Nyomtatás Nyomtatás

A dicső király végső győzelme

A legtöbb mese gyermekeknek szól, és azt a célt szolgálja, hogy elaltasson. Ez a mese most más célt szolgál, ez felnőtteknek szól, és célja az ébredés. Történetünk, ami valójában nem is mese, hanem valóság, egy olyan királyról szól, aki mindenek előtt volt, aki mindörökké lesz, és aki örökkön örökké jóságosan uralkodik mindenek felett.

A Dicső Uralkodó mindent bölcsen alkotott, a tökéletességet a tökéletesbe helyezte, hogy ott végeláthatatlan harmóniában, boldogságban éljen.

Egyvalaki azonban, aki szintén egyike volt a Dicső Uralkodó alkotásainak, megirigyelte az ő dicsőségét, fellázadt ellene, s elhatározta, hogy ereje utolsó cseppjéig azért fog harcolni, hogy hatalmát megdöntse, s ő legyen az, akit helyette mindörökké tisztelnek, dicsőítenek, és követnek. Ő a Hazugság Fejedelme, aki tele volt alkotója iránti gyűlölettel, sok szellemi harcost megnyert magának e kegyetlen harc megvívásához.

Így a Dicső Uralkodó már nagy művének megalkotása után rögtön harcban állt azzal, aki eltökélte, hogy elpusztítja mindazt, ami a Dicső Uralkodóé. Erről a harcról, és a Dicső Király végső győzelméről szól ez a történet, ami igen hosszú lenne, ha annak valamennyi részletét leírnánk, így az elejéről most rögtön a végére repülünk.

A Dicső Király legfőbb vágya mindig az volt, hogy aki az övé, az örökre vele legyen. A Hazugság Fejedelme viszont már a kezdetén örökre elvesztette a Dicső Király barátságát, így a gyűlölet erejével azon dolgozott, hogy ne csak ő, hanem a Dicső Király minél több alkotása örökre elszakadjon alkotójától, s a fájdalom és a szenvedés legmélyebb pontjára hulljon. Ez volt az az állapot, ahonnan már nem volt visszaút, ahol a Hazugság Fejedelme tartózkodott csatlósaival, s mindazokkal, akiket végleg sikerült hazugságaival becsapnia.

A hosszú- hosszú idők alatt igen sokan jutottak ebbe az állapotba, s minden időknek a végéhez közeledve annyi alkotást csapott már be a Hazugság Fejedelme, hogy már nagyon kevesen voltak olyanok, akik ne a végső fájdalom és szenvedés állomása felé tartottak volna. A Hazugság Fejedelme úgy érezte, hogy hatalma teljén van, duzzadt a dicsőségtől és az örömtől, mivel látszólag csaknem minden az övé volt. Az alkotásokkal sikerült elfelejtetnie a Dicső Király azon győzelmét, melyet a Dicső Király akkor hozott meg, mikor engedte magát alkotásai által megölni, majd dicsőségesen kilépett a halál kötelékeiből. A Dicső Király azért hozta meg ezt az áldozatot, hogy a Hazugság Fejedelme által megtévesztett alkotásait örökre megszabadítsa a hazugság sötétségéből és az igazság világosságára juttassa őket. Az alkotásoknak viszont jobban kellett a hazugság, mint az igazság, s a Hazugság Fejedelmének még azt is elhitték, hogy a hazugságot követve azt a jutalmat nyerik majd el, melyet a Dicső Király az igazságot követőknek igért meg. A Hazugság Fejedelme ugyanis soha nem beszélt arról az állapotról, melybe az ő hazugságait követők végérvényesen jutnak.

Ő mindig egy szép jövőt ígért azoknak, akik hittek neki.

A Dicső Király elleni igazi nagy lázadás akkor kezdődött, mikor a Hazugság Fejedelme kiszemelte magának a Dicső Király közvetlen szolgálóit, hogy a hazugságokkal őket is megnyerje magának, s így ne maradjon olyan, aki a Dicső Királynak szolgál. Saját csatlósait a Dicső Király szolgálóinak ruhájába öltöztette, s megtanította nekik hogyan kell beszélniük az ellenség földjén, hogy senki ne ismerjen rájuk. Ugyanakkor azt is meghagyta nekik, hogy odabent, a Dicső Király közvetlen környezetében szép lassan kezdjék el hinteni a hazugságokat. De olyan lassan tegyék ezt, hogy nehogy bárki gyanút fogjon. A Hazugság Fejedelmének utasítása szerint így a Dicső Király közvetlen szolgálói közt egyre jobban terjedtek a hazugságok. Voltak, akik ezt észrevették, s felemelték ellene a hangjukat, de a Hazugság Királyának eszméi addigra már olyan méreteket öltöttek, hogy terjedését nem lehetett megállítani. A Dicső Király szolgálói közt nagyon sokan ártatlanul áldozatul estek e gonosz tervnek, és a hazugságoknak. Ártatlanul, mert miközben ők azt hitték, hogy a még mindig Dicső Királyt szolgálják, eszméikben már régen a Hazugság Fejedelmét követték.

