Nyomtatás Nyomtatás

Méretes csúsztatások: Járványügyi intézkedések vs. Az Egyház tanítása nem változott

Beran Ferenc morálteológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara (PPKE HTK) egyetemi docensének írását adjuk közre.

Bizonyára még jól emlékszünk arra, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ez év március 17-én közleményt adott ki, amely szerint nagyböjt 4. vasárnapjától, a terjedő járvány ellenére a plébániák ne zárják be a templomokat, de nyilvános szentmiséket nem szabad bemutatni. A közlemény felhívta a figyelmet arra is, hogy mivel az Eucharisztia a keresztény élet középpontja, ezért a papok, „hívek nélkül” mutassak be szentmisét, és a hívek pedig otthonról lelkileg kapcsolódjanak be a szent cselekményekbe (2. pont).

Voltak, akik egyetértettek azzal, hogy rendkívüli intézkedésekre van szükség, de mégis úgy vélekedtek, hogy fertőzött betegek számára éppen az Úrral való találkozás, az Eucharisztia vétele adhatna testi gyógyulást.

Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja,
könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején,
hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől,
mindenkoron dicsőséges és áldott Szűz,
Mi Asszonyunk, mi Közbenjárónk, mi Szószólónk,
engeszteld meg nekünk Szent Fiadat,
ajánlj minket Szent Fiadnak,
mutass be minket Szent Fiadnak.

Ámen.

A Magyar Kurír tavasszal oldalain válaszolt ezekre a vélekedésekre, és rámutatott arra, hogy nincs Jézustól kapott ígéretünk és teljes bizonyosságunk arról, hogy Isten természetfeletti ereje, kegyelme egy adott esetben biztos hatással lesz az anyagvilág belső törvényeire, így például a járvánnyal fertőzött ember testi gyógyulására.

Emiatt nem szabad kockáztatni azt, hogy egy járvánnyal fertőzött ember a gyógyulás vágyával templomba menjen. Természetesen hitünk egyik fontos támasza továbbra is az, hogy Jézus gyógyította a testi betegséget, az apostolok így gyógyítottak, és az Egyház üdvösségtörténetében is történnek gyógyulások, de egy kívánt gyógyulás reményében önmagunk és mások egészséget nem szabad kockáztatni.

Ez egyfajta „vakmerő bizakodás” lenne.

Szerk:
De el kell olvasni Mária imánkat, amikor a bajban a templomba futunk imádkozni Jézushoz kérve a Szűzanya közbenjárását. A Oltáriszentség vétele pedig legalább lelkierőt ad a csapás elviseléséhez, ha testit nem is feltétlenül.

Az biztos, hogy az egyháztörténelem tanúsága szerint  mindenkor a templomban kerestek menedéket az emberek, ráadásul az sem véletlen, hogy a templom minden korban menedékként (védett helyként) szolgált még a bűnösöknek is.

Az sem mellékes, hogy a 71/2020. (III/27) Kormányrendelet kimondottan alapos indokként sorolja fel a hitéleti tevékenységet a kijárási korlátozás idején a lakóhely elhagyására! A kormány nem rendelte el a templomok bezárást, ez a Magyar Püspökkari Konferencia szuverén döntése volt.

A fertőzött embernek egyébként is otthon, vagy kórházban kellett tartózkodni a karantén rendelkezés miatt (ez viszont kormányzati rendelkezés volt), tehát erre hivatkozni, akkora ordenáré csúsztatás, hogy az ember inkább nem is ír semmit rá.

A járvány erejének a gyengülésével ez a vita elcsendesedett, egészen az elmúlt hetekig, amikor a vírus újra támadni kezdett, sokkal nagyobb erővel, mint korábban. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia foglalkozott a helyzettel és november 9-én közleményt adott ki, amely megerősíti, hogy templomok legyenek nyitva és szentmisék is tarthatók úgy, hogy összhangban vannak a hatósági kijárási korlátozásokkal (1. pont). Ezt követően a közlemény nyomatékkal aláhúzza, hogy ha valaki számára súlyos okból a szentmisén való részvétel lehetetlenné válik, akkor „igen ajánlatos, hogy helyette töltsön kellő időt – a Szentírás olvasásával, zsolozsma végzésével vagy más imával, elmélkedéssel – egyénileg vagy családban” (2. pont).

Ha valaki a két közleményt egymás mellé helyezi és összehasonlítja, az a gondolata támadhat, hogy a konferencia megváltoztatta a korábbi felfogását vagy a keresztény tanítást értelmezi eltérő módon.

Biztosak lehetünk abban, hogy az Egyház alapelvei ebben a kérdésben sem változtak, de a helyzet, vagy ahogyan az erkölcsteológia tanítja, a „külső körülmények” változtak. Bár a vírus agresszívebben támad, mint tavasszal, az egyes emberek és a társadalom jobban felkészült a védekezésre.

Szerk.:
Ezt csak most mondják és hiszik(?) azok, akik szeretnék megmagyarázni a védhetetlen és  megmagyarázhatatlant. Lásd a mellékelt Kormányrendeletet.

Nagy hibát követnénk el akkor, ha a rendelkezést csak a gyakorlat, vagyis a nagyobb biztonság lehetőségének oldaláról közelítenénk meg.

A rendelkezés a személyes hit elmélyítésére buzdít, amit a templomi szentmise mint kegyelmi életünk csúcsa és forrása nagyban előmozdíthat, ugyanakkor a hitünk a templomon kívül is gazdagodhat. A Szentírás olvasása, a zsolozsma végzése, a közös otthoni imádság ugyanis a személyes hit elmélyítését szolgálhatja, eredményezheti.

