traditionis Custodes és mindaz, ami ezzel jár, és rájössz: az “egymás felé való nyúlás” és a “sátor terjesztése” mind csak duma, mind zűrzavar, hogy elterelje a figyelmet az egyetlen nagy célról: Mindez nem szól másról, mint az Egyháznak a saját alapjaitól való elszakításáról, ahogyan Jézus tanította tanítványait és apostolaira bízta a terjesztést és megőrzést, és világi célok instrumentum laborisává változtatásáról.
Ezért megszakítjuk kísérletünket a dolgozat elemzésére, amely mind formailag, mind tartalmilag megközelíthetetlen minden koherens elemzés számára: az elején kifejezett félelem valószínűleg jogos volt: Nem érdemes! A legújabb római non-papírban felvetett néhány pontra talán még visszatérünk, konkrétabb összefüggésekben. Összességében azonban ez a papír számunkra nem más, mint a J. H. Newman nyomán Fr. Hunwicke által felállított, a Ferenc S. J. védjegye alatt a tanítóhivatal esetleges “önfelfüggesztéséről” szóló tézis helyességének bizonyítéka.
A német nyelvű szöveg a DBK-nál:
Linkek az első megjegyzésekhez:
- A zsinati zsinat instrumentum laboris-a a várakozásoknak megfelelően rossz benyomást kelt
- Hurrá, hurrá, megvan az októberi világszinódus munkadokumentuma….
- Synod-on-synodality-dokumentum vázolja az októberi közgyűlés vitakérdéseit
- Női Lqbtq-koelibátus: A Vatikán forró kását veszi elő a világszinóduson
- Skizmatikus út instrumentum laboris
- Az egyházellenes zsinat
- A zsinat instrumentum laborisának beteljesedése a szabadkőműves álom, hogy a pápaságot a helyi egyházakkal semmisítsék meg.
Forrás: summorum-pontificum.de
Legolvasottabb írások157 times!