Voltak a Dicső Király szolgálói közt olyan magasrangú elöljárók, akik elhatározták, hogy végleg megtisztítják a király szérűjét, és kiirtanak közüle minden olyan hamisságot, melyet az ott élők fejébe a Hazugság Fejedelme titokban és alattomosan csempészett be. Nagyon meglepődtek, mikor azt látták, hogy a Dicső Király szolgálói közt már alig akad olyan, aki ebben nekik elszántan segíteni akarna és merne. Többen azért nem segítettek nekik, mert féltek a Hazugság Fejedelmének szolgáitól. Ők ugyanis azokat, akik hazugságaikat leleplezték, vagy egyszerűen csak nem voltak hajlandók hirdetni, azonnali hatállyal kidobták a Dicső Királynak szolgálói közül. Mintha nekik erre hatalmuk lett volna! A Dicső Király azonban soha senkit nem vetett meg, és nem dobott ki, még azokat sem, akik őt elárulták. Türelemmel és szeretettel várt, mindenkinek adott egy utolsó esélyt, s tudta, hogy egykor az igazság hatalmas győzelmet fog aratni a hamisság felett, a szeretet a gyűlölet felett, a világosság a sötétség felett. Voltak, akik azért nem segítettek a hazugság végső száműzésében, mert már maguk sem tudták a nagy összezavarodottságban, hogy mi az igazság és mi a hazugság, így inkább a legtöbbek által járt hazugság útját választották, mert ezt látták biztonságosabbnak. Olyanok is voltak, akik a Hazugság Fejedelmének törvényeit sokkal könnyebbnek találták, mint a Dicső Királyét, így azt szívesebben követték.

A küzdelemnek csaknem tetőfokán a Hazugság Fejedelme fehér ruhába öltöztetett egy csatlósát, és elküldte őt a Dicső Király szolgái közé, hogy valamennyi szolga irányítója ő legyen. Ekkor a Dicső Király szolgálóinak régi és igazi vezetőjét félreállították, és őrizetbe vették. Megparancsolták neki, hogy innentől kezdve semmiről ne szóljon nyilvánosan. Így került ő, a Hamisság Szolgálója az igazság gyermekei fölé, s kezdte meg a végeláthatatlan rombolását az igazság szolgálói közt. A Dicső Király szolgálóinak legtöbbje nem vette észre a cselt, és elfogadta őt vezetőjének. Ő, a Hamisság Szolgálója vezető pozíciójában, azon kívül, hogy a hazugság végső győzelmét munkálta, elkezdte egymás ellen hangolni a Dicső Király szolgálóit. Igen rövid időn belül sikerült neki elérnie, hogy a Dicső Király ellenségeinek ne azokat tartsák, akik alattomos hazugságaikkal a Dicső Király örök igazságát megölni készültek, hanem azokat, akik kezdettől fogva és folyamatosan a Dicső Királyt szolgálták. Ekkor már alig volt olyan, aki a hamisság ellen nyíltan fel merte volna emelni a hangját, az igazságot már csak fülbe súgva, névtelenül és titokban lehetett hallani. De még most is volt egy maroknyi sereg, aki a Dicső Király igazságához hű maradt.

Mindazokat a könyveket, amelyek a Dicső Király szeretetéről, igazságáról és a világosságról szóltak, félretették, átírták, vagy félremagyarázták. Az igazság már csak azok szívében élt, akiket a Dicső Király megpecsételt vele. A hazugság áldozatai nem értették meg az igazságot, csak azt ismételték, amit a Dicső Király szolgái felett újonnan kinevezett vezető mondott. Szinte egy másik királyként tisztelték őt, s mindazokat, akik rá bármilyen kritikát mondtak, szakadárnak, lázadónak, árulónak nevezték.

A Dicső Király hűséges szolgái csaknem egyedül maradtak. Szomorúak voltak és folytak a könnyeik, mert úgy látták, hogy minden elveszett és hiábavaló volt a Dicső Királynak egykor ekkora áldozatot hoznia.

De ekkor egy halk és bátorító éneket hallott meg fülük. Az ének onnan jött, ahová a Dicső Király hűséges szolgái kerültek a küzdelem után. „Tartsatok ki, ne adjátok fel”- szólt az ének „a Dicső Király nemsokára világra szóló győzelmet fog aratni”.