A Szentírás tanítása szerint a személyes hit kifejezése a (testi, lelki) gyógyulás alapfeltétele.

Jézus akkor gyógyított, ha személyesen a beteg vagy annak környezete kifejezte a hitét. A Jézus természetfeletti erejébe vetett hitnek a kifejezője például a jerikói vak kiáltása: „Jézus Dávid fia könyörülj rajtam” (Mk 10,48), Jákob kútjánál a szamarai asszony lelkéből feltörő sóhaj: „Uram, add nekem ezt a vizet” (Jn 4,15) vagy az inaszakadtat vivő négy férfi fáradozása, akik a beteget ahhoz a házhoz vitték, ahol Jézus tanított (Lk 5,20). Márk evangélista Jézus názáreti zsinagógában történt fellépésével kapcsolatban azt a meglepő megjegyzést teszi, hogy „nem is tudott csodát tenni” (Mk 6,5). Igen, mert előítéletük az ács fiával szemben megakadályozta őket abban, hogy befogadják gyógyító szeretetét.

Szerk.:
A cikk szerzője itt saját magát lövi lábon, azaz hazudtolja meg. Azt írja, hogy “Jézus akkor gyógyított, ha személyesen a beteg vagy annak környezete kifejezte a hitét” személyes jelenléttel, mint a “jerikói vak”, vagy a “szamáriai asszony”, vagy az “inaszakadt férfit vivő négy férfi”. Nem azt mondom, hogy a fertőző beteget a templomba kell vinni, de a templomot bezárni a többi hívő előtt, ez a jézusi tanítás megcsúfolása. Kizárni a szentmise részvételéből és a SZENTÁLDOZÁSBÓL (bárkit, aki szeretett volna hozzájutni), ami a csúcspont, na ez az ami nem engedhető meg. Meg is látszik az eredménye, mert júniustól (mióta újra van nyilvános szentmise) a misére járó hívek száma harmadára, vagy még kevesebbre esett vissza, mint ma. Ahol ma voltam szent liturgián, ott az eddig általános 50-60 hívő helyett csak 15 volt jelen. De máshonnan is hasonló részvételi arányokat hallok.

Ismerek olyan eset, amikor a szerzetes pap (félelmében a fertőzéstől?) megtagadta az egyházi temetést a halottól a pandémiára hivatkozva (annyit közölve, hogy majd utólag beszenteli a sírt), és végül egy skizmában lévő felekezet temette el az illetőt. A hozzátartozók pedig zokogtak az elutasításon.

A járvány terjedése újra felhívja a figyelmet arra, hogy a hitre való nevelés, buzdítás az Egyház egyik legfontosabb feladata. A Katekézis Általános Direktóriuma (KÁD) ezért tanítja azt, hogy az Istenről szóló beszédnek fel kell tárnia Isten belső titkait (KÁD 47).

Ez azért igazán nehéz feladat, mert Isten más létrendbe tartozik, mégis: a kinyilatkoztatás és a kegyelmi megtapasztalás és az arról szóló tanúságtétel által ez a titok egyre jobban feltárulkozhat előttünk. Az erről való tanúságtétel pedig kötelességünk. Találóan fogalmaz Szent VI. Pál pápának a II. vatikáni zsinat után kiadott Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása: „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, ezért teszi, mert egyben tanúk is” (EN 41). Ebben a járvány sújtotta világban ezeknek a tanúságtételeknek különös jelentősége, ereje van.

A hit elmélyítésével együtt újra kell gondolni azt is, hogy a világ jó irányba halad-e… és mi magunk is jó irányba törekszünk-e? Ha a világban elsősorban a gazdasági eredmények számítanak, és nem az Isten képmására teremtett ember, aki azt a gazdaságot építi; ha az emberre (csupán) úgy tekintenek, mint a fogyasztói társadalom egyik tényezőjére; ha a világban azt a képzetet próbálják elhitetni, hogy a tudomány majd megoldja az ember egyéni problémáit, így gyógyírt kap a testi betegségére is, akkor az a világ rossz irányban halad.

Szerk.:
Ez is egy méretes csúsztatás, mert a hit elmélyítéséhez szükséges a szentmise, a szentgyónás, szentáldozás. Ugyanis világunkban és az Internet korában olyan mérhetetlen mocsok, vagy inkább BLASZFÉMIA ömlik az emberre, hogy abban biztos katekézis (teológiai) alapok nélkül nagyon könnyű elveszni, vagy inkább elsüllyedni, mint a mocsárban. Mint mai is az egyik csoportban a “SZENT TURUL”-ról ír a hozzászóló. Összemossák az egyház tanítását, szó- és fogalomhasználatát egy ős katyvasz szinkretista mázában, hogy eladhassák a hazugságot.

A járvány kitörését és ijesztő terjedését határozott jelként lehet felfogni, amely irányváltoztatást, vagy a Szentírás szavaival: megtérést sürget.

Szerk.:
Igen, a Szentírás szavaival a megtérést kell sürgetni, és a templomok bezárásával, a szentségkiszolgáltatás megtagadásával nem az ellenkező irányba tolni az embereket, az Istent (út) keresőket.

Ennek a megtérésnek kiváltságos helyszíne és eszköze, „csúcsa és forrása” a templomi szentmise, de más módokon, egyénileg és családi közösségben (imában, elmélkedésben) is megvalósulhat. Az ajándékba kapott emberi méltóságunkat átélve és az Úr segítségét és szeretetét elfogadva, teljes lelkülettel, felelősséggel fáradozzunk önmagunk és a világ szeretetben való kiteljesedésért, üdvösségéért.

Forrás: Magyar Kurír