Kellett is a biztatás a Dicső Király hűséges szolgálóinak, mert még csak ezután következett a harc végső és legkegyetlenebb része. A hazugság szolgái nem elégedtek meg azzal, hogy a Dicső Királyt szolgálók vezetőjének helyére a Hamisság Szolgálóját ültették, magát a Dicső Királyt is ki akarták túrni a trónjáról. Így történt, hogy egy nap megjelent egy alkotás – aki tulajdonképpen maga volt a Hazugság Fejedelme – s mindenkivel elhitette, hogy ő a Dicső Király. Eszméi mindenben ellentétesek voltak a Dicső Királyéval, de az alkotásokat ekkora már annyira megfertőzték a hazugságokkal, hogy hittek ennek az új királynak. Sőt őt akarták, szolgálni, mert úgy tűnt, hogy ez az újonnan megjelent király, mindent szeretetben visz véghez. A szeretet álarca mögött viszont a gyűlölet leghatalmasabb megnyilvánulása bújt meg. Az új király legfőbb célja az volt, hogy miközben látszólagos jóságával magához kecsegteti az alkotásokat, azok végső romlását, pusztulását és a Dicső Királytól való végleges és örök elszakadását vigye végbe.

Mivel a hazugságot olyan lassan, de mégis töményen csepegtették az alkotások fejébe, ekkorra már szinte mindenki elfelejtkezett a Dicső Királyról, és szinte mindenki a Hazugság Fejedelmét tisztelte, dicsőítette, szolgálta.

Az Hazugság Fejedelme nemcsak elméjüket torzította el a Dicső Király alkotásinak, hanem az élet táplálékát is megvonta tőlük, sőt egyenesen halálos méreggel táplálta őket, a legvégén pedig még a halál pecsétjével is eljegyezte őket magának.  Az alkotások ebből mit sem sejtettek, azt hitték, minden rendben van.

Mindazoknak, akik a Dicső Királyt még mindig szerették, és igazságához hűek maradtak, nem szabadott már sehol a Dicső Királyról beszélniük. Üldözték őket, s nekik menedékhelyeken kellett meghúzniuk magukat. A Dicső Király azonban nagy szeretettel gondoskodott róluk, s védelmükre Édesanyját küldte, akitől a Hazugság Fejedelme és minden csatlósa nagyon félt. Ekkor már mindannyian azt a napot várták, mikor a Dicső Király megjelenik, és végre igazságot szolgáltat minden alkotásának.

A Dicső Uralkodó végső terve az volt, hogy még mielőtt végleg igazságot szolgáltat, azokat a hű szolgákat, akiket a hazugságokkal ártatlanul megfertőztek, visszanyerje magának. Ezek megszámlálhatatlanul sokan voltak. Így elhatározta, hogy akkora világosságot bocsát az alkotásokra, hogy mindenkinek legyen lehetősége meglátnia a hazugságot és újból az igazságot választania.

Ekkor az ártatlanul megtévesztettek közül nagyon sokan visszaálltak a Dicső Király szolgálatába.  A Dicső Király boldogabb volt, mint valaha.

Nemsokára leült egy bíróság, hogy a Hazugság Fejedelmének hatalmát elvegye, összetiporja és mindörökre megsemmisítse. Ekkor a Hazugság Fejedelme és minden hozzá hűséges alattvaló az örök fájdalom és szenvedés legmélyebb pontjára hullott. Az ég felhőiben eljött a Dicső Király, hogy végleg átvegye az ország irányítását, és hatalma örök hatalom legyen, amely meg nem szűnik, és országa olyan, amely el nem pusztul. És ő hatalmat, méltóságot kapott, hogy onnantól minden nép, törzs és nyelv neki szolgáljon örökkön örökké. Egy harsány hang a trón felől ekkor azt mondta: »Íme, a Dicső Király hajléka az ő alkotásai közt van. Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. A Dicső Király letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.«

Örökké tartó és szavakkal le nem írható boldogság kezdődött ekkor a Dicső Király országában. A Dicső Király örökre népével volt, s a szeretet soha el nem múlt.

Epilógus:

„Nemsokára felragyog mindenütt a győzelem. Szeplőtelen szívem diadala által megérkezik hozzátok Jézus dicsőséges országa. Szeretetének Lelkében Jézus az egész teremtést az Atya dicsőítésére indítja. Végül megújul a Föld arca.”  ( részlet a Szűzanya Stefano Gobbi atyának adott üzeneteiből, 1983.jún. 29.)

Forrás: Péter Sziklája